Perspektívák

Mindig gondolkozom azon, hogy vajon a tucat megálvaszolatlan e-mailemet válaszoljam-e meg, vagy blogot írjak. Többnyire aztán, ha itthon vagyok este, a konyhában kötök ki és beszélgetünk, se levél, se blog. Pedig mindig meg szoktam válaszolni, ha valaki ír. Azért, ha van kedvetek, továbbra is csak írjatok nekem leveleket, nagyon örülök nekik, még ha nem válaszolok is, elolvastam őket és jól esett, örülök, ha tudok rólatok -- és bocsánat, hogy nem megy a válaszolás olyan flottul.
Talán majd lassan, mégis, ahogy rendeződik az élet az egyetemkezdés miatt. A múlt héten voltak az első óráim, de hétfőn és kedden még akadémiai szünet volt, ezért jó részéről még fogalmam sincs, milyen. Ami újdonság az életemben: pénteken megvolt életem első ivrit órája. Jó sok melóm lesz ezzel a nyelvvel, de a nevemet rá le tudom írni. A tanárnő nagyon szimpatikus, izráeli, de már jó régóta itt élhet, nagyon szépen és választékosan beszél németül. Az ő példája, és egy kínai lány, aki egy éve van itt Berlinben és még kettőt marad, a héten ismertem meg az egyik Celan szemináriumon, ő is nagyon szépen beszél németül: tehát ők bátorítanak, hogy csak idő kérdése, és a választékos beszéd is menni fog.
Mit is meséljek? Bármihez nyúlok, olyan sokat lehetne róla írni.
Pl. az egyetem itt úgy van, hogy az órák mindig két óra hosszásnak vannak meghírdetve. Pl. 12-14. De ettől függetlenül csak másfél órásak, mert egy úgynevezett akadémiai negyedórával kezdődnek és végződnek. Hogy legyen elég időd a következőre átérni, szünetelni, kávét inni...Klassz, bár olyan tipikus német dolog.
Mint az eddigi legtipikusabb német élményem is. Vagyis az nem is tipikus volt, hanem olyan, ami csak itt történhet meg. Mikor a Konzerthausban voltunk Kasiával, a Chopin koncerten. Szünet, megyünk a mosdóba. A WC-k között egy néni áll, nagyon tiptop, udvarias, és kellemes hangszínen, ahogy belépünk, rámutat a fülkékre: csak tessék, ez itt még szabad, csak tessék, kéremszépen!

Közben elkezdődött itt a fényfesztivál is. Mindenféle épületekre vetítenek, vagy egyszínű fényeket, vagy mintákat. A dóm pl. borzalmas, szemekkel, villódzó pontokkal és forgó kerekekkel. A tvtorony az oké, rendben van. A Gandaremplatz, ahol a Konzerthaus és két dóm áll, na az megint egy überkitsch, az épületek mindegyik legalább három színű: sárga, piros, kék, zöld, lila. De a téren mindig valaki komolyzenét játszik, a héten egy hegedűs és egy zongorista, ha arra járok, egyszerűen meg kell állnom, és legalább tíz percig hallgatnom őket, olyan szép.
A fények közül különben legszebbek a fák, Unter den Linden és Potzdamer Platz. A fák, amik mindenféle színeket kaptak most, lila, sárga árnyalatai, zöld, kék -- úgy néznek ki, mint Schiele őszi festményein a fák, amiket úgy, de úgy szeretek. Egyáltalán nem giccses, a fények színe a levelek színével és az éjszaka színeivel keveredik, klassz.

A héten megint el kezdtem biciklizni, habár sokat esik az eső és akkor nem annyira jó. És majdnem balesetet is szenvedtem, mert előttem egy biciklis egy egész szűk résen, egy építkezés miatt fölállított gyalogos rész (az a fapallós, kerítéses izé) és egy teherautó között átbiciklizett. Én sejtettem, hogy nekem ez nem fog menni, de ő olyan magabiztosan és gyorsan átkerekezett, hogy gondoltam, miért ne? Persze nem ment, megcsúsztam és a fapallós résznek nekiborultam. Szerencsémre a teherautó állt a piros lámpánál, különben aláestem volna, vagy elsodor. Gyalogosok persze rögtön utánam kaptak, és nem is történt tényleg semmi bajom, habár a kisujjamon van egy rémronda véraláfutás, amit talán akkor szereztem, bár fogalmam sincs igazából, honnan van.
Azt hiszem, ha nincs legalább négy védőangyalom, akkor egy sem. Totálisan dekoncentrált vagyok, ha biciklizek, meg ha sétálok, meg ha csak úgy egyszerűen magam vagyok. Németül beszélek, gondolkozok, versekről meg elméletekről, főleg most, télen, sál meg fülvédő meg kabát, nem is érzékelem a környezetet igazán. Vagy kifelé, vagy befelé bambulok. (Erre a legszebb példa az a bizonyos villamosos eset a két Orsolyával, még Pesten, amikor most nyár elején az a hatalmas áradás volt. Álltunk ott a parton, ahol a villamos jár, mert a sínek mellett, ahol a korlát volt, azonnal kezdődött a víz. Álltunk ott néztünk a vizet, lenyűgöző volt, épp valami palackposta gyanús üveg úszott el ott, és egyszercsak feltűnt, hogy minden ember eltűnt körülöttünk. A lányok még a vizet nézik, én meg látom, jön a villamos, sejtem, hogy ez így nem lesz jó, ha mi itt állunk, mert elsodor, de az is lehet, hogy nem. És akkor megkérdeztem tőlük, hogy: Maguk szerint jó lesz, ha itt állunk most, hogy jön a villamos? Mire ők azonnal át akartak rohanni a síneken, a villamos végülis megállt és átengedett minket, aztán az Orsolyák még vagy negyed óráig a demokratikus és maguknak mi a véleménye? kérdésemen röhögtek.)

Ahol az ivrit óra van, az egy olyan terem, aminek az egyik ablak boltíves. Ha kinézel ezen az ablakon, akkor épp a dóm kupoláját látod: mintha egy képkeretbe lenne foglalva, és a falon függne. Ez a teológiai kar itt Berlinben, a lehető legszebb helyen, teljesen elképesztő. És a kurzusra jár Steffi is, a lány, akit a dómból ismerek. Nem is tudtuk, hogy mindketten fölvettük, véletlenül találkoztunk ott pénteken, aztán még egész este együtt voltunk. Találtunk egy nagyon hangulatos pizzériát, ahol 17 óráig a 15 eurós pizzák is csak 5 euróba kerülnek, a legfinomabb jazz zene szól, mélyzöld falak és gyertyák, kint meg esik az eső, és ha az ablak mellett ülsz, nézheted az utcát, az embereket ahogy szaladnak: igen, ez pl. egy olyan késődélután volt, amikor semmiféle hiány és sóvárgás (úgy szeretem ezeket a szavakat németül:Mangel und Sehnsucht) nem létezett.

Van Celannek egy mondata, amit a híres Meridian-beszédben mondott. Ezt a beszéd akkor született, amikor 1960 körül (1-2-3?) neki ítélték a Georg Büchner díjat. A mondat így hangzik:Wer auf dem Kopf geht, der hat den Himmel als Abgrund unter sich.
Ami valami olyasmit jelent, hogy aki fejen jár (feje tetejére fordítva), annak az ég a talaj. (Majd egyszer kitalálok ide egy szép fordítást.)

És ez szerintem olyan szép, de olyan szép, és olyan izgalmas, hogy nem is bánom, hogy soha nem érzek szilárdat a lábam alatt. Amíg működnek az őrangyalok, addig bátran járhatok a fejem tetején, nincs is annál szebb, mint az eget érezni a cipősarkak alatt.