A szerkesztés varázsa

(Merthogy soha nem lehet tudni, meddig tart a "valóság" és hol kezdődik az "irodalom". Márha kategóriákban akarunk beszélni.)

"...Mit Worten holt ich dich wieder, da bist du,
alles ist wahr und ein Warten
auf Wahres."

(Szavakkal hoztalak vissza, hát itt vagy,
minden igaz és a várakozás
az igazra.)

Celan. Ma is, holnap is, emiatt tegnap délután is őt olvastam, és ma is -- sokat vagyok a könyvtárban, végre végre, órákat eltöltök a szövegek fölött. Verset elemezni, értelmezni a legizgalmasabb dolog szerintem, főleg egy olyan nyelven, ami nem az anyanyelvem, egy olyan költőtől, aki mindenféle nyelvekből összegyúrva alkotott új német szavakat egy sajátos szimbolumrendszerbe ágyazva -- igazi kihívás.
De amikor ma a tanárnő fölolvasta a Todesfuge-t (Schwarze Milch der Frühe wir trinken sie abends, wir trinken sie mittags und morgens, wir trinken sie nachts...) kirázott a hideg, úgy, hogy a teljes testem libabőr, és összegyűltek a könnyek a szememben, és aztán újabb libabőr roham. Nem azért, mintha mindent értettem volna, sőt, inkább a felolvasás miatt keveset (bár a verset már ismertem) nem azért, mert annyira titokzatos (persze az, és nagyon izgalmas mint "probléma", de ez hallás közben nem tudatosul a hallgatóban) hanem egyszerűen ez a nyelv, ahogy zenél. Ahogy hangzik. A szavak egymás után, ahogy összeállnak mondatdallamokká és szövegdallamívvé. Én nem tudom, Jákóbnak mije volt az, amivel, mint Istennel, végigverekedte azt az éjszakát (ha a történetet allegorikusan, és nem szó szerint értelmezem), de valahányszor eszembe jut ez az eset, és magamat Jákób helyébe képzelem, akkor az én ellenfelem a nyelv. És fogást keresek rajta, hogy megragadjam, miközben természetesen ő a nagyobb, a hatalmasabb (ahogy Heidegger mondja, már eleve benne állunk), és ő ragadott meg már engem rég, és én mégis, mint Jákób Istenhez, úgy könyörgök, nyüszítek, hogy nem engedlek el, míg nekem nem adod a szavaid, a színeid, míg meg nem tanulok beszélni és írni. Itt, egy új nyelvi környezetben ezt még jobban, intenzívebben érzékelem, minden nap szavakat és kifejezéseket fedezek föl, minden új közmondás vagy szófordulat egy új világ megnyílása - izgalmas, hogy miért azzal az elöljáróval képezik az igét, hogy miért ez a vonzat, és nem az, ami magyarul, hogy milyen képpel fejezik ki, amit az anyanyelvemen így és így mondunk...és nevetségesen, mint egy nyugdíjas néni a délutáni szappanoperán, mindig meghatódom, ha valami újjal találkozok, mert annyira szép.
Ma láttam az utcán négy lány, akik jelnyelvvel beszéltek egymással. És egy percre azt gondoltam, ha létezik olyan, hogy abszolut nyelv, akkor az az övék: ez a csupasz, meztelen nyelv, mindenféle hangok, zörejek nélkül, csak jelek, amik jelentéssel bírnak. A nyelv ideája. Mindig szép süketnémákat nézni, ahogy beszélnek, hogy ebben a hangtalanságban minden ott van, mint egy zene nélküli tánc, mint egy tiszta közlés.
Utána viszont rögtön arra gondoltam, hogy ha így kommunikálnánk, soha nem történne az meg velem, ami ma megtörtént, miközben a tanárnő olvasta a verset hangosan, mert ott épp nem az értelem, a közlés tartalma volt a lényeg, hanem azok a zajok és zörejek, amik a nyelv sajátja, amiktől zene, dallam és mozgalmasság és hangulat lesz a beszédben. És akkor nagyon hálás lettem, amiért hallok.

Persze az élet közben egészen hétköznapi elemekből tevődik össze, amikkel igen, legalább annyira küzdök, mint a nyelvvel, csak nem vagyok olyan lelkes tőle. Pillanatnyilag, a bankkártyám megoldódott története után, a legnagyobb problémám az ösztöndíjam beosztása. A kezdetek miatt olyan sok kiadásom lett, hogy szépen eladósodtam (Kasia megmentőm), amit most próbálok visszafizetni, és végre tudatosan bánni a pénzzel. (Ezt eddig sohasem tettem, mert egyszerűen nem érdekelt, úgy voltam vele, hogy amíg van, van, ha meg nincs, és mégis nagyon kellene, majd a szüleim -- de most nem akarok tőlük kérni, mert egyedül szeretném megoldani ezt a problémát, és semmit sem oldok meg azzal, ha majd ők törlesztik a tartozásom, vagy kipótolják a hiányaimat. Ezt most nekem kell, szépen felnőttesen megoldani.) Szóval mióta megkaptam az ehavi ösztöndíjam, minden blokkot elteszek, és nyitottam egy füzetet, ahová felírom a kiadásaim. Vettem egy termoszt, és kávéfiltert, hogy reggel a nagy kávéfőzőn több kávét főzzek le, amit aztán elvihetek magammal egész napra, és akkor nem kell napközben vennem. (Minusz napi két euro.) Holnap rászánom magam, és lefénymásolok néhány könyvet, és nem veszek többet, mert tényleg iszonyú drágák. És a hétvégén rendesen be fogok vásárolni, és reggel készíteni fogok szendvicset magamnak, hogy azt se napközben vegyem 2-3 euróért. Muszáj leszek erre figyelni, bár semmi kedvem hozzá, de valamikor ezt is meg kell tanulni. Nem lehet itt mindig csak verselni, kéremszépen. A tartozásom majdnem-felét már visszafizettem, és ha a következő ösztöndíjamig kijövök mínusz nélkül, akkor a következő évet már tartozás nélkül kezdhetem meg. És akkor talán majd még vehetek is magamnak egy olyan mini leptopot, mert ezzel a böhöm nagy zörgősemmel nem tudok könyvtárba járni - egyrészt mert iszonyú nehéz, másrészt mert olyan hangos a ventillátora, mint egy kisebb atomerőmű, mindenki agyára mennék vele az olvasóteremben. (Ahogy a szipogós náthások.)
Apropó, könyvtár: valami döbbenet, hogy mindig tele van. Öt emelet, minden emeleten legalább 70 ülőhely az olvasógalériákon, és még körbe, a könyvespolcok között is, de ha délelőtt 11 és délután 3 között mész, minden szinten legalább egy kört kell tenned, mert az olvasógalériákon kizárt, hogy helyet találsz, a könyvespolcok között is majdnem minden foglalt. Mint a Szabó Ervinben vizsgaidőszakban.

Hétvégén látogatóim voltak Magyarországról. Míg vártam őket a reptéren, ahol legutoljára akkor voltam, amikor megérkeztem ide, azt gondoltam, hogy most nem úgy állok itt, mint aki otthonról kap látogatást, hanem mint aki otthon vár látogatókat. Akármit is jelentsen ez - furcsa volt. Jó volt, hogy itt voltak, leginkább azért, mert az első este sokkoló magyarul beszélése után (hogy a saját hangodat nem ismered meg, ha nyelvet váltasz) már jól ment a dolog, és a félelmem, hogy amint újra magyarul beszélek, majd minden németet elfelejtek, alaptalannak bizonyult. Jó volt, hogy itt voltak, mert tudatosodott bennem, hogy van egy betegségem, amit úgy hívnak, Ungarn, és ezzel majd talán lehetne valamit kezdeni.
És bár szép időnk egyáltalán nem volt, najó, annyira rossz sem volt, csak a taknyos ég (persze most, az utolsó októberi napon, és már tegnap is, olyan gyönyörű szikrázás van kint és fönt, hogy ebből ma egész biztosan Tierpark és jogging is lesz) - azért igazán jó volt a városban. A fejemben már előre végigpörgettem, mi az, amit érdemes megmutatni, és meg is lehet ennyi idő alatt - nem nagy látványosságok, inkább a hangulat helyek. Így lett aztán egy fél-kisboltnyi fülbevalónk, és olyan kaleidoszkóp, ami minden tévénél és filmnél nagyszerűbb, és amit a kezemben forgatva az egész életemet el tudnám tölteni egy sarokban (minimális fotoszintézissel persze). Jó volt újra olvasni a Mauermuseum anyagait, újra látni, amit az elején, ömlesztve, gyorsan végigjártunk. Furcsa, hogy közöm van ehez a városhoz, furcsa, mert közöm van valamihez, amihez évek óta szerettem volna, hogy legyen közöm. És most tessék.
Ha föl alá járkálok itt, sétálok későeste vagy napközben, sokszor eszembe jut a mondat, az Alexanderplatz fal-kiállításának egyik tablójáról. Az áll ott, lehet, hogy már itt is írtam, hogy a keletnémetek életérzése a falomlás után az volt, hogy: Hunger nach Allem. Vagyis az éhség minden, A minden után. Ha itt vagy, ebben a városban, tényleg ezt érzed, hogy még arrafelé kell egy kört tenni, még itt ezen a sarkon jobbra, addig a toronyig, ezt a kirakatot, Istenem, mennyi minden van itt!
Tegnap mondtam Annának, hogy három napja olyan borzasztóan éhes vagyok, és fogalmam sincs, mit csináljak vele, mert nem találtam nagyon semmit, amit szívesen ennék, és ha eszek is, akkor is éhes maradok - és Anna azt mondta, hogy amikor megérkezett Berlinbe, ő is állandóan éhes volt, mert itt mindig annyi minden van, annyi történés, esemény, és kiszív a nap. Egyrészt mindenét rázúdítja, mint most a fák a Spree partján a színeiket, másrészt mindenedet elveszi, mert követeli, hogy észrevedd, hogy odaadd, amid van. Mikor aztán elvette, átformálja. Néha aztán nem ismersz magadra a nap végén.
A gib mir deine Wörter! könyörgés mellé éppen ezért sokszor az csatlakozik, amit ezen a látogatós hétvégén egy képeslapon olvastam (és azonnal meg is vettem):Was machen sie?-Nichts. Ich lass nur das Leben auf mir regnen. (Maga mit csinál? - Semmit. Csak hagyom, hogy hulljon rám az élet.)

A magyar barátaim itt léte alatt sikerült biciklit is vennem! Pedig kétségeim voltak, hogy el fogom-e tudni intézni. Hát el tudtam. Egy nagyon klassz kis bolhapiacon voltunk vasárnap, ahol még én sem voltam eddig, azzal a tipikus szuper berlini hangulattal, hogy mindig találsz valakit az utcán, aki prezentálja magát, és az emberek körül állják, és énekelnek meg táncolnak vele/velük együtt. (Most egy jazz zenét játszó banda volt a piacon, akik lenyűgözték a tömeget, még a rendfentartók sem küldték el őket, annyira vidám volt, ebben a csípős, igazi őszben!) Szóval a biciklim meg jobb, mint a régi, igazán örülök neki. A férfi 50 euróért akarta eladni -- mentem vele egy kört (komolyan, ez itt tényleg olyan bizalmi alapon megy, odaadja a bringát, hogy menjek el vele nyugodtan, próbáljam ki, majd visszajövök -- el is kerekezhetnék vele, nem venné észre legfeljebb fél óra múlva lenne gyanús, hogy még nem jöttem vissza...), nagyon tetszett, könnyebb is mint a korábbi, tehát tudom emelgetni, vinni a lépcsőkön - de hát mondom, nincs kosár. Jó, hát akkor ad kosarat. Fölszerelte a biciklire. Aztán mondom, najó, najó, de nem adná ide 45-ért? Gondolkozik, hogy hát azért az 50 is nagyon jó ár (és tényleg, szuper lámpa - bár a hátsó szerintem nem működik - hét sebesség, egy olyan pöpec kis váltóval, hogy csak egy gombot kell nyomogatni, hogy váltson, nagyon kényelmes), de hát végülis eigentlich kann ich's machen. És odaadta 45-ért. Meg vettem még egy böhöm nagy lakatot, és így, remélhetőleg, ez most már nem csak két hónapig bírja. Meg beállítottam az udvarba éjszakára. Vékonyabbak a kerekei is, egészen más érzés vele úton lenni, meg magasan van a kormány, egyenes háttal tudok így ülni, ami nagyon jót tesz a derekamnak.

Hétfőn volt a nyitőünnepség az alapítványnál, az ez évi ösztöndíjasok hivatalos beiktatása. Mindegyik csoportnak be kellett magát mutatnia, hogy mi lesz a projektjük -- minket én mutattam be. Előtte persze féltem, hogy ha kiállok oda, minden német szót el fogok felejteni, amit valaha is tudtam. Meg nem voltam biztos, hogy az új fekete ruhám jól áll-e. (Merthogy egyedül vettem.) Aztán meg, amikor elmondtam, amit tudtam, úgy megdicsértek a németeink, teljesen lelkesek voltak, hogy mennyire jól beszélek (a házban is mindig ezt mondják, nekem meg mindig Celan jut eszembe, meg a szókincs-szemináriumom, és tudom, hogy dehogy beszélek jól, alig tudok valamit), meg azért is megdicsértek, mert a ruha nagyon jól állt.

Tegnap meg újra koncert volt Stefanék WG-jében, megint dzse-dzse-dzse-dzsezz, nincs is jobb az élőben hallható dzsezznél. Ott alakul a szemed-füled előtt, néha olyan disszonáns, hogy kirohannál a világból, csak összeszorított szívvel bírod ki, máskor olyan harmónkus, hogy mint egy kanál méz a meleg tejben, egyszerűen elolvadsz benne. Aztán néha fölnevetsz, ha a szaxofon kifigurázta a zongoaszólót, és fejet-térdet hajtasz, mikor egymásnak adva a kilincset, végigvezetnek egy hosszú, többajtós folyosón.
Aztán, mikor éjfél körül hazaértem, Annaék épp még enni indultak, és mentem én is velük, ültünk aztán az nagyon nyüzsgő Oranienburger strassen, luxuskurvák és turisták és egyszerűen, szombat esti szórakozók, ettük a török szendvicsünket, és annyira jó volt, hogy Anna ugyanolyan lassan eszik mint én, ezért aztán a fiúknak nem csak rám kellett várni, és olyan jó, hogy nem kell mindig beszélni, van, hogy csak hallgatunk, aztán valaki lát valami vicceset, és játszunk a látvánnyal, mert nem tud betelni a szem itt.

Ez itt egy olyan ősz, ami a borongós ege ellenére sem hívja elő belőlem a depressziót, de még a rossz hangulatot sem. És akkor közben van ez a várakozás, ami végre nem szorongató vagy sürgető, egyszerűen csak a várakozás, reménységgel, hogy a ideér, ami elé nem tudok futni. Warten auf Wahres.