vasárnap

Egy projekt zárszava

Ezennel szépen elköszönök a blogírástól, a blogot olvasóktól.

Ez úgy volt, hogy megérkeztem oda, ahová már olyan régóta vágytam, és nem voltam más, mint egy óriási tekintet, egy végtelenre nyitott szem - körülöttem pedig minden, a környezet, az emberek, az utcák, a foltok a betonon: kép a falon. Kép, ami előtt órákat áll a néző, minden sarkot, felületdarabot szemügyre vesz, és megfogalmazza magának (másoknak, talán mert hangosan motyog) a látványt. Tehát van egy külső szem, ami mint egy kamera, egyszerűen rögzíti a látványt - vagyis folyamatosan fönáll a távolság nézőt és nézett, leíró és leírt között.

Vannak képek, amik felszámolnak, mint nézőt. Beszippantanak, te vagy az a zöld pont, te vagy az a darab ég, te vagy az a ránc a kézfejen - benne vagy a képben, többé nem mint néző, hanem mint tag, rész. Többé már nincs rálátásod az egészre (különben sem volt sohase, ez csak a külső nézőpont illúziója).

Beszélni természetesen belülről is lehet, kifelé szólni - irányított szólás. Csakhogy itt ez a dolog a "saját"tal. Nézni az idegent, és beszélni róla - tiszta sor. Élményleírás. (És ez az idegenként tekintett, az objektummá tett önmagad is lehetsz.) De aztán valahogy minden közel kúszik a szívhez, kis szeretetpontok születnek, és ha te vagy a kép része, akkor az is igaz, hogy a kép a részed, nyom a bőrödben, Rille im Herz, saját.

Én nem beszélek a sajátról. Rendben van az is, arról beszélni - de én nem. Megszerettem a dolgokat, őket, őt, magamat - nincsenek viszonyítási pontok, nincsenek nézőpontok, vagyok, vagyok

hát kit érdekel ez, hogy beszélni kellene róla?

Lallen. Wieder und wieder.

Olvassatok verseket. Az jó.

péntek

Es ist nicht mehr

Es ist nicht mehr
diese
zuweilen mit dir
in die Stunde gesenkte
Schwere. Es ist
eine andre.

Es ist das Gewicht, das die Leere zurückhält,
die mit-
ginge mit dir.
Es hat, wie du, keinen Namen. Vielleicht
seid ihr dasselbe. Vielleicht
nennst auch du mich einst
so.
Paul Celan



kedd

Zene

Schönberg: Ein Überlebender aus Warschau
szöveg (németül, magyarul nem találtam): http://sideka.de/musik/ueberlebender/text.html

és hogy valami könnyűt is, csak úgy hallgatni, mert jó:




hétfő

Sonntag

Talán a mai volt a legszebb vasárnap, mióta itt vagyok. (Az egész napos eső ellenére).

Mindig ilyen vasárnapokat szeretnék. Barátokkal, beszélgetésekkel, együttreggelikkel, koncerttel, múzeummal, főzéssel, istentisztelettel és mennyei falafellel.



péntek

Übrigens

Kasia ma mesélte, hogy '68-ban az kiutasították a zsidókat Lengyelországból. Vihettek két koffert, és vagy Amerika, vagy Izráel. Történik ez a második holokauszt akkor, amikor Franciaországban tombol a szexuális forradalom...mennyi minden lehet másképp néhány ezer kilóméter miatt.

Aztán van ez a zseniális kisfilm, több fesztivál nyertese: http://www.youtube.com/watch?v=tfCPutZZ1tU
-- valami diadal, nem is tudom, mi fölött.

És ha olvasom Henny leveleit, amiket a háború után váltott a Berlinben maradt barátaival, megtudni, mi történt a családjával, akkor minden levél tele van pletykákkal, kivel mi történt a baráti körben, ki ment hozzá árjához érdekből, ki ment hozzá NSDP taghoz szerelemből, ki mennyit keres és kinek van ruhája a háború után: igen, ezekkel az apró cseprő, nagyon is mai, nagyon is életszagú dolgokkal bepofátlankodik a szekularizált valóság a pusztulás szentélyébe és színes festékkel graffitiket fest a falra. Ez az, ami miatt Ruthnak igaza van, amikor felhívja rá a figyelmet, hogy azért nagyon jó még a Zsidó Múzeum, mert nem a Soah-val ér véget, hanem tovább is bemutatja még a zsidóság életét a háború után.
És az előtt a hölgy előtt pedig térdre hullok és minden tiszteletemmel adózok, aki a következőt mondta Mnek, amikor M a túlélők utáni kutatásában őt is megtalálta valahol egy skandináv országban és beszélgetett vele, szóval az idős hölgy azt mondta Mnek: Wissen Sie, wenn mich Hitler damals nicht aus dem Land geschmissen hätte, wäre ich heute nicht diejenige, die ich bin."(Tudja, ha Hitler nem dob ki az országból, ma nem az vagyok, aki.)

És aztán a mi apró cseprő hétköznapi dolgaink, hogy kaptunk új hűtőszekrényt, mire Falk az egész konyhát átrendezte, csak egy fiókos szekrénynek nem maradt hely a nagy átrendezésben, kb 10 centi híja volt, hogy beférjen még valahová, és erre Falk lefűrészeli a tíz centit a szekrényből, és egy újfajta konstrukcuóban visszaszereli az oldallapot, szóval fűrészel itt a piszokhangos géppel este tíz után, és úgy kell nevetnem. Az elmúlt három napban ez a komód srégen állt a fal előtt, az ajtó negyedét eltakarta, hogy össze vissza kellett kerülgetni, de Falk meg akarta várni, míg mindenki beleegyezik a tervbe és az átrendezett konyháról elmondja a véleményét, és valahányszor megláttam reggel a konyhát a "provizórikus" szekrénymegoldással nevetnem kellett, és valahogy azt gondoltam, a provizórikus megoldásunkkal együtt fogunk meghalni -- dehát mire jók a péntek esték, ha nem szekrényfűrészelésre? Hát ilyen mókás itt nálunk az élet.

csütörtök

Súly

Azért nagyon nehéz ez.
Olvasom a könyvet, és nem mint egy regényt, mert hát ez dokumentum. Megtelik a fejem Lolával, a történetével, olvasom a leveleket, amiket Henny váltott a háború vége után, hogy kiderítse, mi történt a családjával, olvasom a válaszokat, olvasom a Seth által bevágott részleteket más dokumentumkönyvekből.
És persze Celan. Most az úgynevezett tudományos munkásságom minden oldalról a halál, és nehezen kapok levegőt. Próbálok távolságot teremteni, órákat sétálok a most már csípős-hideg levegőn, hogy valahogy visszatérjek ebbe a dimenzióba, ahogy kopog a cipőm sarka az aszfalton, az utca zaja, szórja ki egy rövid időre a halált a fejemből, legalább oldja a szorongató közelségét.

Mondom ma Sheernek, hogy úgy érzem magam, mint akire súlyokat aggattak, ő meg emlékeztet rá, hogy ez még csak az első ember, és még ennek az első ember történetének is csak a legelején járok.

Írtam a kiadónak, kaptam választ is már. Szívesen továbbítják a levelemet Sethnek, csak angolul írjam meg. (Persze nem én fogom angolul megírni, de meglesz.)
Közben a Trudy által Izráelbe küldött levelek (még élő hozzátartozók, ismerősök, a Yas Vayhem archívumból megszerzett címek alapján) egyikére már érkezett is válasz. A részleteket majd ma este tudom meg.
És hétfőn találkoztunk Mmel, aki egy igazi DDR figura, úgy szidta Németországot, a scheiß egyetemet, olyan keleteurópai stílusban. Termópulóvert és farmert viselt, meg bőrkabátot, a pulóver cipzárja lehúzva, látszik a szoláriumozott színű mellkasa, omanne gondolom, itt tanított az egyetemen, az első német ember, akinek a saját fülemmel hallom a szájából, hogy a DDRben minden sokkal jobb volt.

szerda

Was geschah...

Ich weiß nicht, was mit meinem Leben los ist - mondom - seitdem ich hier bin, geschehen immer wieder Wunder.

A legutóbbi akkor történt, amikor először beütöttem Lola Caro nevét a google keresőbe.
Lola Caro egy név a 64 közül, aki már az első, még csak 19 neves listán is rajta volt. Ahogy elolvastam először a nevét, azonnal ki kellett mondanom, olyan, mint egy félbemaradt dallam, Lola Caro, LolaCaro, lolacaro, lolákáró - mondtam is a többieknek, hogy ő az enyém, őt én szeretném kutatni. Matematikát tanult.
Szóval beütöttem a nevét a keresőbe, az első találat: Lola Caro is on Facebook. Hát biztos nem ezt a Lolát kerestem.
A második találat egy könyvismertető a Züricher Neue Zeitung - ból, 2006-ból. Elolvastam, és azt hittem, kiesek a fotelből. Nem, nem is azt, hanem azt, hogy valamit biztos félreértettem, elküldtem hát Martinnak, és aztán Verenának is (több anyanyelvű szem többet lát alapon) a szöveget. A válaszok, amiket kaptam megegyeztek. Röviden, tömören: wow!!!!!!

A következő történt:
Van egy indiai író, Vikram Seth, akinek a nagybátyja a harmincas években Berlinbe jött, fogásznak tanult. Albérlőként Charlottenburgban (ez egy berlini negyed) lakott, a Bleibtreu utcában (milyen grotesz, gondolom később, Bleibtreu - maradj hű, "légy hű mindhalálig és neked adom az élet koronáját", édesistenem egy ilyen utcában lakni, lakni a halálra szántaknak, légy hű, maradj hű, csöndes és kitartó, vagonba terelhető) - igen, ott, és igen, igen: a Caro családnál.
A nagybácsi beleszeretett Lola húgába, Hennybe, aki egy gyönyörű nő volt, és menyasszony. Az indiainak már '37ben el kellett hagynia Berlint - lévén hogy nem szőke, nem 1.80 és hiába magyarázná, hogy árják eredetileg Indiában voltak - Angliába ment, ott folytatta a tanulmányait. A Caro családból Henny volt az egyetlen, aki még '39-ben emigrálni tudott, az édesanya Theresienstadtban, Lola Auschwitz-Birkenauban végezte. (Az apa már korábban meghalt.) Henny vőlegényével pontosan nem tudom, mi lett, Henny '51-ben hozzáment az indiaihoz (aki a harmincas évek óta fülig szerelmes volt belé) és életük végéig Angliában éltek.
Seth regényt írt a történetükből, amit megtaláltam az egyik egyetemi könyvtárban (ázsia és afrika tanszék, elképesztően néz ki, a campuson belül sony és nokia központ is van, biztos azért) és most itt fekszik az asztalomon. Benne fényképek Loláról. Lola és az édesanya telegramjai Hennynek, Angliába, a '40es évek elejéről. Lola levele Birkenauból ("keményen dolgozom") és számok, a deportációjuké, a sorszámuké, a vagonuké...
Írni kell a kiadónak, el kell kérni Seth címét, írni kell Sethnek (akiről azt olvastam valahol, hogy nagyon szereti a német költészetet) és meg kell kérdezni, nem segítene-e nekünk, nem adna-e infókat, nem írna-e nekünk, nem jönne-e el akár a világmásik végéről is a kőletételre, megmondaná-e, kinél vannak a fényképek jogai, használhatjuk-e őket...Én nem tudom, meddig mehet így egy élet, ilyen nyitott ajtókon belépkedésként, mikor vágódik rám az ólomkapu majd - de erre még Sheer is azt mondta, hogy "Wow Hela, dass ist wie etwas von dem Himmel" és igen, tényleg, mintha az égből adták volna ... hogy én egy hónapja azt mondtam, hogy Lola kell nekem, nem tudom miért, mert szép a neve, azért, és aztán az első keresésemre...

Arról beszélni, hogy mi történt, nagyon nehéz. Hogy mi történik, arról még nehezebb, de arról ami történt sem biztos, hogy könnyebb. Van a saját emlékezet, ami egyrészt fekete foltokat, meg szürkéket hagy, meg fölszámolja magát, és van a kollektív emlékezet, ami ugyanazt csinálja nagyban, amit a saját, kicsi: elfojt, elfeledtet, nem engedi, hogy észleld, wahrnimmst, ami földolgozhatatlan. És lehet ezért mondják azt itt ebben az országban a nagyszüleim generációjából olyan sokan, hogy : nem tudtuk, nem tudtuk mi történik - mert az agyuk már akkor kikapcsolt, amikor el kezdett történni. Mert ha tudták volna, ha a bőrük minden pórusával észlelték volna, elpusztultak volna az érzéstől magától, vagy pedig attól a felelősség és bűntudattól, ami a mozdulatlanságuk miatt költözött a szívükbe. Mert túlélni kellett. Ahogy egy izráeli katona mesélte az első libanoni háború kapcsán ('82) - sokat fotózott korábban, fényképész volt és nagyon, nagyon fiatal (jórész 19-20 évesek voltak azok a fiúk akkor), és amint elkezdődött a háború, az agya átkapcsolt kamera módban. Azt gondolta: milyen jó, mint egy lassú kirándulás, milyen érdekes képek, tankok, haldokló emberek, szétlőtt házak, milyen izgalmas kompozíció - igen, mint egy kamera-szem, mint ha nem ő lőne, nem ő lenne ott, olyan volt, mert máskülönben nem tudta volna elviselni. És aztán, aztán egyszer csak egy szétlőtt város szélén egy lovardát látott, egy szétbombázott lovardát, lótetemekkel és haldokló lovakkal: és akkor ott összetört a kamera lencséje. Akkor megrepedt az objektív üvegszem, és rájött, hogy ő van ott, élet és halál peremén keringőzve egy szál gépfegyverrel.
És aztán vannak, akik 20 évig nem emlékeznek, aztán valami elkezdődik, és utána kell járni, egyetlen foszlány alapján az egész elfojtott emlékezésnek, elfojtott és kiikatott emlékezésnek, nem az emlékezésért magáért - hanem önmagamért. Fölfedni azokat a titkokat, amiket megőrzött valahol a tudattalanom, és csak néha, álomtöredékekben emlékeztet egy korábbi magamra - föl kell fedni és a végére járni, még ha félelmetes is, mi van, ha kiderül, hogy olyat tettem, amit nem tudok elviselni? ha ott voltam, ahol nem akartam? -- nem az igazsághoz való ragaszkodás miatt, hanem hogy megmoshassam a kezem, és tükörbe nézhessek, és megtanulhassam, mit jelent megbocsájtani. És felnőttként vállalni a felellősséget.
Lehet az mondani egy háború után, hogy "én nem elékszem, nem tudom" -- de ha tudod, hogy ott voltál, akkor van, amit tudnod kell. És tudtad. Talán nem akartad tudni, de tudod, még ma is, talán magad előtt is titkolod...ezek járnak a fejemben tegnap este óta, mert láttam a zseniális, 2008-as animációs filmet, Waltz mit Bashir, az első libanoni háborúról, a falangisták (arab keresztények) kegyetlen palesztin mészárlásáról a győztes izráeli hadsereg szeme láttára (igen, mint a varsói gettóban, anno), és mert olvasom a Die Zeit különkiadását, a német ellenállásról, azokról az emberekről, akik a háború alatt nem mondták, hogy "nem tudom, nem hallottam, nem láttam", akik kimondták hangosan, hogy "láttam és hallottam és nem mehet így tovább" - nézem Sophie Scholl arcát, ezt a komoly arcot, egy 21 éves lányé, olyan törékeny, olyan kicsi, kivégezték 21 évesen a bátyjával együtt, nézem a házaspárokét, akik szintén ellenállók voltak, nézem a gyönyörű német tisztét, aki magas rangú vezető volt és megszervezte '44ben azt a bombát a tárgyalóterembe, ami valami csoda folytán mégsem pusztította el Hitlert, és Dietrich Bonhoefferét, aki már a harmincas évek elején szembement az egész megalkuvó egyházzal, és azokét a katolikus papokét, akik a szószékről hirdették, hogy bűn ami történik, nézem ezeket az arcokat, és azt gondolom, hogy talán egyes egyedül ezek miatt az emberek miatt van még élet a földön.

Mert hogy a Waltz with Basilból az derült ki, hogy még mindig nem tanultunk semmit, hogy nem érdemeljük meg, hogy még élünk, mert újra és újra ugyanazokat a bűnöket követjük el, mindegy, melyik évszázad melyik évtizede, milliókat mészárolnak mindig le, milliókat - és nem névtelen hatalmak, nem, hanem egyének, akik a kezükbe fogják a pisztolyt, akik céloznak és lőnek, akik erősnek érzik magukat, mert másik egy millió is kezébe fogta a puskát és céloz és lő ---------- egyének, akik az ellenkezőjét is tehették volna, hogy az egyénekből összeadódjon a millió, ami az ellenkezőjét teszi.

Ki az a bátor, aki a szájába veszi és átveszi a túlsó partra, leteszi sértetlenül a homokba, még ha utolsó karcspásával is, mielőtt önmaga megfulladna, ki az a bátor, aki meztelenül végigtáncol a golyók tüzében, mert nem azt nézi, hogy zsidó, keresztény vagy mohamedán, hogy minaretet épít vagy templomot, hogy kibe szerelmes és mikor böjtöl és fizet-e egyházi adót, hanem az embert látja, mert önmagában látja az embert, ezt a törékeny világmindenséget, az ájulásaival és mámorával, a szélsőségeivel és arany középútjaival, az elfelejtett és elfojtott emlékeivel, a semmi ágán kucorgó szívével - ki az a bátor, aki mégis fölemeli a szavát érte, a saját szívét a halál hatalmas tenyerébe dobva, és táncol, táncol, amíg az a tenyér ökölbe szorul és össze nem szorítja azt a szívet?

szombat

Hefenweizen

És akkor vannak azok a pillanatok, amikor egészen megfeledkezem magamról, kikapcsol az önreflexió-szeizmográfom, és egészen egyszerűen mondom, ami eszembe jut, vagy nem mondok semmit épp, és akkor egyszer csak azt hallom, hogy arról beszélnek körülöttem, hogy milyen nagyszerű vagyok, ezek a tulajdonképpen idegen emberek, akikkel még csak a nyelvem sem közös - és olyankor, talán igazán először az életben, elhiszem.
Azért, mert éppen semmilyen sem voltam, tényleg semmilyen. Csak egyszerűen voltam.

Ilyenkor nem kérdés a hogyan tovább, meg a mi lesz, ha vége az ösztöndíjnak, meg hogy mi? van a ki(k)? iránti felelősséggel. Van, amikor az élet kisimítja a gyűrűdéseit.

És akkor egyszerűen ott van az orrod előtt, amit mindig is kerestél, de soha nem tudtad megfogalmazni, hogy mi is az. Most meg olyan egyértelmű, hogy nincs is mit kérdezni. És olyan is, hogy tudod, tovább vezet, a következő lépésekhez - hogy nem a zsákutcák közül való választás az egyetlen lehetőséged. Hogy egyszerűen csak a következő lépéseket kell a tested teljes súlyával megtenned, a saját tempódat tiszteletben tartva - mert ezek a lépések mindenféle különösebb gondolkodás nélkül oda vezetnek, azon keresztül vezetnek, amik ott forrongtak, artikulálatlanul, a szívben. Ki tudja, mióta.

És nem tudom, hogyan lehet, de itt még mindig tavasz van, sok esővel, de minden nap több órás napsütéssel, széllel de makulátlan éggel, Berlin fölött az ég, Berlin fölött az ég....mostmár a házak falát is magaménak tudom.

péntek

Nyolcvannyolc

Amiért Celannal bírkózni érdemes, pl. ez:
"Verloren war Unverloren,
das Herz ein befestigter Ort."

(Az elveszett megtaláltatott,
a szív megerősített hely/erődítmény.)

A Nachmittag mit Zirkus und Zitadelle c. versből.

Különben Berlin is elkarácsonyosodott immár.

kedd

Stolpersteine

Mielőtt még elfelejteném a saját életem - nem, nem fogom már remélhetőleg soha többet - mesélek most a Stolperstein-projektünkről. A terv nagyon röviden tehát az, hogy júniusban az egyetem főépületének udvarán 10 követ helyezzenek el, az egyetemről, zsidóságuk miatt, elűzött és később haláltáborokban megsemmisített, elpusztított diákok nevével.

Eredetileg úgy volt, hogy kapunk egy listát 40 névvel, és akkor az alapján el kezdhetünk élettörténetek után kutatni. Na, ezt a listát végre valahára múlt péntekre sikerült megszerezni. Az egy csoda volt, komolyan. Elmesélem, hogyan.

Az egyetem részéről van egy segítő (nevezzük Gnek), aki eredetileg a Humboldt 200 éves jubileumi projektjén dolgozott, de most már nem - mikor még ott dolgozott, akkor ő találta ki a Stolperstein projektet. Most önkéntesként van még benne a dologban - de ő volt az egyedüli összekötő kapcsunk azzal az immár nyugdíjas egyetemi tanárral, aki évek óta az akkori berlini egyetemről (akkor még nem volt HU meg FU, csak a Friedrich Wilhelms Universität) kiutasított diákokat kutatja, a túlélőket is, tehát egy általános listát állít össze. Ez az úr (nevezzük Mnek) évek óta frusztrált, egyrészt, mert senki sem értékeli igazán a munkáját, másrészt, mert fél, hogy valaki majd az ő tollaival ékeskedik, és a saját neve alatt jelenteti meg az ő kutatási eredményeit. Amit G-n keresztül sikerült elérnünk, az egy 19 névből álló lista - nem értettük, hol a többi? Kérdeztük G-t, de ő is hetekre eltűnt.
Nekiálltunk hát a 19 névnek. Martin talált egy Charité linket (a Charité a berlini orvosi egyetem), ahol 2200 név volt összegyűjtve, a FW egykori diákjai. Szépen összehasonlítottam a 19 nevet a 2200zal, így a mi 19 emberünkről megtudtuk, melyik karon tanultak, melyik években, és mi volt a nyilvántartási számuk.
Trudy nekiállt a nevekkel a Yad Vashem internetes archívjának, ami a központi levéltár Izraelben mindazok adataival, akik a Soahban pusztultak el. Vannak úgynevezett Page of Testamony-k, amiket túlélő ismerősök/rokonok töltöttek ki az elhunytról (bah, milyen eufémizmus ez itt!), alapvető adatok róla (feleség, férj, lakcím, halál időpontja, helye, foglalkozás) ill. egyes lapokon még kapcsolati címek is szerepelnek - azoktól, akik a lapokat kitöltötték, tehát akik ismerték azt a személyt. Trudy decemberben hazautazik Izráelbe, addig meg megpróbálja ezeket a kapcsolatokat mozgásba lendíteni, ki kell deríteni, ezekből a 90-es években megadott címekből/telefonszámokból mennyi él még. Ewa már megalkotta a projektünk weboldalát, pöpecül néz ki, csak föl kell tölteni szövegekkel - Verena eddig még csak félig tudott velünk lenni, de így is sokat dolgozott (BA dolgozatot kellett most leadnia).

Szóval. Aztán itt tökölődtünk, hogy most akkor mi van mégis. Trudy azt mondta, hogy van egy közmondás náluk Izráelben: a tehán több tejet ad, mint amennyit a borjú akar -- és ezzel azt akarta mondani, hogy ő úgy érzékeli, mi sokkal többet akarunk csinálni, mint amit a HU kíván.
Ugyanis, az már a Gvel történt első találkozásunkkor kiderürlt, hogy a kövekre van pénz (100euro/Stolperstein) de semmi egyébre nincs (ünnepi fölavatás, kiállítás stb.). Pénzt csak valami nagyon fifikás módon gyűjthetnénk, ugyanis az egyetem területén az adománygyűjtés hivatalosan tilos. Ráadásul a kövek helye is totál bizonytalan, merthogy a HU műemlék, itt egyetlen négyzetcentiméternyi követ arrébb mozdítani is engedélyhez kötött. M. nem adja oda a neveket, G. két hétig nem válaszol a mailjeinkre, hát akkor most mi legyen...közben már tervezzük az Auschwitz-látogatást, hogy az ottani archívban is kutathassunk, márha beengednek oda (Verena ott dolgozott egy évet gyakornokként, vannak kapcsolatai), minél előbb kellene repjegyet foglalni, mert most még olcsó, beszélni az alapítványunkkal, adnak-e rá pénzt stb. stb.

Aztán végre sikerült összehozni egy találkozót Gvel, aki nagyon készséges volt, már nem is tudtunk rá haragudni. Persze ezek a találkozók eleve piszkosul későn kezdődnek, mert mindenki szanaszét van az egyetemen, aztán mire mindent megbeszélünk, már este 11, és akkor még neki kellene állni a kiosztott feladatoknak, meg az egyetemi dolgok, meg az én függőben lévő diplomamunkám, meg hát közben Berlint is élvezni, amennyit csak lehet...de nem panaszkodom, mert azon nyomban sarokba állítanám magam, ha tenném.

Szóval G megígérte, fölhívja újra M-et, és összehoz nekünk vele egy személyes találkozót, hogy M lásson és halljon minket, és elhiggye, hogy nem akarjuk elvenni az érdemeit, sőt, a munkáját csak segíteni szeretnénk.
Bizakodva válunk el késő este. Megígérem, hogy a Charité listáján talált e-mail címre még írok egy mailt, mert hogy a listán, ahol a 2200 név volt, vannak számunkra érthetetlen rövidítések, és meg kellene kérdezni, mit jelentenek. Illetve, ha már írok nekik, azt is megkérdezem, nincs-e ötletük, hol fogjunk hozzá, melyik archívban a kutatáshoz.
Megírom a mailt, körülbelül éjfél lehetett, amikor elküldtem. Másnap megnyitom a postafiókom, látom, van egy levelem reggel 6 óra 7 perckor érkezett. Válasz az éjféli mailemre.
És kitől? Kitől?

Magától M-től...Kiderült, hogy M állította össze a Charité listáját, az oldalon megadott e-mail cím az ő mail címe, és a mailben megadja nekem a telefonszámát, hogy hívjuk fel és beszéljük meg a dolgokat. Verena fölhívja (én magyarul sem telefonálok, nemhogy németül), ahogy itt mondják: mézet ken a füle mögé, és M lassan föloldódik. Hirtelen kapok tőle még egy levelet, amiben nem hogy a félbeszakadt 19 neves listát kiegészítve elküldi, hanem immár 64 nevet kapunk -- mind egykori FW hallgató, akiket különböző táborokban pusztítottak el (a listán található 2200 névből többen túlélők), és azokhoz a fakultánsokhoz tartoztak, amelyek ma a HU karai.
Összevetem a 64 neves listát a naggyal, hogy kiírjam a számokat, éveket -- találok egy fiút Győrből, aki Berlinben tanult filozófiát...
Írok G-nek, a csoportunk nevében, hogy ne stresszelje magát, megoldódott a problémánk, egy totális véletlen folytán személyes kapcsolatot sikerült létrehoznunk M-mel. G. meglepő gyorsasággal válaszol, hogy már föl is hívta őt M és elújságolta neki, hogy mi történt, és hogy totál lelkes volt és örült nekünk, meg hogy végre valaki foglalkozik a kutatásaival. Mtől rengeteg továbblépési lehetőséget kaptunk, egyes emberekről történeteket is kiderített már.
Közben Martin részt vesz az egyetemen egy másik projektben, az egyik professzorral és a szemináriumi társaival ott azok életét kutatják, akiket az első berlini szállítmánnyal ('41ben) deportáltak - Martin emiatt múlt hét pénteken a központi Stolperstein irodában járt. Ez egyrészt azért nagyon fontos nekünk, mert újabb kapcsolatokat tudott létrehozni, és továbblépési lehetőségeket és tippeket kapott. (pl. most úgy állunk, hogy először a Berlin környéki levéltárakkal kezdünk, nagyon jó archív van Postdamban, csak jó pár hétten korábban levelet kell nekik írni, hogy előkészítsék az aktákat és időpontot kapjunk) Másrészt azért is lényeges, mert ki kell deríteni, a mi listánkról hány embernek van már Stolperstein-a, és ezt ebben a központi irodában tudják megmondani. Martinnak már meg is ígérte ott egy munkatárs, hogy ha elküldi a listánkat, utána néz, kinek van köve -- akinek már van, azzal természetesen nem foglalkozunk tovább, mert egy embernek csak egy köve lehet.

Mindez egyetlen nap alatt történt. Pénteken keresztül kasul repkedtek a mailek és az sms-ek, és alig tudtunk magunkhoz térni, hogy hirtelen a kezünkben van az a főkulcs, ami után csak sóvárogtunk már egy hónapja.

Most már csak abban kell nagyon ügyesnek lennem, hogy betonhatározottsággal rendet tegyek a napjaimban, hogy mindenre jusson idő. A hétvége az hétvége, csak végszükség esetén vagyok hajlandó tanulni, mert egyszerűen szükségem van az alvásra, és hogy legyenek olyan időszakok, amikor tudatosan nem engedem magamnak a stresszelést. Hétvégén nem gondolok határidőkre, leadandó feladatokra, fél egyig reggelizés van a lakótársaimmal, biciklizés, találkozások, múzeumozások és mozizások, és Istentisztelet. (bár meg kell mondjam, itt mindig annyi minden jön, hogy már most tele van az egész hétvégém programokkal, de mindegyiket nagyon várom, izgalmasnak igérkeznek) Hétközben viszont minden nap hét előtt kelek - tökmindegy, hánykor kerültem ágyba. És legkésőbb kilenctől munka, aztán ülök a könyvtárban, ameddig bírok (az én jelenlegi tempómmal egy negyven oldalas szakszöveg Celanhoz hat órába telt - sokat kell szótáraznom és újraolvasnom, hogy megértsem az értelmezéseket. Nekifogtam Gadamer Celan-szövegének is, na, az még lassabban megy. És akkor ott vannak maguk a versek, a maguk ezeroldalrú titkával.), megyek az egyetemi óráimra, igyekszek ebédelni meg egy két órára találkozni a barátaimmal - de ma is megjegyezte Julian, hogy már napok óta nem láttak.

Néha én sem magamat. De sétákra mindig szakítok időt, ha máskor nem, hát este, keresztül kasul a belvároson, nézem az embereket, örökké szeretném őket nézni, a nők is olyan szépek itt, olyan mások mint Magyarországon, olyan merészek és önállóak, és ettől sugároznak, nézem a kirakatokat, a könyveket, szívom be ezt a belvárosi koszos levegőt, végtelen szövegeket írok magamban németül, vitatkozok az Istennel németül, hálát adok az Istennek németül, ha elfáradok, magyar kötőszavak kerülnek a mondataimba és "hát" meg "izé" ...

... annyira a helyén van minden.

vasárnap

az ég

éppen rózsaszínűre váltott. és lilára. egy pillanatra olyan villanás csapott be a szobámba, nem tudtam hirtelen, hol kapcsolhattak föl ilyen erős fényű lámpát. aztán kinéztem az ablakon, és láttam, hogy a nap fordulhatott egyett, mint ahogy a gyerekek álmukban lerúgják magukról a takarót, az ablaküvegeken pedig fölerősödött ez a fénymozdulat.

különben napok óta koratavasz van itt, azt mondják, talán egy évtizede már, hogy nem volt ilyen jó idő.
egyesek szerint ez a globális felmelegedés, meg az üvegházhatás.
szerintem miattam van - hogy még jobban érezzem magam.
bár már így is veszélyes a szívnek ez a sok jó.
szétpattanás fenyeget.
és akkor talán igaz lesz az a közhely is, hogy a boldogságba bele lehet halni.

Függőségek


- türkische Pizza
- Honigwaffeln
- Fernsehturm
- reggelek a konyhában

szombat

Anya csak egy van

Az elmúlt hetek eseményei megint itt sűrűsödnek. Volt megint hajnalba nyúló est a zsidó barátaimmal és barátaim barátaival, Mauerfall-évfordulós városbancsászkálás, Aka piros hűtőszekrénye, kirándulás egy letűnt világ teljesen elhagyatott helyszínén (ahová még be is zártak, mert lemaradtunk a csoporttól): a Bogensee-nél, ahol Goebbels villája áll(t) ill. ide építették a FDJ (Freie Deutsche Jugend) főiskoláját (a szocialista országokból világszerte ide jöttek a szocialista reménységek tanulni) '45 után. Goebbels villájából már nem látni a tavat, mert a természet mindent visszahódított, de a padlóba süllyeszthető szalonablakok még működőképesek, a fürdőszoba csempéje még eredeti, akárcsak a fürdőkád. A hatalmas előadóteremben a parketta legalább 50 centire fölpúposodva, a DDR idők legmodernebb tolmácsfülkéi, mind a 20, elhagyva és, '99 óta, teljesen fűtetlenül állnak, néhány szinkrontolmácsoláshoz szükséges eszköz még szanaszét a kis szobákban. A műfák a menzaépületben porosodnak, leszakadt függönyök, hulló vakolat, mindenütt jéghideg - nem is lehet ide jönni, csak külön engedéllyel. A helyet évek óta próbálják eladni, de annyira nem előnyös a fekvése ( kb. 40 kilométernyire fekszik Berlintől, egy gyönyörű erdő közepén) hogy wellnes központot akarjon ott valaki építeni, múzeumnak meg nem akarják, nehogy náci ill. nosztalgia-szocialista zarándokhely legyen --- így múlik el a világ dicsősége, a márkamilliók, a kortárs Németországban egyedülálló (najó, még Hitlernek és Göringnek voltak ilyenjei) elektoromos vezérlésű ablakok.
A hely maga, amilyet csak szomorú fotókon látsz, vagy CD borítókon. Fölfeslett fotelok. A falon maradt A/4es papír, hogy az emeleten XY előadása lesz Z előadása helyett -- mennyi élet volt itt egykor! Most meg csak az egyszem portárs küzd naponta a természettel, hogy valami formája, alakja maradjon még a területnek. (Persze úgyis veszít. De ő még ismerte a fákba vésett szerelmespárokat, nem tért magához a döbbenettől, mikor a rendszerváltás után kiderült, hogy a kazánhelyiségben, ahol redszeresen dolgozott, monumentális lehallgató rendszer üzemelt.)
Elsétálsz az erdőn át a tóig, arra gondolsz, hogy Goebbels mindezt a villájából kipillantva csodálhatta, később olvasod a naplófeljegyzését: Itt végre megnyugodhatok. Itt végre csönd van, pihenhetek. Olvasok, gondolkozok....Csak ez a zsidókérdés, ezt végleg meg kell oldani! Olyan szépek itt a fák. És azt gondolod, hogy Celan milyen zseniálisan, milyen szikáran mondta: Der Tod ist ein Meister aus Deutschland. Ők itt, ezek itt, ültek a meleg szobáikban, a létező legcsodálatosabb helyeken, és halált álmodtak.

De igazából nem erről akartam írni. Hanem valami másról. Másabbról. Most ki kell találnom, hogy honnan is kezdjem el mondani. Hogyan is.

Azt hiszem, arról már írtam, hogy a távolság gyógyít - hogy mennyire ez ellen voltam korábban, mert azt gondoltam, hogy elmenni ugyanaz, mint elmenekülni. Kasia szerint az indíték nem mindegy: hogy menekülésből mégy, vagy mégy, mert most ez a következő lépés - és ebben Kasiának teljesen igaza van. Így ki lehet hozni egy pozitív eredményt, hogy a távolság tényleg gyógyít.
De akkor ott a következő kérdés: mi a visszajövetel? A hazatérés - érzelmezzük akárhogy is a "haza" fogalmát...

Első sorban azt jelenti, hogy röpke másfél óra alatt egy egészen más dimenzióba kerülsz. Az állomáson leszakítva a menetrend-papír, állsz ott, ácsorogsz, türelmesen (vagy türelmetlenül) mert úgy rémlik a régi vonatozásokból, hogy valamikor öt körül van egy gyors. Tényleg van. Felszállsz, aztán állsz ott, ácsorogsz, mert tele van az egész vonat, mivel az egyik kocsit le kellett szerelni még indulás előtt, mert rossz volt a fék. Inkább leszerelni, mint hogy tragédia legyen, há nem? De, tisztelt kalauz úr, de bizony. De akkor már csodálkozik egy kicsit az ácsorgó utas, amikor hallja a két kalauz beszélgetését egymás között, arról, hogy menjenek a fenébe az emberek, akik kérdezik, hogy miért kell mégis egész Nyíregyházáig állniuk? Ha nem tetszik nekik...Hm. Hát fizettek, vagy nem? Akkor ki élhet itt a tetszés kinyilvánítás jogával?
Hirtelen te magad vagy a távolság, vagyis inkább valami megosztott formában: van egy szem, a te szemed, ami a távolságból néz, néz téged, aki most itt vagy, itt állsz, élsz, érzed, hallod, szagolod - az a szem szúrós, elszokott ettől, irritálja az eladók halálra unt arckifejezése, a köszönések helyetti bazmegek, és az a szem odáig merészkedik, hogy kijelenti: itt még az ég sem olyan.
Na de kedves szem, kihez is tartozol? Hol is van az, akihez tartozol?

Aztán van az az elképesztő, mámorító könnyűség, hogy minden szót értesz. Nem csak a mondatok értelmét, nem csak a kontextust, nem: minden egyes szót. Fejbe kólint, hirtelen megint zsongással lesz tele az agyad, mint az első idegenben töltött napokban, megfájdul a fejed, két napig fáj. Pofátlanságnak érzed, hogy ez a rengeteg szó betolakodik a koponyád mögé, nemnemnem, elég nekem az értelmes beszéd is, elég néhány mondat, minek ez a rengeteg?
És aztán a következő mámor, hogy akadály nélkül képes vagy beszélni. Hogy megint ott vannak azok a leheletnyi árnyalatok a beszédedben, a dolgok megnevezésében, amik miatt szerelmes vagy a nyelvbe. Hogy választhatsz, hogy csiszeg-et vagy csoszog-ot mondasz, hogy rezzen vagy zizeg. A nyelv fölött állónak érzed magad néhány órára, ez a mámorító hazugság, hogy enyém a nyelv (amit már hónapok óta nem éreztél), ez bódulat a köbön.
A nyelv a csatorna, és nem csak az édeset, a keserűt is hozza. Magad-darabokat is vissza, amiket elfelejtettél, mert mondani nem tudtad.
A piacon felismered a zöldségeket. A boltban tudod az áruk csomagolása alapján, hogy mi van a papír mögött. Ha meg is változtak helyek, egy kontinuitás-láncba helyezkednek: régen ez volt, most így néz ki, megnézzük, majd legközelebb milyen lesz.

Milyen leszel te?
Ülsz a konyhában, olyan ízekkel vagy tele, két napja, hogy már mozdulni is alig bírsz, nem is az éhség, az ízek miatt eszel, nem mintha annyira hiányzott volna, de most a következő két hónapra elraktározni őket megint...Minden a magától értetődőség végtelen könnyűségével: mintha lefújták volna a saját súllyodat a válladról. Következő bódulat, a hétköznapi célokhoz jutás kérdés nélkülisége. Igen, apád tudja, kinél kell érdeklődni laptop-ügyben. Anyád, hogy hol kapsz vastag harisnyát. És a család, a legkisebb helyen is, egyetlen szobában is, mindenféle kérdés nélkül, mindenféle életkörülmény változás ellenére, mint a levegő, olyan természetes közeg. Nincs mit magyarázni, a viták onnan folytatódnak, ahol két hónapja abba maradtak, most onnan tovább léphetünk, a napok itt majdnem ugyanolyanok, mint augusztusban voltak - és ettől néha összeszorul a gyomrod, mert megint kicsúszik a saját-talaj a lábad alól, megint átmegy valami kollektívba, mégha ez a kollektív olyan édesen könnyű is, olyan, mint a margarinnal kikent edény.

A világ nem tökéletes hely. Te, aki a tökéletességed hajszolod, te, aki idealista vagy és egy üres tejesdoboz jelentésén órákat gondolkodsz, te is értsd meg ezt. Senki sem hibás, ha tökéletlen. Mindannyian hibásak vagyunk, hogy az. Bocsáss meg magadnak. Bocsáss meg magadnak. Bocsáss meg másoknak is. Bocsáss meg magadnak.

Apám mondatai oda emelnek, ahová jutni szeretnék. Beszél a kezében a díjjal, 120 ember előtt a pásztorról és a béresről: arról, hogy a pásztor azért nem fut el a farkas elől, mert tudja, hogy a bárányok rá vannak bízva, mert tudja, hogy a bárányok az övéi. Ha elfutna, ha a bárányok elpusztulnának, ő maga pusztulna el. Apám úgy beszél magyarul, mintha ez lenne az anyanyelve. Olyan könnyedén és gondolkozás nélkül, ahogy ritkán - minden szava a helyén van, és úgy vágyom, vágyom arra, hogy én is tudjam, milyen bárányok pásztora vagyok.
Anyám mondatai az utat mutatják oda, ahová vágyok. Azzal a világos, éjszakát a nappaltól szétválasztó, késpenge élességű gondolataival - anyám a legokosabb asszony az ő anyján kívül, akit ismerek.
Apám súlya teher a vállamon, mert súlyt ad az életnek és elvárást állít elém is: a saját elvárásaimat magammal szemben ő mondja ki. De még mielőtt összeroppannék a súly alatt, anyám használati útmutatót nyom a kezembe, felhasználási jónatácsokat saját magamhoz, és kisimítja a hajamat a szememből.

Lehetek én akárhol, a berlini ég határtalan szabadsága alatt, a gondolataim, elméleti kérdéseim kábulatában, beszélhetek országok közötti különbségekről - igazából talán én magam vagyok a híd. Nem itt, vagy ott. Nem német vagy magyar. Nem keleti vagy nyugati. Nem idealista, vagy racionalista - nem helyekhez kötött.
Híd vagyok. Híd vagyok? Apám és anyám között. Németország és Magyarország között. Két nyelv között. A szívem két fele között.

És az otthon? Az otthon valahol épp itt van, a levegőben, az ég alatt? Ami az egész földön ugyanaz, minden négyzetcentiméteren egészen más. A helyek események színhelyei, a helyek történések lehetőségei - az otthon meg talán valami kézzel nem fogható, nyelvvel meg nem nevezhető, valami valami.

Akármelyik irányba indul is a repülő.

hétfő

Vicces

Kb. fél éve állítottam be a gmail fiókom hátterének a buszmegállósat, és azt is beállítottam, hogy mindig azt mutassa, Berlinben milyen az idő. (mert ha Berlinben süt a nap, akkor a buszmegállós háttéren is süt, ha ott esik az eső, akkor a háttéren esernyős emberek várnak a buszra) És most látom, esik az eső a postafiókomban, és mosolyognom kellett, hogy elég kinéznem az ablakon, nem kell már semilyen virtuális Verbindung, kinézek, és látom.
És hogy ez milyen jó.

20

Ich erinnere mich nicht mehr daran, was ich mit 20 über das Leben gedacht hab. Jetzt müsste ich meine Tagebücher aufschlagen - sie sind doch in einem anderen Land.
Man sieht die Dominosteine in der Stadt, zwischen Potsdamer Platz und Brandenburger Tor, und dann die, die in der Regierungsviertel stehen - sie bilden eine lange Kette, heute, um 17.00 werden sie dann gekippt, um zu symbolisieren, wie die Mauer "gefallen" ist. Die Dominosteine kommen aus verschiedenen Länder, mit verschieden Interpretationen des Mauerfalls. Bunt sind sie, und unglaublich viel, man kann sie überhaupt nicht fassen oder aufarbeiten, nur Farbeneindrücke, und Augenblicke bleiben, mit den Sätzen: Make love, not walls! oder Ich bin ein Berliner oder Es gibt nur ein Berlin oder der Zitat, von Vaclav Havel: Hoffnung ist nicht die Gewissheit, dass am Ende alles gut wird, sondern das Bewusstsein dessen, dass egal, was passiert, alles einen Sinn hat. (Und ich frage mich, ob dieser Satz einen minimalen Wahrheitsanteil nach so einem Jahrhundert, wie der 20., haben kann. Sag bloß einem KZ-Überlebenden: egal wie es läuft, es hat einen Sinn...ja, welchen? was für einen? Eben das ist die Tragödie unserer Generation, dass wir diese theologische Begriffe, Gewissheiten, wie Wahrheit, Gut und Böse, Urteil, Sünde, verloren haben. Blätter in der Wind, fröhliches Fallen, schöne Aussicht, weiches Bodenerreichen?)

Was "Sinn haben" bedeutet, weiß ich nicht. Um das zu wissen, braucht man das Ziel zu kennen, nur so kann man die Ereignisse beurteilen. Ob die Geschehenen dazu etwas beigebracht haben, dass das Ziel erreicht wird - oder eben im Gegenteil, verhindert haben, da anzukommen.
Ich kenne kein Ziel, ich bin Unterwegs, suche in diesem Haufen des Lebens Werte, Wege und Leute, mit denen ich ein Stück weiter gehen kann. Tag für Tag halte ich es immer wichtiger, da zu leben, wo man sich zu Hause fühlt, und etwas ganz natürliches machen - so schaffen, das man fast nicht Bewusst ist, dass man etwas geschaffen hat. Einfach natürlich für einander da zu sein, einatmen, die Blätter beobachten, den Vogel am Baum, oder den Mann gegenüber, hinter dem Fenster, auf dem Flurboden zu sitzen und die Internetfrekvenzen am Monitor zu beobachten und über Italien zu sprechen, gemeinsam am Sonntag frühstücken, und fühlen, dass wir dankbar sind, weil wir hier, jetzt, einander haben.
Und eben das ist, was gegen einem Mauerbau wirken kann: die Einheit festzustellen, Tag für Tag in dieser Einheit miteinander sein - und es niemandem zulassen, dass er komme und sage: nicht die Einheit ist Ursprünglich, sondern die Getrenntheit. Wer so etwas sagt, der behauptet Gott zu sein, der die Macht und die Weisheit hat, Licht und Finsternis, Meere und Boden von einander zu trennen.

Wir sind nur Menschen, voll mit Gerissenheiten, Verissenheiten, Zerrissenheiten. Last uns endlich keine Grenzen mehr setzen, lasst uns einfach lieben lernen, die Einheit, die Kontinuität des Lebens zu leben.

szerda

És még mindig ez a világ legszebb klipje

http://www.youtube.com/watch?v=Bqvcmud3LFQ

Hatvannegyedik

- és egyben az első, amelyen havazik.
Bevallom, reggel már kicsit mérgelődtem az eső miatt, ami hétfő óta folyamatosan esik, az itt szokásos erős széllel párosítva, esernyőtépő ellenfél. Aztán most, kb. fél órája hó lett belőle, és máris megbocsátottam mindent, sőt, én kérek bocsánatot a zsörtölődésért. Óriási, gyönyörű pelyhek, és olyan sűrűn hull, hull...az első havas nap egy évben mindig egész különleges.

Itt ülök az ablak előtt a kényelmes fotelomban, a radiátoron a lábam, minden finom puha meleg, a héten sokat pihenek, mert a testem erősen jelzett, hogy eddig bírtaa pörgést, és nem tovább, hagyjam mostmár békén kicsit. Szóval nézem a havat, mit nézem, bámulom, csodálom, aztán a héber abc-t, a kézírás már igazán jól megy, de a nyomtatott betűk képét még csak most memorizálom, és néhány kampós betű annyira hasonló, hogy fogalmam sincs, mit takar (de majd Sheer elárulja). Olyan kérdésem lenne még, hogy a fogkrémeket hogyan kell használnom, merthogy ez egy duplacsomagolás volt, amiből a kékkel reggel, a pirossal este kell fogat mosni, de most mit csináljak délután negyed kettőkor?

És ez a hó, ahogy nézem a zuhanását, érzem, ahogy engem is húz le a gravitáció, vonz magához a föld, nehézkedem, ember vagyok. Milyen szép ez.

kedd

A felegyenesedés ajándéka

Egy barátnőm egyszer arról prédikált, hogy Jézus gyógyítása nem csak a testre, hanem a lélekre is kiterjed - sőt, elsősorban a személyt érinti meg. Nem emlékszem már pontosan, melyik történet alapján beszélt erről, meg hát nem is hallottam, csak olvastam ezt a prédikációt, de az nagyon megragadt, hogy az evolúciós emberré-válás modellt alkalmazta a lélek emberré-válására, a fölegyenesedés képét: Jézus megérint, és a görnyedt, terhek alatt meghajló lélek lassan fölegyenesedik, a deformált, torz alakja artikulált emberformává válik, és a tanítvány, a követő, az a fölegyenesedett, Isten-képű ember.
Ha egyenesen állsz, több levegő érkezik a tüdődbe, mélyebben lélegezhetsz, olyan magasra nyújtózhatsz, hogy magad sem hiszed, sőt, ugorni is tudsz, a fák ágait elérni, megérinteni a leveleket - egyenesen állva egészen más a perspektíva. Alulról nézve minden nagyobb nálad és félelmet kelt, beláthatatlan, és görnyedt háttal nem tudod a fejedet sem olyan szabadon forgatni, hogy föl tudnád mérni a távolságokat, mélységeket és magasságokat. Fölegyenesedve valahogy reálisabbá válik a kép, fel tudod mérni, meddig juthatsz el, melyek azok az ellenállások, amiket van esélyed legyűrni. Lehet játszani a cipősarok magasságával, pipiskedéssel, a karok magasba tartásával, gerincoszlop megfeszitésével, hogy még centiket nyerj az ég felé.

Csak fölegyenesedni nehéz, olyan lépésnek tűnik, amit ember nem képes megugrani. Vagy csak Kierkegaard hit-lovagja?

Mot mintha állnék, és a világ nem olyan ilyesztő. Most, mintha évek óta először, otthon lennék. A világban? Magamban? Itt, ahol lakom? Azok között, akikkel együtt élek? Mindegyik kérdésre igen a válasz, még ha úgy engedem is ki ezt a szót a számon, mint egy szappanbuborékot, ami bármelyik pillanatban, valaminek nekiütközve, azonnal szétpattanhat.

Ha kép-párti lennék, egész biztosan lefotóznám a szobám, hogy megmutathassam, milyen otthonos végre. A hétvégén egyszer csak, éjjel fél háromkor megjött az ihlet, és tudtam, hogyan kell kinéznie, hol kell a bútoroknak állniuk. Másnap megcsináltam, mindent oda toltam, ahová éjjel elképzeltem, és valóban, a helyére került ágy, szekrény, polc, asztal. Aztán Akával elmentünk az Ikeába, és vettem egy fotelt, ami most az ablak előtt áll, látom a fánkat, ahogy őszül, a szemközti házak falát, amin, mint egy hosszú lépcsősoron, reggelente fölkapaszkodik a nap az égre, az esőt, ahogy mindent beborít és összemos, és az eget, legyen pillanatnyilag akármilyen távolságban.
Annaval a vasárnapi bolhapiacon borospoharakat vettünk a wg-nek, mert azok még nem voltak a konyhában. Szépen összeválogattuk a legszebb kritálypoharakat (persze, nem igazi kristályok, de úgy néznek ki, úgy vannak csiszolva), és miután az árus azt mondta, hogy a nyolc pohárért 15 eurot kér, najó, legalább 10-et, megbeszéltük, hogy mi darabjáért egy euronál nem adunk többet. Mondtam aztán a férfinek, hogy ez van, nyolc euro vagy itt maradnak, és odaadta őket nyolcért. (Nem gondoltam volna, hogy még alkudni is képes vagyok.) A bicikliút oda és vissza, hogy minden a lehető legközelebb van ide, és az utcák, amiken Anna keresztülvezetett, hogy nem is tudtam, milyen szép ez a környék. Ezek a vasárnapok itt, ebben a városban, a csöndjükkel, a pihenő, sétáló emberekkel, a bicikliző családokkal. Ez az ősz, a gyönyörű színeivel, a rettentő hidegével, de ezzel a makulátlanul tiszta hétvégi egével.

És a tegnap esti sétám, ahogy természetesen megint eltévedtem ezen az ezernyi kis utcán, mert annyi a látnivaló, kalapüzlet, és egy bolt telis tele használt cipőkkel, és egy bolt, ahol csak napraforgóból és egyéb magokból készült, számtalan olajfajtát árulnak, az élet ámulatba ejtő gazdagsága, hogy olyan dolgokra lehet specializálódni, amiről talán még nem is hallottam. A sok kicsi étterem, mindegyik a maga saját hangulatával és világával (és igen, itt nyugodtan el lehet menni hetente egyszer vacsorázni, mert 8-10 euroért fejedelmien jól laksz, és az tényleg nem pénz), a Nikolaiviertel a TV-torony lábánál, mint egy délnémet falu...és ez a sóvárgás, ez a Hunger nach Allem, mert olyan sok mindent nem láttam még, és olyan jó lenne még sokat látni, ebből a perspektívából, innen --

-- innen szép az élet.

csütörtök

A szerkesztés varázsa

(Merthogy soha nem lehet tudni, meddig tart a "valóság" és hol kezdődik az "irodalom". Márha kategóriákban akarunk beszélni.)

"...Mit Worten holt ich dich wieder, da bist du,
alles ist wahr und ein Warten
auf Wahres."

(Szavakkal hoztalak vissza, hát itt vagy,
minden igaz és a várakozás
az igazra.)

Celan. Ma is, holnap is, emiatt tegnap délután is őt olvastam, és ma is -- sokat vagyok a könyvtárban, végre végre, órákat eltöltök a szövegek fölött. Verset elemezni, értelmezni a legizgalmasabb dolog szerintem, főleg egy olyan nyelven, ami nem az anyanyelvem, egy olyan költőtől, aki mindenféle nyelvekből összegyúrva alkotott új német szavakat egy sajátos szimbolumrendszerbe ágyazva -- igazi kihívás.
De amikor ma a tanárnő fölolvasta a Todesfuge-t (Schwarze Milch der Frühe wir trinken sie abends, wir trinken sie mittags und morgens, wir trinken sie nachts...) kirázott a hideg, úgy, hogy a teljes testem libabőr, és összegyűltek a könnyek a szememben, és aztán újabb libabőr roham. Nem azért, mintha mindent értettem volna, sőt, inkább a felolvasás miatt keveset (bár a verset már ismertem) nem azért, mert annyira titokzatos (persze az, és nagyon izgalmas mint "probléma", de ez hallás közben nem tudatosul a hallgatóban) hanem egyszerűen ez a nyelv, ahogy zenél. Ahogy hangzik. A szavak egymás után, ahogy összeállnak mondatdallamokká és szövegdallamívvé. Én nem tudom, Jákóbnak mije volt az, amivel, mint Istennel, végigverekedte azt az éjszakát (ha a történetet allegorikusan, és nem szó szerint értelmezem), de valahányszor eszembe jut ez az eset, és magamat Jákób helyébe képzelem, akkor az én ellenfelem a nyelv. És fogást keresek rajta, hogy megragadjam, miközben természetesen ő a nagyobb, a hatalmasabb (ahogy Heidegger mondja, már eleve benne állunk), és ő ragadott meg már engem rég, és én mégis, mint Jákób Istenhez, úgy könyörgök, nyüszítek, hogy nem engedlek el, míg nekem nem adod a szavaid, a színeid, míg meg nem tanulok beszélni és írni. Itt, egy új nyelvi környezetben ezt még jobban, intenzívebben érzékelem, minden nap szavakat és kifejezéseket fedezek föl, minden új közmondás vagy szófordulat egy új világ megnyílása - izgalmas, hogy miért azzal az elöljáróval képezik az igét, hogy miért ez a vonzat, és nem az, ami magyarul, hogy milyen képpel fejezik ki, amit az anyanyelvemen így és így mondunk...és nevetségesen, mint egy nyugdíjas néni a délutáni szappanoperán, mindig meghatódom, ha valami újjal találkozok, mert annyira szép.
Ma láttam az utcán négy lány, akik jelnyelvvel beszéltek egymással. És egy percre azt gondoltam, ha létezik olyan, hogy abszolut nyelv, akkor az az övék: ez a csupasz, meztelen nyelv, mindenféle hangok, zörejek nélkül, csak jelek, amik jelentéssel bírnak. A nyelv ideája. Mindig szép süketnémákat nézni, ahogy beszélnek, hogy ebben a hangtalanságban minden ott van, mint egy zene nélküli tánc, mint egy tiszta közlés.
Utána viszont rögtön arra gondoltam, hogy ha így kommunikálnánk, soha nem történne az meg velem, ami ma megtörtént, miközben a tanárnő olvasta a verset hangosan, mert ott épp nem az értelem, a közlés tartalma volt a lényeg, hanem azok a zajok és zörejek, amik a nyelv sajátja, amiktől zene, dallam és mozgalmasság és hangulat lesz a beszédben. És akkor nagyon hálás lettem, amiért hallok.

Persze az élet közben egészen hétköznapi elemekből tevődik össze, amikkel igen, legalább annyira küzdök, mint a nyelvvel, csak nem vagyok olyan lelkes tőle. Pillanatnyilag, a bankkártyám megoldódott története után, a legnagyobb problémám az ösztöndíjam beosztása. A kezdetek miatt olyan sok kiadásom lett, hogy szépen eladósodtam (Kasia megmentőm), amit most próbálok visszafizetni, és végre tudatosan bánni a pénzzel. (Ezt eddig sohasem tettem, mert egyszerűen nem érdekelt, úgy voltam vele, hogy amíg van, van, ha meg nincs, és mégis nagyon kellene, majd a szüleim -- de most nem akarok tőlük kérni, mert egyedül szeretném megoldani ezt a problémát, és semmit sem oldok meg azzal, ha majd ők törlesztik a tartozásom, vagy kipótolják a hiányaimat. Ezt most nekem kell, szépen felnőttesen megoldani.) Szóval mióta megkaptam az ehavi ösztöndíjam, minden blokkot elteszek, és nyitottam egy füzetet, ahová felírom a kiadásaim. Vettem egy termoszt, és kávéfiltert, hogy reggel a nagy kávéfőzőn több kávét főzzek le, amit aztán elvihetek magammal egész napra, és akkor nem kell napközben vennem. (Minusz napi két euro.) Holnap rászánom magam, és lefénymásolok néhány könyvet, és nem veszek többet, mert tényleg iszonyú drágák. És a hétvégén rendesen be fogok vásárolni, és reggel készíteni fogok szendvicset magamnak, hogy azt se napközben vegyem 2-3 euróért. Muszáj leszek erre figyelni, bár semmi kedvem hozzá, de valamikor ezt is meg kell tanulni. Nem lehet itt mindig csak verselni, kéremszépen. A tartozásom majdnem-felét már visszafizettem, és ha a következő ösztöndíjamig kijövök mínusz nélkül, akkor a következő évet már tartozás nélkül kezdhetem meg. És akkor talán majd még vehetek is magamnak egy olyan mini leptopot, mert ezzel a böhöm nagy zörgősemmel nem tudok könyvtárba járni - egyrészt mert iszonyú nehéz, másrészt mert olyan hangos a ventillátora, mint egy kisebb atomerőmű, mindenki agyára mennék vele az olvasóteremben. (Ahogy a szipogós náthások.)
Apropó, könyvtár: valami döbbenet, hogy mindig tele van. Öt emelet, minden emeleten legalább 70 ülőhely az olvasógalériákon, és még körbe, a könyvespolcok között is, de ha délelőtt 11 és délután 3 között mész, minden szinten legalább egy kört kell tenned, mert az olvasógalériákon kizárt, hogy helyet találsz, a könyvespolcok között is majdnem minden foglalt. Mint a Szabó Ervinben vizsgaidőszakban.

Hétvégén látogatóim voltak Magyarországról. Míg vártam őket a reptéren, ahol legutoljára akkor voltam, amikor megérkeztem ide, azt gondoltam, hogy most nem úgy állok itt, mint aki otthonról kap látogatást, hanem mint aki otthon vár látogatókat. Akármit is jelentsen ez - furcsa volt. Jó volt, hogy itt voltak, leginkább azért, mert az első este sokkoló magyarul beszélése után (hogy a saját hangodat nem ismered meg, ha nyelvet váltasz) már jól ment a dolog, és a félelmem, hogy amint újra magyarul beszélek, majd minden németet elfelejtek, alaptalannak bizonyult. Jó volt, hogy itt voltak, mert tudatosodott bennem, hogy van egy betegségem, amit úgy hívnak, Ungarn, és ezzel majd talán lehetne valamit kezdeni.
És bár szép időnk egyáltalán nem volt, najó, annyira rossz sem volt, csak a taknyos ég (persze most, az utolsó októberi napon, és már tegnap is, olyan gyönyörű szikrázás van kint és fönt, hogy ebből ma egész biztosan Tierpark és jogging is lesz) - azért igazán jó volt a városban. A fejemben már előre végigpörgettem, mi az, amit érdemes megmutatni, és meg is lehet ennyi idő alatt - nem nagy látványosságok, inkább a hangulat helyek. Így lett aztán egy fél-kisboltnyi fülbevalónk, és olyan kaleidoszkóp, ami minden tévénél és filmnél nagyszerűbb, és amit a kezemben forgatva az egész életemet el tudnám tölteni egy sarokban (minimális fotoszintézissel persze). Jó volt újra olvasni a Mauermuseum anyagait, újra látni, amit az elején, ömlesztve, gyorsan végigjártunk. Furcsa, hogy közöm van ehez a városhoz, furcsa, mert közöm van valamihez, amihez évek óta szerettem volna, hogy legyen közöm. És most tessék.
Ha föl alá járkálok itt, sétálok későeste vagy napközben, sokszor eszembe jut a mondat, az Alexanderplatz fal-kiállításának egyik tablójáról. Az áll ott, lehet, hogy már itt is írtam, hogy a keletnémetek életérzése a falomlás után az volt, hogy: Hunger nach Allem. Vagyis az éhség minden, A minden után. Ha itt vagy, ebben a városban, tényleg ezt érzed, hogy még arrafelé kell egy kört tenni, még itt ezen a sarkon jobbra, addig a toronyig, ezt a kirakatot, Istenem, mennyi minden van itt!
Tegnap mondtam Annának, hogy három napja olyan borzasztóan éhes vagyok, és fogalmam sincs, mit csináljak vele, mert nem találtam nagyon semmit, amit szívesen ennék, és ha eszek is, akkor is éhes maradok - és Anna azt mondta, hogy amikor megérkezett Berlinbe, ő is állandóan éhes volt, mert itt mindig annyi minden van, annyi történés, esemény, és kiszív a nap. Egyrészt mindenét rázúdítja, mint most a fák a Spree partján a színeiket, másrészt mindenedet elveszi, mert követeli, hogy észrevedd, hogy odaadd, amid van. Mikor aztán elvette, átformálja. Néha aztán nem ismersz magadra a nap végén.
A gib mir deine Wörter! könyörgés mellé éppen ezért sokszor az csatlakozik, amit ezen a látogatós hétvégén egy képeslapon olvastam (és azonnal meg is vettem):Was machen sie?-Nichts. Ich lass nur das Leben auf mir regnen. (Maga mit csinál? - Semmit. Csak hagyom, hogy hulljon rám az élet.)

A magyar barátaim itt léte alatt sikerült biciklit is vennem! Pedig kétségeim voltak, hogy el fogom-e tudni intézni. Hát el tudtam. Egy nagyon klassz kis bolhapiacon voltunk vasárnap, ahol még én sem voltam eddig, azzal a tipikus szuper berlini hangulattal, hogy mindig találsz valakit az utcán, aki prezentálja magát, és az emberek körül állják, és énekelnek meg táncolnak vele/velük együtt. (Most egy jazz zenét játszó banda volt a piacon, akik lenyűgözték a tömeget, még a rendfentartók sem küldték el őket, annyira vidám volt, ebben a csípős, igazi őszben!) Szóval a biciklim meg jobb, mint a régi, igazán örülök neki. A férfi 50 euróért akarta eladni -- mentem vele egy kört (komolyan, ez itt tényleg olyan bizalmi alapon megy, odaadja a bringát, hogy menjek el vele nyugodtan, próbáljam ki, majd visszajövök -- el is kerekezhetnék vele, nem venné észre legfeljebb fél óra múlva lenne gyanús, hogy még nem jöttem vissza...), nagyon tetszett, könnyebb is mint a korábbi, tehát tudom emelgetni, vinni a lépcsőkön - de hát mondom, nincs kosár. Jó, hát akkor ad kosarat. Fölszerelte a biciklire. Aztán mondom, najó, najó, de nem adná ide 45-ért? Gondolkozik, hogy hát azért az 50 is nagyon jó ár (és tényleg, szuper lámpa - bár a hátsó szerintem nem működik - hét sebesség, egy olyan pöpec kis váltóval, hogy csak egy gombot kell nyomogatni, hogy váltson, nagyon kényelmes), de hát végülis eigentlich kann ich's machen. És odaadta 45-ért. Meg vettem még egy böhöm nagy lakatot, és így, remélhetőleg, ez most már nem csak két hónapig bírja. Meg beállítottam az udvarba éjszakára. Vékonyabbak a kerekei is, egészen más érzés vele úton lenni, meg magasan van a kormány, egyenes háttal tudok így ülni, ami nagyon jót tesz a derekamnak.

Hétfőn volt a nyitőünnepség az alapítványnál, az ez évi ösztöndíjasok hivatalos beiktatása. Mindegyik csoportnak be kellett magát mutatnia, hogy mi lesz a projektjük -- minket én mutattam be. Előtte persze féltem, hogy ha kiállok oda, minden német szót el fogok felejteni, amit valaha is tudtam. Meg nem voltam biztos, hogy az új fekete ruhám jól áll-e. (Merthogy egyedül vettem.) Aztán meg, amikor elmondtam, amit tudtam, úgy megdicsértek a németeink, teljesen lelkesek voltak, hogy mennyire jól beszélek (a házban is mindig ezt mondják, nekem meg mindig Celan jut eszembe, meg a szókincs-szemináriumom, és tudom, hogy dehogy beszélek jól, alig tudok valamit), meg azért is megdicsértek, mert a ruha nagyon jól állt.

Tegnap meg újra koncert volt Stefanék WG-jében, megint dzse-dzse-dzse-dzsezz, nincs is jobb az élőben hallható dzsezznél. Ott alakul a szemed-füled előtt, néha olyan disszonáns, hogy kirohannál a világból, csak összeszorított szívvel bírod ki, máskor olyan harmónkus, hogy mint egy kanál méz a meleg tejben, egyszerűen elolvadsz benne. Aztán néha fölnevetsz, ha a szaxofon kifigurázta a zongoaszólót, és fejet-térdet hajtasz, mikor egymásnak adva a kilincset, végigvezetnek egy hosszú, többajtós folyosón.
Aztán, mikor éjfél körül hazaértem, Annaék épp még enni indultak, és mentem én is velük, ültünk aztán az nagyon nyüzsgő Oranienburger strassen, luxuskurvák és turisták és egyszerűen, szombat esti szórakozók, ettük a török szendvicsünket, és annyira jó volt, hogy Anna ugyanolyan lassan eszik mint én, ezért aztán a fiúknak nem csak rám kellett várni, és olyan jó, hogy nem kell mindig beszélni, van, hogy csak hallgatunk, aztán valaki lát valami vicceset, és játszunk a látvánnyal, mert nem tud betelni a szem itt.

Ez itt egy olyan ősz, ami a borongós ege ellenére sem hívja elő belőlem a depressziót, de még a rossz hangulatot sem. És akkor közben van ez a várakozás, ami végre nem szorongató vagy sürgető, egyszerűen csak a várakozás, reménységgel, hogy a ideér, ami elé nem tudok futni. Warten auf Wahres.

kedd

Hosszú

Mivel még legalább fél óráig ébren kell maradnom, hogy ne teljesen vizes hajjal aludjak el (ugyanis ha teljesen vizes hajjal alszok el, akkor még borzalmasabban fog kinézni reggel, mint egyébként), most írok egy hosszút.
Mesélek az egyetemről.
Az egész úgy kezdődött, hogy hétfőn kedden még akadémiai szünet volt. Szerdán egy szemináriura szerettem volna menni - van itt a Humboldon ungarisztika/hungarológia, és meghirdettek 20.százaid magyar lírát. Szép, gondoltam elmegyek. A problémák ott kezdődtek, hogy a tantárgylistán nem szerepelt, melyik teremben lesz az óra. Gondoltam sebaj, majd ott biztos ki lesz függesztve. Megérkezek, bolyongok a körfolyosón vagy 10 percet - mindenféle szláv nyelvek irodái és termei vannak ott (a magyar itt a szlavisztika tanszék keretein belül üzemel, vicces), mindegyik faliújságán részletes leírás az órákról, és információk, ki hiányzik, ki mikor kezdi az órákat. A magyaron semmi, üres faliújság. Megyek még egy kört, hátha valamit nem vettem észre. Semmi. A második kör végén észre veszem, hogy két lány kopog a titkárság ajtaján, bátortalanul benyit, és kérdezi, hogy lesz-e akkor ma ez az óra? Mire megjelenik egy prof, ugyanaz a pökhendi sznobizmus mint SZMMnél, és nevetgélve közli, hogy jövő héten már tényleg lesz óra, ich versprech es ihnen. Magyar volt, ahogy a lányok is. El kezdtünk magyarul beszélni, amitől nagyon furcsán éreztem magam, mert az elmúlt másfél hónapban szinte senkivel, semikor, és nem is hiányzik, szóval amilyen gyorsan csak tudtam, leléptem. És elhatároztam, hogy többet ide nem jövök, mert ezt a játékot elégszer eljátszottuk már az eltén, hogy senki nem mond semmit, csak ott ácsorogsz és vársz, és azon gondolkozol, hogy vajon úgy nézel-e ki, mint egy növény, vagy egyéb, emberi méltósággal nem rendelkező dolog, hogy a tanerő nem érzi emberi kötelességének, hogy emberként járjon el. És itt most közel sem arról van szó, hogy nekem egyedi eljárás dukál, mert ilyen meg olyan tiszteletre méltó vagyok - dehogy. Csak annyi, hogy beszéljenek hozzám, szólítsanak meg, informáljanak, hogy kommunikálni képesek vagyunk, ez az egyik emberi sajátosságunk.

Aztán csütörtökön az egyik Paul Celan szeminárium. A tanárnő egy verssel kezdi, valaki fölolvassa, és aztán kérdéseket kér hozzá, és nagyon gyorsan összeáll a fő csapásirány. Jójó, pislogok is nagyokat, milyen beszédes itt mindenki, de olyan sok újat nem hoz az óra. Persze, első alkalom, sok megbeszélni való, de azért picit csalódott vagyok. Aztán líraelmélet, ahol kiderül, hogy mindenki mesterképzés résztvevő már, szóval csak hallgatok. Amit azért már elég gyorsan ki lehet szűrni, hogy itt egészen más filozófiai iskola vezet: nálunk, a tanszéken egyértelműen a hermeneutika volt a legerősebb, német idealizmus és aztán szépen Heidegger, Gadamer, alig az angolszászok. Itt más szelek fújnak, olyan teoretikusok neveit sodorják magukkal, akikről még soha nem hallottam, lesz mit olvasni.
Aztán péntek, amikor is a másik Paul Celan szeminárium, ami nagyon tetszett, a tanárnő is, meg hogy ott van az én témám, a hallgatásról -- majd erről tartok kiselőadást is. És aztán az ivrit - ma már megtanultam az egész abc-t, a kézirásos változatát írni is, elég sok nevet meg tudok már jeleníteni, nagyon szép ez az írás.

És akkor hétfő, a négy órás szeminárium Hugh Granttel. Ami nagyon vicces, hogy persze az otthonról ismerős problémák, hogy kicsi a terem, itt is ugyanúgy igaz. HG a maga szórakozott és kissé tanácstalan stílusában próbálta orvosolni a problémát, hogy a szemináriumon, amin max. 30-an vehetnének részt, 58-an vagyunk. Átrendeztette a termet, felírt mindenkit a listára, és azt mondta, mindenki maradhat, kétszer leejtette az inggallérjára csatolt mikrofont, ami az egyik nagyothalló fiú hallókészüléke miatt volt rácsatolva, és aztán mind a 60 embertől megkérdezte, hogy kicsoda és mit csinál, és mit vár a szemináriumotól és igen, még eszembe jutott egy kérdés, hogy maguk mit gondolnak, mi lesz a könyvek sorsa a technicizált világunkban? És akkor mind a hatvan ember válaszolt ezekre a kérdésekre, és az majdnem másfél óra volt. Azt hittem elalszok, de többen is azt mondták, hogy nagyon köszönik, hogy itt a tanárt érdekli, kik ők és mit szeretnének hallani, mert hogy ebben az egész bolognai folyamatban (ami itt is mostanában lett bevezetve) senkit nem érdekel az ő (mármint a diákok) véleménye.
És ez a véleményalkotó-kritizáló-vitatkozó hozzáállás itt a jellemző. Ma este Adorno szeminárium volt, amit kb. úgy kell elképzelni, hogy van egy szöveg, amit az órára olvasni kellett, és aztán a másfél óra azzal ment el, hogy emberek folyamatosan jelentkeztek és mondták, hogy ők mit gondolnak. A professzor maximum moderált, de se konklúzió, se a gondolatok/disputa egy irányba terelése -- csak kapkodom a fejem, és piszkosul fáradt vagyok egy idő után, nem tudom, hogy én vagyok-e a hülye amiért nem értem, mit mondanak (egyszerűen túl sok a szakzsargon?) vagy igazából csak túlbonyolítják a semmit, amit mondanak (mert tényleg, mindent, mindent mondanak, ami eszükbe jut).
Mindenesetre az a nagy tanulság számomra, hogy egyszerűen túl sokat csinálok. És otthon, minden bolonyai folyamat ellenére, még mindig poroszos rendszerben tanulunk. Mert hogy ha itt valakinek 5 kurzusa van egy héten, már azt mondja, hogy totál sokat kell most csinálnia -- és nem azért, mert lusták, hanem azért, mert tényleg készülnek az órákra, tényleg gondolkoznak, tényleg argumentálnak és kíváncsiak és vitatkoznak, szóval beleássák magukat a témába. Nekem 8-9 órám volt egy héten, és ezzel még én voltam a leglazábban, a magyarosoknak 13-15. Hát hogy lehet ott bármit is elmélyülten csinálni? Egyetemre járunk és kurzusokat végzünk, hogy meglegyen a kreditszám meg idejében a diploma, de milyen gondolkozás már ez? A papírért tanulunk? És akkor egy vizsgaidőszakban felkészülük három szóbeli vizsgára (tárgyanként minimum 500 oldal) és megírok három szemináriumi dolgozatot (tárgynakén 6-15 oldal), mindezt alig három, négy hét leforgása alatt, és a végén fölsóhajthatok, hogy huh, kész lettem idejében mindennel: és? Az idejében elkészülés volt a cél?
És akkor itt állok 22 évesen, és majdnem fogalmam sincs, mi is az a téma a hatalmas tárgykörön belül, ami igazán érdekel, ami mellett el tudnám kötelezni magam -- mondom ezt én, aki különben alapvetően valami nagyon specifikus dolgot tanult.
Szóval mégegyszer jó alaposan át fogom gondolni ezt az egész órarendet, és a nyelvórákon túl (ami az ivrittel együtt heti három kurzus) talán csak három szemináriumot választok, de azokat rendesen, elmélyülten, utána olvasva fogom elvégezni. Mert mégis, ki hajt, űz maga előtt? Magam űzöm magam, az időre meg az elvárásokra hivatkozva. De senki sem nyer azzal, sem az idő, sem az elvárások elvárói, ha lobogtathatom a papírom, de űzött vagyok és fáradt, és tulajdonképpen a tudásom is csak papírszagú, gyorsan kikopó információhalmaz.
Ma megvolt az első német nyelvórám is, egy spanyol lánnyal (Bea) és egy dán fiúval (Jens) beszélgettem a legtöbbet. Bea már két éve itt van Berlinben, Jens január óta és itt szeretné most az MA-t elkezdeni. Beszélgetünk ott hárman, Bea meséli, hogy neki nem sikerült bejutnia, már egyszer próbálta, Jens meg mondja, hogy mi mindketten (vagyis ő is, meg én is, mert mi már előtte is beszélgettünk) szeretnénk itt maradni, Bea sok sikert kíván nevetne, én meg azon gondolkozom, hogy tele vagyunk reményekkel és tervekkel, meg vágyakkal. És milyen jó, hogy ilyen fiatalok vagyunk, hogy utakat próbálhatunk ki, hogy erősek vagyunk még és élettel telik, hogy ha kell, dolgozni is tudunk és ha kell, háromszor feszülünk neki és próbáljuk meg. És hogy mennyire szeretném, ha ezek a reménységek nem kipukkadt léggömbök lennének az emlékezetben, 5 vagy 10 vagy 35 év múlva. Olyan izgalmas ezzel a sok, különféle helyről jövő emberrel együtt lenni, és közös pontokat találni az életünkben, a vágyainkban, olyan biztató mindig, hogy tényleg nem szigetek vagyunk, beleszórva a világmindenségóceánba. Hogy ezek a hasonlóságok akárhol találkozhatnak, akárhol a világon, és összekapaszkodva folytatódhatnak egy közös történetben, minden korábbi történet helyszínétől távol akár.

És akkor most jön a blogbejegyzés azon része, amely "A techno felmagasztalása" címet viseli.
Itt az egyetemi sport a következő képpen néz ki: rengeteg lehetőség van, tényleg, a távol keleti sportokon kezdve, a modern jazz táncon keresztül, hagyományos aerobik és aqua fittness, haway tánc és olyanok, amiknek még a nevét sem hallottam soha. Minimális összegért járhatsz ezekre az órákra, ez a minimális összeg kb. 15 euró egy szemeszterben. Ma volt az első step-aerobik órám itt, kedd esténként, Adorno után, este tízig.
Soha nem gondoltam volna, hogy ez nekem tetszeni fog, de a legutóbbi szemeszterben, még Pesten el kezdtem járni, és rájöttem, hogy ez az egyik legjobb dolog, amit tehetek. Ugyanis: annyira figyelmnem kell, hogy a lépéseket ne rontsam el, hogy semmi, de semmi másra nem tudok koncentrálni, csak arra, amit éppen a lábam-karom csinál. Ez számomra a megváltás. Semmi gondolat, semmi agyalás.
És akkor jön mindehhez alapként az a zene, amitől én világ életemben falnak rohantam - mostmár nem. Olyan üteme van, és sokszor olyan szép dallamívek, hogy élvezet hallgatni és szteppelni rá.
És akkor jön ez a szőke-szemüveges csaj, a tanárnő itt, olyan fröhlich, hogy fülig ér a szám, valahányszor ránézek, végig vigyorogja az egész órát, olyan, mint egy nagy gyerek, azzal a tipikus, antinőies testnevelő járással, olyan jó az egész, hogy hiába, hogy már csavarni lehet belőlem a vizet, még sokáig csinálnám.
És ebben az egész táncolásban, ahogy elkezdődött a zene, eszembe jut, hogy milyen régen voltam már táncolni, és hogy mennyire hiányzik, meg hogy milyen jó volt, amikor Nagykőrösön a teraszon táncoltunk hajnalban, órákon keresztül.

Tegnap azt olvastam Ezékiel próféta könyvében, hogy milyen látomása volt az Istent körülvevő lényekről. És két dolog ragadott meg: az egyik, hogy ezeknek minden irányban volt fejük, és az áll többször is a szövegben, hogy soha nem kellett megfordulniuk, mert bármelyik irányba tudtak menni. (Eszembe jutott valaki, aki valakiről mesélt, aki inkább a házától távolabbi megállóban szállt ki a buszból, mert ha a házához közelebbit választja, akkor visszafelé kell sétálnia, és ő azt nem, soha.) Celan mondja ebben a már említett Meridián beszédben, hogy Umwege? Gibt es überhaupt Umwege? (vagyis hogy léteznek egyáltalán kerülőutak?) Hogyan nézem az életem, mondjuk a negatív eseményeit, vagy azokat, amik látszólag semmi eredményt nem mutatnak: kerülő utak voltak? vagy nem, irányban voltam akkor is, tanultam és főképp: éltem akkor is (mert megéltem) -- ismerem azt a fölszabadító érzés, hogy igazából nincsenek kerülőutak?
És aztán az is áll ott a prófétánál, hogy soha nem kellett megfordulniuk, mert bármelyik irányba tudtak menni, mindig arra, amerre őket a Szellem/Lélek (a németben Geist) űzte. (wohin sie der Geist treibt) És ez megint úgy megfogott, ennek a fogalmazásnak a paradoxon. Egyrészt, ez az iszonyat kényszerítő erő, hogy treiben-űz, hajt, szinte maga előtt lök. Mintha ez valami nagyon konkrét lenne, célratörő. Ugyanakkor ott a bárhová/akárhová bizonytalan irányhatározója, meg a Lélek maga, mint a legkiismerhetetlenebb szubsztancia, maga az, aki űz. Ahogy összekapcsolódnak ezek a szavak...a biztos a bizonytalannal, az űzetés az irányváltoztatástól és kerülőutaktól mentes szabadsággal.

Ha az életemről gondolkozok, akkor egyrészt tudom, hogy egyelőre csak ez az űzetés dereng bennem, és sokszor még inkább nem is dereng, csak pislákol. (Bár erről most lehet vitatkozni, hogy milyen fokozati kapcsolatban áll egymással a derengés és a pislákolás.) És azt is gondolom, nem, azt remélem, hogy ez az űzetés valami több, mint én magam -- hogy az, hogy magamhoz találok, az azt jelenti, hogy a Lélekhez találok és hallani, érezni fogom ahová sodor, hogy hagyni fogom magam űzetni.
Nincs időtényező. Nincsenek elváró tekintetek. Vagy vannak, legyenek, nem bánom, mindegy. És nem mond igazat, aki azt mondja, hogy ez egoizmus és a többiek, a társadalom meg a kisebb-nagyobb közösséges figyelmen kívül hagyása. Ez nem igaz. A legtöbbet mindenkiért akkor tudom tenni, ha a helyemen vagyok. És akkor természetesen, hogy adok, és gazdagabbá teszek másokat. Azért vagyunk olyan szegények, és érezzük magunkat kifosztottnak, és állunk itt üres marokkal és mondjuk, hogy "nekem sincs, nem tudok adni", mert nem a forrásoknál vagyunk. (Habár, ha nincsenek kerülőutak, akkor minden bizonnyal a sivatagos szakaszok is a forráshoz vezetnek.)
Persze, hogy ez az egész hogyan működik a gyakorlati életben, jó nagy kérdés. De működnie kell. Majd még gondolkozom rajta, meg megpróbálom megtapasztalni.

Már egy órája írok, a hajam még mindig vizes, de aludni kell, mert holnap hajnal nyolctól megint nyelvóra. Ilyenkor nagyon nagyon örülök, hogy az egyetem csak öt perc gyalog, és közben megcsodálhatom a reggeli Spreet, még nem habzik és nagyon friss az illata, és nézhetem ezeket a fákat itt a parton, ahogy napról napra színesebben és szebbek lesznek, a Bodenmuseumot a Fernsehturmmal a háta mögött, ahogy a reggeli fények végigkarcolják a felületeik. És az eget, ami, ha ugyanolyan szép lesz, mint ma volt, mindenhez a legjobb háttér. És fedőlap.

hétfő

Egy tárgy helyváltoztatása

Volt bicikli, nincs bicikli -- állapítottam bánatosan meg, amikor ma este hazaértem. A zár szépen visszazárva, ott lóg, ahol hagytam, csak a bicikli hiányzik. Falk szerint valaki olyan vihette el, akinek volt kulcsa (ami nem nagy kunszt, olcsó záram volt, az igazán jók annyiba kerültek volna, mint maga a bicikli), így a nonstop rendőrfelügyelet sem szólt semmit. Pedig milyen szép bicikli volt! (Hát éppen azért...)
Szóval hétvégén elmegyek a bolhapiacra, hátha ott találom, és visszavásárolhatom. Vagy veszek magamnak egy másik, lopott biciklit.

Hát néha ilyet dob a gép. A nap különben nagyon szép volt, az egyetemen Hugh Grantet hallgattam négy órán keresztül, és bár a kurzus annyira nagyon izgalmasnak nem tűnik, azért Hugh Grantet hallgatni és nézni mégis csak élmény :) De tényleg klassz egyetem ez, a csoporttársaim közül is mindig akad valaki, akivel beszélgethetek, a legnagyobb kihívás, hogy meg merjek szólalni. Bár az is nagyon jó, hogy igazán sok a külföldi, szerintem egy csoport sincs, ahol egyedül lennék.

Aztán este projektszeminár, utána még páran beültünk egy nagyon klassz kis helyre, ami itt van a közelben, és megint olyan izgalmasat beszélgettünk! Tökjó, hogy a németeink mindig ott vannak, ma este is, Ruth és Jan, és hozzák a saját nézőpontjukat, és vitatkozunk, és érvelünk, és összehasonltjuk a történelemszemléletünk és infóinkat, egyszerűen jó. Inspirál, azt érzem, hogy értelmes dolgokkal telik a napom. Ma délután Kasiával is volt egy jó vitánk, a különböző világszemléletünkből fakadóan, hogy mennyire vagyunk a saját életünk urai, csak úgy röpül az idő ezekben a beszélgetésekben, és nem haszontalanul, vagy értelmetlenül. Nagyon jó nem másokról beszélni, meg nem pletykálkodni, hanem igazán beszélgetni. Értelmes beszéd.

Naja...auf dem Kopf gehen --

vasárnap

Perspektívák

Mindig gondolkozom azon, hogy vajon a tucat megálvaszolatlan e-mailemet válaszoljam-e meg, vagy blogot írjak. Többnyire aztán, ha itthon vagyok este, a konyhában kötök ki és beszélgetünk, se levél, se blog. Pedig mindig meg szoktam válaszolni, ha valaki ír. Azért, ha van kedvetek, továbbra is csak írjatok nekem leveleket, nagyon örülök nekik, még ha nem válaszolok is, elolvastam őket és jól esett, örülök, ha tudok rólatok -- és bocsánat, hogy nem megy a válaszolás olyan flottul.
Talán majd lassan, mégis, ahogy rendeződik az élet az egyetemkezdés miatt. A múlt héten voltak az első óráim, de hétfőn és kedden még akadémiai szünet volt, ezért jó részéről még fogalmam sincs, milyen. Ami újdonság az életemben: pénteken megvolt életem első ivrit órája. Jó sok melóm lesz ezzel a nyelvvel, de a nevemet rá le tudom írni. A tanárnő nagyon szimpatikus, izráeli, de már jó régóta itt élhet, nagyon szépen és választékosan beszél németül. Az ő példája, és egy kínai lány, aki egy éve van itt Berlinben és még kettőt marad, a héten ismertem meg az egyik Celan szemináriumon, ő is nagyon szépen beszél németül: tehát ők bátorítanak, hogy csak idő kérdése, és a választékos beszéd is menni fog.
Mit is meséljek? Bármihez nyúlok, olyan sokat lehetne róla írni.
Pl. az egyetem itt úgy van, hogy az órák mindig két óra hosszásnak vannak meghírdetve. Pl. 12-14. De ettől függetlenül csak másfél órásak, mert egy úgynevezett akadémiai negyedórával kezdődnek és végződnek. Hogy legyen elég időd a következőre átérni, szünetelni, kávét inni...Klassz, bár olyan tipikus német dolog.
Mint az eddigi legtipikusabb német élményem is. Vagyis az nem is tipikus volt, hanem olyan, ami csak itt történhet meg. Mikor a Konzerthausban voltunk Kasiával, a Chopin koncerten. Szünet, megyünk a mosdóba. A WC-k között egy néni áll, nagyon tiptop, udvarias, és kellemes hangszínen, ahogy belépünk, rámutat a fülkékre: csak tessék, ez itt még szabad, csak tessék, kéremszépen!

Közben elkezdődött itt a fényfesztivál is. Mindenféle épületekre vetítenek, vagy egyszínű fényeket, vagy mintákat. A dóm pl. borzalmas, szemekkel, villódzó pontokkal és forgó kerekekkel. A tvtorony az oké, rendben van. A Gandaremplatz, ahol a Konzerthaus és két dóm áll, na az megint egy überkitsch, az épületek mindegyik legalább három színű: sárga, piros, kék, zöld, lila. De a téren mindig valaki komolyzenét játszik, a héten egy hegedűs és egy zongorista, ha arra járok, egyszerűen meg kell állnom, és legalább tíz percig hallgatnom őket, olyan szép.
A fények közül különben legszebbek a fák, Unter den Linden és Potzdamer Platz. A fák, amik mindenféle színeket kaptak most, lila, sárga árnyalatai, zöld, kék -- úgy néznek ki, mint Schiele őszi festményein a fák, amiket úgy, de úgy szeretek. Egyáltalán nem giccses, a fények színe a levelek színével és az éjszaka színeivel keveredik, klassz.

A héten megint el kezdtem biciklizni, habár sokat esik az eső és akkor nem annyira jó. És majdnem balesetet is szenvedtem, mert előttem egy biciklis egy egész szűk résen, egy építkezés miatt fölállított gyalogos rész (az a fapallós, kerítéses izé) és egy teherautó között átbiciklizett. Én sejtettem, hogy nekem ez nem fog menni, de ő olyan magabiztosan és gyorsan átkerekezett, hogy gondoltam, miért ne? Persze nem ment, megcsúsztam és a fapallós résznek nekiborultam. Szerencsémre a teherautó állt a piros lámpánál, különben aláestem volna, vagy elsodor. Gyalogosok persze rögtön utánam kaptak, és nem is történt tényleg semmi bajom, habár a kisujjamon van egy rémronda véraláfutás, amit talán akkor szereztem, bár fogalmam sincs igazából, honnan van.
Azt hiszem, ha nincs legalább négy védőangyalom, akkor egy sem. Totálisan dekoncentrált vagyok, ha biciklizek, meg ha sétálok, meg ha csak úgy egyszerűen magam vagyok. Németül beszélek, gondolkozok, versekről meg elméletekről, főleg most, télen, sál meg fülvédő meg kabát, nem is érzékelem a környezetet igazán. Vagy kifelé, vagy befelé bambulok. (Erre a legszebb példa az a bizonyos villamosos eset a két Orsolyával, még Pesten, amikor most nyár elején az a hatalmas áradás volt. Álltunk ott a parton, ahol a villamos jár, mert a sínek mellett, ahol a korlát volt, azonnal kezdődött a víz. Álltunk ott néztünk a vizet, lenyűgöző volt, épp valami palackposta gyanús üveg úszott el ott, és egyszercsak feltűnt, hogy minden ember eltűnt körülöttünk. A lányok még a vizet nézik, én meg látom, jön a villamos, sejtem, hogy ez így nem lesz jó, ha mi itt állunk, mert elsodor, de az is lehet, hogy nem. És akkor megkérdeztem tőlük, hogy: Maguk szerint jó lesz, ha itt állunk most, hogy jön a villamos? Mire ők azonnal át akartak rohanni a síneken, a villamos végülis megállt és átengedett minket, aztán az Orsolyák még vagy negyed óráig a demokratikus és maguknak mi a véleménye? kérdésemen röhögtek.)

Ahol az ivrit óra van, az egy olyan terem, aminek az egyik ablak boltíves. Ha kinézel ezen az ablakon, akkor épp a dóm kupoláját látod: mintha egy képkeretbe lenne foglalva, és a falon függne. Ez a teológiai kar itt Berlinben, a lehető legszebb helyen, teljesen elképesztő. És a kurzusra jár Steffi is, a lány, akit a dómból ismerek. Nem is tudtuk, hogy mindketten fölvettük, véletlenül találkoztunk ott pénteken, aztán még egész este együtt voltunk. Találtunk egy nagyon hangulatos pizzériát, ahol 17 óráig a 15 eurós pizzák is csak 5 euróba kerülnek, a legfinomabb jazz zene szól, mélyzöld falak és gyertyák, kint meg esik az eső, és ha az ablak mellett ülsz, nézheted az utcát, az embereket ahogy szaladnak: igen, ez pl. egy olyan késődélután volt, amikor semmiféle hiány és sóvárgás (úgy szeretem ezeket a szavakat németül:Mangel und Sehnsucht) nem létezett.

Van Celannek egy mondata, amit a híres Meridian-beszédben mondott. Ezt a beszéd akkor született, amikor 1960 körül (1-2-3?) neki ítélték a Georg Büchner díjat. A mondat így hangzik:Wer auf dem Kopf geht, der hat den Himmel als Abgrund unter sich.
Ami valami olyasmit jelent, hogy aki fejen jár (feje tetejére fordítva), annak az ég a talaj. (Majd egyszer kitalálok ide egy szép fordítást.)

És ez szerintem olyan szép, de olyan szép, és olyan izgalmas, hogy nem is bánom, hogy soha nem érzek szilárdat a lábam alatt. Amíg működnek az őrangyalok, addig bátran járhatok a fejem tetején, nincs is annál szebb, mint az eget érezni a cipősarkak alatt.

szerda

Csak hogy az eget se felejtsük

"Der Himmel, herzgrau, muss nahe sein."

P.C.

Harmadik, bizonyos értelemben az első

3.

In die Sonne kann man blicken
aber zuschauen wie aus dem Korn
Brot wird fällt einem schwer.
Die Hinterhöfe eines Altbaus
kann man mit Licht erfüllen
aber die Löcher in der Wand
werden jeden Tag mehr.

Ich kann dir Wörter sagen
die wir beide kennen
und hoffen das Tisch und Fenster
für dich das Selbe bedeutet -
aber kann nichts gegen diesem Ringen
was Knie und Kopf
Rücken und Oberschenkel
zur Erde beuget.

Ich öffne das Fenster - das Zimmer
ist leer wie ein Nest im herbstlichen Morgenrot.
Schau die Blätter schaukeln im Wind
doch lassen sie die Zweige noch nicht los.

hétfő

Ismétlés a...

...nem, nem a tudás anyja, hanem a félelemé. Mert ha igaz az ismétlés, akkor mindig ugyanaz van, és nem adatik kitörési pont. Ettől féltem a legeslegjobban. Amikor a beteg fülemmel fölültem a repülőre, és tudtam, hogy semmit és senkit nem fogok itt ismerni, és hogy ugyanaz fog történni, mint három éve, amikor Pestre kerültem: egyre rosszabb egészségi állapot, depresszió stb.
De nem ez történt. Pont az ellenkezője.

Aztán a koli. Hogy én ezt évek óta nem szeretem -- a legutóbbi év, a Svábhegyen, már ziemlich gut volt. Sőt. És mégis, emlékszem az estékre, amikor egyetem után még inkább bementem valahová vásárolni, vagy órákat sétáltam a Duna-parton, mert az az majdnem eviselhetetlen unheimlichkeit össze vissza szorongatott, hogy alig kaptam levegőt. Fogalmam sem volt, hogy mi hiányzik, hogyan hiányzik, de hiányzott, és nem találtam máshol indokát, mint a fizikai-földrajzi otthontalanságban. Ahogy ez Pesten is volt az első két évben, nagyon erősen, amikor még nem a koliban laktam.
És akkor itt az első hónap, amikor többet voltam házon kívül, mint a szobámban, az első két hét bútorok nélkül, földönalvással, lecsupaszítva, és aztán ez a belső szorongás, ami egyszerűen nem akart elmúlni. Nincsenek szavak rá, hogy mi, hogy miért nem jó, csak sétálok a Spree parton, és azt gondolom, nincs hova hazamenni. Nem csak itt, Berlinben nem, hanem egyébként sincs hova.
És a félelem, hogy ugyanaz fog történni, ami Pesten, hogy egyszerűen hozzá kell szoknom ehhez az érzéshez, és ezzel együtt kell megtanulnom élni. És akkor az ebből fakadó görcs, hogy nemnemnem csinálom mégegyszer ezt végig, el innen, valamit találni kell, ahol otthon vagyok. (És akkor jött az éjszakákig tartó wg-keresés, e-mailek tömkelege, néhány lehetőség lakás-pofavizitre, ami közül valahogy egy sem jött össze időpontilag.)

És aztán volt ez a csütörtök este most, amikor az egész naptól elfáradva bezuhantam egy padba a dómban, ahol éppen Taize áhitat volt. Az egész, hatalmas dóm áram nélkül, csak gyertyák a padsorok végén, nagyon sok ember, rövid prédikáció, gyönyörű zongorazene kíséri az állandóan ismétlődő, mantra szerű énekeket. Alig tudtam néha énekelni, mert a megfázásom éppen tetőzött, iszonyúan fájt a fejem, folyt az orrom, meg ami még ilyenkor van: mégis biztos voltam abban, hogy nekem most Isten előtt kell lennem, mert nem visznek tovább a lábaim, olyan fáradt vagyok. És úgy félek, hogy megint ugyanaz lesz, és nem tudok kikeveredni belőle.
És aztán mikor vége volt és kijöttem, tisztának és könnyűnek éreztem magam. És aztán visszajöttem a koliba, 10 perc séta (tényleg eszméletlen közel van minden ide) és Anna meg Julian a konyhában voltak, és valahogy, egész egyszerűen el kezdtünk beszélgetni. Aztán másnap, mikor kilenc körül hazaértem, épp akkor fogott hozzá Anna, Julian (ők egy pár, mellettem laknak épp) és Falk a konyhát kitakarítani. Beszálltam én is, ha már ott vagyok: kihúzogattuk a hűtőket, a rezsót, és a totál mocskos padlót alattuk föltakarítottuk (had ne ecseteljem, hogy nézett ki) és aztán minden egyebet is még. Éjfél lett, mire végeztünk, de közben nagyon sokat nevettünk, vicces fotók készültek, ahogy a szar közepén guggolok egy dörzsikével és vakarom a mocskot -- a közös munka mindig összehoz.
És aztán valahogy már minden olyan természetes volt. Hogy a folyosóra nyitva marad az ajtóm, hogy átmegyek Falkhoz ha vacakol a net, hogy Juliannal Herta Müllerről beszélgetünk, és Anna vacsorát készít mindannyiónknak -- hogy együtt vagyunk, és jó együtt lenni.
Nem tudom, tényleg, fogalmam sincs, mi történt. Merthogy úgy volt, hogy ma elmegyek egy wg-t megnézni, amit nagyon akartam még kedden, és úgy örültem, hogy mehetek, és nagyon imádkoztam érte, hogy sikerüljön. És aztán ma együtt reggeliztünk, Frank is itt volt a másodikról, és vagy egy órát csak ültünk a borongós reggelben, és jó volt, és Frank hívott az esti koncertre (a Humboldt kórusban énekel) és elmentünk este Falkkal, és teljesen szétáztunk hazafelé, mert persze egyikőnk sem vitt ernyőt, és kék hasú madarakat láttunk (a hasuk a neonkék fénytől lett olyan, ami fölött elrepültek) és a koncert meg olyan prachtvoll volt, hogy ...
És aztán a ma esti vacsora, hogy most már Alex, az utolsó üres szoba lakója is megérkezett tegnap -- és aztán, hogy kiderült, Anna és Julian péntekenként zsinagógába járnak, és mehetek velük, hogy Julian apukája személyesen ismeri Kertész Imrét, hogy Suse és a barátja, Dominik is itt vannak, (Aka meg Tel-Avivban): hogy otthon érzem magam.
Ma is össze vissza voltam, megismertem múlt hétvégén, a dómban egy lányt, aki most költözött Berlinbe Tübingenből, ma meghívott ebédelni, és nagyon jót beszélgettünk - mégis, közben alig vártam már, hogy végre itthon legyek a többiekkel.
Hogy a konyhai táblára magyarul kellett felírjam: Szép álmokat! És azóta így búcsúzunk esténként.
Olyan nagy dolog, hogy én itt németekkel lakok, nem mint a többiek a kollégiumban (ahol szinte alig lakik német), hogy tanulhatom tőlük ezt a nyelvet, tanulhatom tőlük, milyen itt az élet. És tényleg, extra kedvesek, és az ember egészen szabadon mondhat igen-t vagy nem-et. Pl. péntek este, a nagy takarításnál, még egy kevés anyagot föl kellett volna porszívózni, és mondtam, hogy nem, nekem nincs kedvem behozni a porszívót a folyosóról és még egyszer bekapcsolni. (Kb. másfél méterre volt a konyhaajtótól...)És akkor behozta Falk és megcsinálta. És ha ő mondta, hogy neki nincs valamihez kedve, azt megint valaki más csinálta meg - olyan jó azt megtapasztalni, hogy itt vagyunk egymásnak, lehetünk egymásnak, hogy segíthetünk egymásnak, hogy, csúnyán-magyartalanul, német-tükörfordításban mondva: nekem is segítve van.

Hogy nem történik meg mégegyszer ugyanaz. Hogy tényleg kedvelnek, még ha azt is feltételeztem, hogy nem. Hogy tényleg kérhetek és kérdezhetek, mert őszinte válaszokat, reakciókat fogok kapni. És ez engem is fölszabadít, hogy én is őszinte legyek és ne mondjak igen-t, mikor nem-et gondolok.

Nem tudom, hogyan történt. Nem tudom, mi történt velem, és bennem mi változott meg. De mint egy szoba tágra nyitott ablaka, olyan vagyok most. És a kinti levegő fölváltja lassan a bentit.

Meséltem már a férfiról, aki itt lakik szemben, és mindig egyedül ül és eszik. Tegnap, mikor itt volt Falk, észrevette, és el kezdtünk róla beszélgetni - Falk mesélte, hogy régen, mikor még Anika lakott itt, és nem én, akkor is így volt ezzel a férfival, és hogy mennyire sajnálja. És aztán hozott egy távcsövet, hogy jobban lássuk, hogy néz ki, miközben ült az aszalnál és evett. És kitaláltuk, hogy meg fogjuk látogatni, viszünk neki süteményt és azt mondjuk neki: heló, nem vagy egyedül a világon, ugye tudod?

Annaék meg egy darab Bodenmuseum birtokosai, Julian ma este mutatta nekem büszkén, hogy nézzem meg, mijük van. (A múzeum felújításakor szerezték.) Anna reprodukciói vannak a szobában a falon, igazán szépek. Picasso pl.

Jah, és: a harmadik bankkártyám műdökik. El sem hiszem...hogy nem történik állandóan ugyanaz. Ki lehet törni a saját történetek ismétlődő gyűrűjéből. Ez nem kacsázás egy tavon.

És Annáéknak igazuk volt, amikor ma reggel azt mondták, mikor megjegyeztem, hogy milyen deprimáló az ég, hogy: nem. Nem az. Ez egy másfajta hangulat -- és szép hangulat. És így van ez, ez a "színes ruhákkal összemosott fehérnemű"-színű ég az esővel, ahogy kopog az ablakpárkányon, a hajamon, a kabátomon: hogy én ezt szeretem. És nem vagyok már szomorú.

Mert ez egy másik történet. És mondhatatlanul, sőt: saját magam számára is fölfoghatatlanul, hálás vagyok, hogy ajándékul kaptam.