Ich weiß nicht, was mit meinem Leben los ist - mondom - seitdem ich hier bin, geschehen immer wieder Wunder.
A legutóbbi akkor történt, amikor először beütöttem Lola Caro nevét a google keresőbe.
Lola Caro egy név a 64 közül, aki már az első, még csak 19 neves listán is rajta volt. Ahogy elolvastam először a nevét, azonnal ki kellett mondanom, olyan, mint egy félbemaradt dallam, Lola Caro, LolaCaro, lolacaro, lolákáró - mondtam is a többieknek, hogy ő az enyém, őt én szeretném kutatni. Matematikát tanult.
Szóval beütöttem a nevét a keresőbe, az első találat: Lola Caro is on Facebook. Hát biztos nem ezt a Lolát kerestem.
A második találat egy könyvismertető a Züricher Neue Zeitung - ból, 2006-ból. Elolvastam, és azt hittem, kiesek a fotelből. Nem, nem is azt, hanem azt, hogy valamit biztos félreértettem, elküldtem hát Martinnak, és aztán Verenának is (több anyanyelvű szem többet lát alapon) a szöveget. A válaszok, amiket kaptam megegyeztek. Röviden, tömören: wow!!!!!!
A következő történt:
Van egy indiai író, Vikram Seth, akinek a nagybátyja a harmincas években Berlinbe jött, fogásznak tanult. Albérlőként Charlottenburgban (ez egy berlini negyed) lakott, a Bleibtreu utcában (milyen grotesz, gondolom később, Bleibtreu - maradj hű, "légy hű mindhalálig és neked adom az élet koronáját", édesistenem egy ilyen utcában lakni, lakni a halálra szántaknak, légy hű, maradj hű, csöndes és kitartó, vagonba terelhető) - igen, ott, és igen, igen: a Caro családnál.
A nagybácsi beleszeretett Lola húgába, Hennybe, aki egy gyönyörű nő volt, és menyasszony. Az indiainak már '37ben el kellett hagynia Berlint - lévén hogy nem szőke, nem 1.80 és hiába magyarázná, hogy árják eredetileg Indiában voltak - Angliába ment, ott folytatta a tanulmányait. A Caro családból Henny volt az egyetlen, aki még '39-ben emigrálni tudott, az édesanya Theresienstadtban, Lola Auschwitz-Birkenauban végezte. (Az apa már korábban meghalt.) Henny vőlegényével pontosan nem tudom, mi lett, Henny '51-ben hozzáment az indiaihoz (aki a harmincas évek óta fülig szerelmes volt belé) és életük végéig Angliában éltek.
Seth regényt írt a történetükből, amit megtaláltam az egyik egyetemi könyvtárban (ázsia és afrika tanszék, elképesztően néz ki, a campuson belül sony és nokia központ is van, biztos azért) és most itt fekszik az asztalomon. Benne fényképek Loláról. Lola és az édesanya telegramjai Hennynek, Angliába, a '40es évek elejéről. Lola levele Birkenauból ("keményen dolgozom") és számok, a deportációjuké, a sorszámuké, a vagonuké...
Írni kell a kiadónak, el kell kérni Seth címét, írni kell Sethnek (akiről azt olvastam valahol, hogy nagyon szereti a német költészetet) és meg kell kérdezni, nem segítene-e nekünk, nem adna-e infókat, nem írna-e nekünk, nem jönne-e el akár a világmásik végéről is a kőletételre, megmondaná-e, kinél vannak a fényképek jogai, használhatjuk-e őket...Én nem tudom, meddig mehet így egy élet, ilyen nyitott ajtókon belépkedésként, mikor vágódik rám az ólomkapu majd - de erre még Sheer is azt mondta, hogy "Wow Hela, dass ist wie etwas von dem Himmel" és igen, tényleg, mintha az égből adták volna ... hogy én egy hónapja azt mondtam, hogy Lola kell nekem, nem tudom miért, mert szép a neve, azért, és aztán az első keresésemre...
Arról beszélni, hogy mi történt, nagyon nehéz. Hogy mi történik, arról még nehezebb, de arról ami történt sem biztos, hogy könnyebb. Van a saját emlékezet, ami egyrészt fekete foltokat, meg szürkéket hagy, meg fölszámolja magát, és van a kollektív emlékezet, ami ugyanazt csinálja nagyban, amit a saját, kicsi: elfojt, elfeledtet, nem engedi, hogy észleld, wahrnimmst, ami földolgozhatatlan. És lehet ezért mondják azt itt ebben az országban a nagyszüleim generációjából olyan sokan, hogy : nem tudtuk, nem tudtuk mi történik - mert az agyuk már akkor kikapcsolt, amikor el kezdett történni. Mert ha tudták volna, ha a bőrük minden pórusával észlelték volna, elpusztultak volna az érzéstől magától, vagy pedig attól a felelősség és bűntudattól, ami a mozdulatlanságuk miatt költözött a szívükbe. Mert túlélni kellett. Ahogy egy izráeli katona mesélte az első libanoni háború kapcsán ('82) - sokat fotózott korábban, fényképész volt és nagyon, nagyon fiatal (jórész 19-20 évesek voltak azok a fiúk akkor), és amint elkezdődött a háború, az agya átkapcsolt kamera módban. Azt gondolta: milyen jó, mint egy lassú kirándulás, milyen érdekes képek, tankok, haldokló emberek, szétlőtt házak, milyen izgalmas kompozíció - igen, mint egy kamera-szem, mint ha nem ő lőne, nem ő lenne ott, olyan volt, mert máskülönben nem tudta volna elviselni. És aztán, aztán egyszer csak egy szétlőtt város szélén egy lovardát látott, egy szétbombázott lovardát, lótetemekkel és haldokló lovakkal: és akkor ott összetört a kamera lencséje. Akkor megrepedt az objektív üvegszem, és rájött, hogy ő van ott, élet és halál peremén keringőzve egy szál gépfegyverrel.
És aztán vannak, akik 20 évig nem emlékeznek, aztán valami elkezdődik, és utána kell járni, egyetlen foszlány alapján az egész elfojtott emlékezésnek, elfojtott és kiikatott emlékezésnek, nem az emlékezésért magáért - hanem önmagamért. Fölfedni azokat a titkokat, amiket megőrzött valahol a tudattalanom, és csak néha, álomtöredékekben emlékeztet egy korábbi magamra - föl kell fedni és a végére járni, még ha félelmetes is, mi van, ha kiderül, hogy olyat tettem, amit nem tudok elviselni? ha ott voltam, ahol nem akartam? -- nem az igazsághoz való ragaszkodás miatt, hanem hogy megmoshassam a kezem, és tükörbe nézhessek, és megtanulhassam, mit jelent megbocsájtani. És felnőttként vállalni a felellősséget.
Lehet az mondani egy háború után, hogy "én nem elékszem, nem tudom" -- de ha tudod, hogy ott voltál, akkor van, amit tudnod kell. És tudtad. Talán nem akartad tudni, de tudod, még ma is, talán magad előtt is titkolod...ezek járnak a fejemben tegnap este óta, mert láttam a zseniális, 2008-as animációs filmet, Waltz mit Bashir, az első libanoni háborúról, a falangisták (arab keresztények) kegyetlen palesztin mészárlásáról a győztes izráeli hadsereg szeme láttára (igen, mint a varsói gettóban, anno), és mert olvasom a Die Zeit különkiadását, a német ellenállásról, azokról az emberekről, akik a háború alatt nem mondták, hogy "nem tudom, nem hallottam, nem láttam", akik kimondták hangosan, hogy "láttam és hallottam és nem mehet így tovább" - nézem Sophie Scholl arcát, ezt a komoly arcot, egy 21 éves lányé, olyan törékeny, olyan kicsi, kivégezték 21 évesen a bátyjával együtt, nézem a házaspárokét, akik szintén ellenállók voltak, nézem a gyönyörű német tisztét, aki magas rangú vezető volt és megszervezte '44ben azt a bombát a tárgyalóterembe, ami valami csoda folytán mégsem pusztította el Hitlert, és Dietrich Bonhoefferét, aki már a harmincas évek elején szembement az egész megalkuvó egyházzal, és azokét a katolikus papokét, akik a szószékről hirdették, hogy bűn ami történik, nézem ezeket az arcokat, és azt gondolom, hogy talán egyes egyedül ezek miatt az emberek miatt van még élet a földön.
Mert hogy a Waltz with Basilból az derült ki, hogy még mindig nem tanultunk semmit, hogy nem érdemeljük meg, hogy még élünk, mert újra és újra ugyanazokat a bűnöket követjük el, mindegy, melyik évszázad melyik évtizede, milliókat mészárolnak mindig le, milliókat - és nem névtelen hatalmak, nem, hanem egyének, akik a kezükbe fogják a pisztolyt, akik céloznak és lőnek, akik erősnek érzik magukat, mert másik egy millió is kezébe fogta a puskát és céloz és lő ---------- egyének, akik az ellenkezőjét is tehették volna, hogy az egyénekből összeadódjon a millió, ami az ellenkezőjét teszi.
Ki az a bátor, aki a szájába veszi és átveszi a túlsó partra, leteszi sértetlenül a homokba, még ha utolsó karcspásával is, mielőtt önmaga megfulladna, ki az a bátor, aki meztelenül végigtáncol a golyók tüzében, mert nem azt nézi, hogy zsidó, keresztény vagy mohamedán, hogy minaretet épít vagy templomot, hogy kibe szerelmes és mikor böjtöl és fizet-e egyházi adót, hanem az embert látja, mert önmagában látja az embert, ezt a törékeny világmindenséget, az ájulásaival és mámorával, a szélsőségeivel és arany középútjaival, az elfelejtett és elfojtott emlékeivel, a semmi ágán kucorgó szívével - ki az a bátor, aki mégis fölemeli a szavát érte, a saját szívét a halál hatalmas tenyerébe dobva, és táncol, táncol, amíg az a tenyér ökölbe szorul és össze nem szorítja azt a szívet?
