Ismétlés a...

...nem, nem a tudás anyja, hanem a félelemé. Mert ha igaz az ismétlés, akkor mindig ugyanaz van, és nem adatik kitörési pont. Ettől féltem a legeslegjobban. Amikor a beteg fülemmel fölültem a repülőre, és tudtam, hogy semmit és senkit nem fogok itt ismerni, és hogy ugyanaz fog történni, mint három éve, amikor Pestre kerültem: egyre rosszabb egészségi állapot, depresszió stb.
De nem ez történt. Pont az ellenkezője.

Aztán a koli. Hogy én ezt évek óta nem szeretem -- a legutóbbi év, a Svábhegyen, már ziemlich gut volt. Sőt. És mégis, emlékszem az estékre, amikor egyetem után még inkább bementem valahová vásárolni, vagy órákat sétáltam a Duna-parton, mert az az majdnem eviselhetetlen unheimlichkeit össze vissza szorongatott, hogy alig kaptam levegőt. Fogalmam sem volt, hogy mi hiányzik, hogyan hiányzik, de hiányzott, és nem találtam máshol indokát, mint a fizikai-földrajzi otthontalanságban. Ahogy ez Pesten is volt az első két évben, nagyon erősen, amikor még nem a koliban laktam.
És akkor itt az első hónap, amikor többet voltam házon kívül, mint a szobámban, az első két hét bútorok nélkül, földönalvással, lecsupaszítva, és aztán ez a belső szorongás, ami egyszerűen nem akart elmúlni. Nincsenek szavak rá, hogy mi, hogy miért nem jó, csak sétálok a Spree parton, és azt gondolom, nincs hova hazamenni. Nem csak itt, Berlinben nem, hanem egyébként sincs hova.
És a félelem, hogy ugyanaz fog történni, ami Pesten, hogy egyszerűen hozzá kell szoknom ehhez az érzéshez, és ezzel együtt kell megtanulnom élni. És akkor az ebből fakadó görcs, hogy nemnemnem csinálom mégegyszer ezt végig, el innen, valamit találni kell, ahol otthon vagyok. (És akkor jött az éjszakákig tartó wg-keresés, e-mailek tömkelege, néhány lehetőség lakás-pofavizitre, ami közül valahogy egy sem jött össze időpontilag.)

És aztán volt ez a csütörtök este most, amikor az egész naptól elfáradva bezuhantam egy padba a dómban, ahol éppen Taize áhitat volt. Az egész, hatalmas dóm áram nélkül, csak gyertyák a padsorok végén, nagyon sok ember, rövid prédikáció, gyönyörű zongorazene kíséri az állandóan ismétlődő, mantra szerű énekeket. Alig tudtam néha énekelni, mert a megfázásom éppen tetőzött, iszonyúan fájt a fejem, folyt az orrom, meg ami még ilyenkor van: mégis biztos voltam abban, hogy nekem most Isten előtt kell lennem, mert nem visznek tovább a lábaim, olyan fáradt vagyok. És úgy félek, hogy megint ugyanaz lesz, és nem tudok kikeveredni belőle.
És aztán mikor vége volt és kijöttem, tisztának és könnyűnek éreztem magam. És aztán visszajöttem a koliba, 10 perc séta (tényleg eszméletlen közel van minden ide) és Anna meg Julian a konyhában voltak, és valahogy, egész egyszerűen el kezdtünk beszélgetni. Aztán másnap, mikor kilenc körül hazaértem, épp akkor fogott hozzá Anna, Julian (ők egy pár, mellettem laknak épp) és Falk a konyhát kitakarítani. Beszálltam én is, ha már ott vagyok: kihúzogattuk a hűtőket, a rezsót, és a totál mocskos padlót alattuk föltakarítottuk (had ne ecseteljem, hogy nézett ki) és aztán minden egyebet is még. Éjfél lett, mire végeztünk, de közben nagyon sokat nevettünk, vicces fotók készültek, ahogy a szar közepén guggolok egy dörzsikével és vakarom a mocskot -- a közös munka mindig összehoz.
És aztán valahogy már minden olyan természetes volt. Hogy a folyosóra nyitva marad az ajtóm, hogy átmegyek Falkhoz ha vacakol a net, hogy Juliannal Herta Müllerről beszélgetünk, és Anna vacsorát készít mindannyiónknak -- hogy együtt vagyunk, és jó együtt lenni.
Nem tudom, tényleg, fogalmam sincs, mi történt. Merthogy úgy volt, hogy ma elmegyek egy wg-t megnézni, amit nagyon akartam még kedden, és úgy örültem, hogy mehetek, és nagyon imádkoztam érte, hogy sikerüljön. És aztán ma együtt reggeliztünk, Frank is itt volt a másodikról, és vagy egy órát csak ültünk a borongós reggelben, és jó volt, és Frank hívott az esti koncertre (a Humboldt kórusban énekel) és elmentünk este Falkkal, és teljesen szétáztunk hazafelé, mert persze egyikőnk sem vitt ernyőt, és kék hasú madarakat láttunk (a hasuk a neonkék fénytől lett olyan, ami fölött elrepültek) és a koncert meg olyan prachtvoll volt, hogy ...
És aztán a ma esti vacsora, hogy most már Alex, az utolsó üres szoba lakója is megérkezett tegnap -- és aztán, hogy kiderült, Anna és Julian péntekenként zsinagógába járnak, és mehetek velük, hogy Julian apukája személyesen ismeri Kertész Imrét, hogy Suse és a barátja, Dominik is itt vannak, (Aka meg Tel-Avivban): hogy otthon érzem magam.
Ma is össze vissza voltam, megismertem múlt hétvégén, a dómban egy lányt, aki most költözött Berlinbe Tübingenből, ma meghívott ebédelni, és nagyon jót beszélgettünk - mégis, közben alig vártam már, hogy végre itthon legyek a többiekkel.
Hogy a konyhai táblára magyarul kellett felírjam: Szép álmokat! És azóta így búcsúzunk esténként.
Olyan nagy dolog, hogy én itt németekkel lakok, nem mint a többiek a kollégiumban (ahol szinte alig lakik német), hogy tanulhatom tőlük ezt a nyelvet, tanulhatom tőlük, milyen itt az élet. És tényleg, extra kedvesek, és az ember egészen szabadon mondhat igen-t vagy nem-et. Pl. péntek este, a nagy takarításnál, még egy kevés anyagot föl kellett volna porszívózni, és mondtam, hogy nem, nekem nincs kedvem behozni a porszívót a folyosóról és még egyszer bekapcsolni. (Kb. másfél méterre volt a konyhaajtótól...)És akkor behozta Falk és megcsinálta. És ha ő mondta, hogy neki nincs valamihez kedve, azt megint valaki más csinálta meg - olyan jó azt megtapasztalni, hogy itt vagyunk egymásnak, lehetünk egymásnak, hogy segíthetünk egymásnak, hogy, csúnyán-magyartalanul, német-tükörfordításban mondva: nekem is segítve van.

Hogy nem történik meg mégegyszer ugyanaz. Hogy tényleg kedvelnek, még ha azt is feltételeztem, hogy nem. Hogy tényleg kérhetek és kérdezhetek, mert őszinte válaszokat, reakciókat fogok kapni. És ez engem is fölszabadít, hogy én is őszinte legyek és ne mondjak igen-t, mikor nem-et gondolok.

Nem tudom, hogyan történt. Nem tudom, mi történt velem, és bennem mi változott meg. De mint egy szoba tágra nyitott ablaka, olyan vagyok most. És a kinti levegő fölváltja lassan a bentit.

Meséltem már a férfiról, aki itt lakik szemben, és mindig egyedül ül és eszik. Tegnap, mikor itt volt Falk, észrevette, és el kezdtünk róla beszélgetni - Falk mesélte, hogy régen, mikor még Anika lakott itt, és nem én, akkor is így volt ezzel a férfival, és hogy mennyire sajnálja. És aztán hozott egy távcsövet, hogy jobban lássuk, hogy néz ki, miközben ült az aszalnál és evett. És kitaláltuk, hogy meg fogjuk látogatni, viszünk neki süteményt és azt mondjuk neki: heló, nem vagy egyedül a világon, ugye tudod?

Annaék meg egy darab Bodenmuseum birtokosai, Julian ma este mutatta nekem büszkén, hogy nézzem meg, mijük van. (A múzeum felújításakor szerezték.) Anna reprodukciói vannak a szobában a falon, igazán szépek. Picasso pl.

Jah, és: a harmadik bankkártyám műdökik. El sem hiszem...hogy nem történik állandóan ugyanaz. Ki lehet törni a saját történetek ismétlődő gyűrűjéből. Ez nem kacsázás egy tavon.

És Annáéknak igazuk volt, amikor ma reggel azt mondták, mikor megjegyeztem, hogy milyen deprimáló az ég, hogy: nem. Nem az. Ez egy másfajta hangulat -- és szép hangulat. És így van ez, ez a "színes ruhákkal összemosott fehérnemű"-színű ég az esővel, ahogy kopog az ablakpárkányon, a hajamon, a kabátomon: hogy én ezt szeretem. És nem vagyok már szomorú.

Mert ez egy másik történet. És mondhatatlanul, sőt: saját magam számára is fölfoghatatlanul, hálás vagyok, hogy ajándékul kaptam.