Mikor éjjel, fél egy körül kiszállsz a - csodák csodájára újra működő - S-Bahnból a Friedrichstrasse állomáson, és elindulsz lefelé a lépcsőn, frissen sült péksütemény illatát érzed.
Ahogy kilépcs az utcára, akkor már a szemközti török étterem döner-kebab-falafel keveréke uralkodik. Balra, végig a Spreeig, hotelek és elit klubok. Itt már a Spreet érezni.
Aztán jobbra, a folyó mentén. Közel sem olyan inpozáns, mint a Duna, körülbelül tiszányi széles, de egészen gátak közé szorított, nincs ártér, inkább olyan, mint egy csatorna. Napközben félóránként túristahajók indulnak, a víz zavaros és habzik is. Ilyenkor éjjel, a kivilágítatlan szakaszon csak valami meleg mélység, hogy beleszédülnél, ha nem lenne korlát. Mozdulatlan feketeség - néhol tükör. Igen, amikor tükör, akkor bal kéz felől a házak színes neonreklámai táncolnak a vízen, jobb kéz felől pedig a Bodenmuseum és az Fernsehturm, olyan közel, hogy azt gondolnád, odasétálhatsz a vízen és ráülhetsz a torony tetejére. (Ahová különben piszoksok 10 euróért lehet fölmenni.)
Aztán balkanyar, rálépni a hídra, figyelve lépkedni, hogy a gyalogosrész pallói közé ne szoruljon be a cipő sarka, de aztért teljes odaadással bámulhasd a fényeket a vizen. Most már csak egyenesen kell menni, hamarosan meglátod a temérdek biciklit a ház előtt, a kollégium melletti házat (ami valami hivatalos központ az egyenjogúságért, egyenlőségért etnikumok között) őrző rendőrt és néha talán már a hazaérkezés érzése is elfog.
Közben mindenféle gondolatok jönnek, az éjszakai órához és a rövid távolsághoz mérten befejezetlenek, inkább foszlányok - az este látott film nyomán (ami hasonló szervezésben volt, mint a jazz koncert) pl. az, hogy hogyan lehet, hogy Kafka meghalt, mielőtt befejezhette volna A kastélyt, és ha befejezhette volna, talált-e volna kiutat a hős számára, és az, hogy meg kellene írni ezeket a fényeket és a folyó illatát, meg hogy hogyan fog elkezdődni ez a blogbejegyzés, és milyen levelekre nem fogok (még) ma sem válaszolni, és hogy tulajdonképpen...igen.
Tulajdonképpen van ez a verssor Paul Celantól, az első kedvenc versem tőle, igen, ez, amit ma legalább ötször leírtam és az ütemét eltapsoltam magamnak és ismételgetem, mint a számokat a gyerekek:
Schwerer werden. Leichter sein.
szerda
vasárnap
Választani
is tudni kell. És ezek a mai eredmények annyira nem tetszenek, persze, nem értek hozzá...
Élni tudni kell
- habár abban Junkieséknak nem biztos, hogy igazuk van, hogy a többi senkit nem érdekel. (Dehát ez a jó a művészetben - lehet vele vitatkozni.) A berliniek viszont kétség kívül tudnak élni. Ma vasárnap van, és majdnem az összes bolt zárva, kivéve a vendéglátóipari egységek. Olyan furcsa volt az egész város, mire rájöttem, hogy hát ezért. Beszélgettük Kasiával, hogy ő ugye lengyel, az az ország erősen katolikus, mégis, majdnem minden nyitva van vasárnap is. A nyugati fertőben meg, ahol a vallás annyira nem életmeghatározó aspektus, a vasárnap szent. Igaz, talán nem az Isten nevéért -- de a munka és az ember méltóságáért. Ezt is szeretem itt nagyon, mert olyan ez, mint a kaffepause délután, meg a feierabend: ha vége a munkaidőnek, akkor vége, hazamegyünk és kész. Hétköznap az üzletek általában nyolcig vannak nyitva, így munka után is van még bőven idő vásárolni. De vasárnap csönd és szünet. Állítólag ez a mai volt az utolsó meleg nap, holnaptól igazi hideg ősz, de ma még megkockáztatom a 25 fok fölöttöt, olyan, de olyan meleg volt! Ragyogó napsütés, az emberek parkokban, családdal, vagy egyszerűen csak fekszenek a fűben és alszanak a napfényben - igen, ez vasárnap volt, tényleg vasárnap.
Reggel elmentem szavazni. Ami más, mint Magyarországon: nem kellett aláírnom semmilyen papírt sem, megnézték az igazolványom, kikerestek a listából és kipipáltak. Az is más volt, hogy ez volt életem első olyan szavazása, amikor nem kérdezték meg, hogy mire is véljék a keresztnevemet. Itt egészen különös rendszere van a parlamentbe való bejutásnak, az a félelem motiválja, hogy nehogy megint jöjjön egy náciidő és diktatúra. Tehát kettőt kell választani: az első szavazatodat egy kerületi képviselőre adod, a másodikat pedig egy pártra. Ez a második a fontosabb, ez dönti el, hogy ki, milyen arányban kerül be a parlamentbe. Ha nagyon nagy százalékod különbségek lennének az első és a második eredmény között (pl. az egyik párt egyáltalán nem kerülne be a parlamentbe, de a párt színeiben induló képviselőt a kerülete 80%os arányban megválasztotta), akkor az első listáról is be lehet még kerülni a Bundestagba. Olvasgattam ott a pártlistát, van vagy 10-13 lehetőség, olyan viccesek is, mint hogy Marx-Lenin Partei meg még egy, aminek a nevére nem emlékszem, de a szlogenük az, hogy spirituális politikát!
Aztán az evangélikus dómban voltunk Kasiával Istentiszteleten. Hát nekem ez nagyon tetszett! Hatalmas az épület, eléggé díszes, de számomra még nem túlzás. Majdnem tele volt a templom, sokan járnak ide, egészen vegyes életkor, a mi korosztályunkból is láttam többeket. Most ökumenikus alkalom volt, valami anglikán-lutheránus konferencia volt a héten, annak a zárásaként. Még soha nem voltam evangélikus Istentiszeteleten, de nagyon tetszett a liturgiája. Megvolt az ünnepélyesség, szépek az énekek, orgona, kórus a karzaton, a liturgus az oltár felé fordul, háttal a gyülekezetnek, ha Istenhez beszél - egyszerűen méltósága van az egésznek.
A prédikáció is nagyon tetszett. Az egyik kedvenc történetem, Lázár föltámasztása volt. Szeretem ebben a történetben, hogy mindenki olyan őszinte: Márta és Mária, a szemrehányásaik és a hitvitájuk Jézussal, és Jézus, ahogy velük együtt sír, olyan emberséges. Nem nagy elvárások, nehéz parancsolatok, súlyos keresztek - egyszerűen Jézus jelenléte, ahogy átérzi az ember helyzetét abban a szituációban, amiben éppen van. A prédikáció újra és újra Jézus jelenlétét párhuzamba állította az egyház jelenlétével a világban, és nagyon őszintén, kritikusan beszélt arról, hogy mikor Krisztus képviselője, és mikor válik egyszerűen hazugsággá. (Így, kimondta arról a gyönyörű, magasba épített szószékről, hogy: dann ist sie nicht anders, nur Lüge.) De közben vicces is volt, önirónikus, és nagyon természetes, ahogy beszélt.
A végén pedig az úrvacsora...Más liturgiával, mint otthon, ez is fenséges volt. Ezek a vasárnapi megállások, legyek akár a katolikusoknál, akár evangélikusoknál, az úrvacsora lehetősége, tulajdonképpen az egyetlen pont a hetemben, amikor igazán megállhatok Isten előtt. És ilyenkor nagyon sok minden egészen mélyről fölbukkan, amire hét közben nincs idő, és amint vége az alkalomnak, már megint elsodródik a délutánban. De ez a másfél óra a templomban, ez a legerősebb összekötő kapocs azzal, amit még három hete otthonnak neveztem. Itt Berlinben nincs senki, aki ismerné a történetem - egyedül az Isten. Ő az egyetlen kontinuitás a magyarországi és az itteni életem között. Aki előtt nem vagyok más - és emiatt magamtól sem idegenedem el.
Aztán Mauerpark. Ez egy bolhapiac, a fal egykori területén. Tényleg mindent, mindent vehetsz, amit csak akarsz, a rokkától kezdve az extadrága dizájnercuccokon át táskát és cipőt, könyvet és lopott biciklit, bakelit lemezt és méterárut, mindent, amin valaki túl akar adni és kihozta ide. De ebben a hőségben nekem másfél óra után már nagyon elegem volt, soksoksok ember, és annyi stand annyi mindennel, hogy képtelen vagy befogadni. Viszont nagyon olcsón sikerült vennem az asztalomra lámpát.
És aztán mondtam Kasiának, hogy nekem van egy igazán jó ötletem. Aztán helyesbítettem, hogy na jó, nem világrengető ötlet, csak olyan hélaszerű, hogy mi lenne, ha vennénk valahol egy kávét, és kifeküdnénk a dómmal szemközti hatalmas, füves területre, van nálam Celan kötet, olvashatnánk föl egymásnak. Kicsit féltem, hogy nem fog neki tetszeni, de hát, egyforma szoknyák után ez egy hülye félelem volt. Csak nem kávét, hanem fagyit vettünk (éljen a mekdonáldsz, itt iszonyat olcsó), és ott feküdtünk aztán vay két óra hosszát, fölváltva olvastuk Celan verseit (nehezek, de nagyon szépek), és mindenféléről beszélgettünk. Aztán még tettünk egy sétát a környéken - a vasárnap az piacnap itt, úgy tűnik, a Spree mentén, a közvetlen közelben két piac is volt, egy rémdrága művészpiac, meg egy kisebb flohmarkt. Persze könyvet venni, ha már 1 euróért lehet...és, régi nagy álmom most már az enyém: 2 euróért az 1001 éjszaka összes meséje, két kötetben, az eredeti rajzok másolatával. Úgy örülök, már Magyarországon is meg szerettem volna venni, de nem volt rá pénzem, most már ezt is fogom tudni olvasni a gyerekeimnek.
Tényleg eltelik lassan ez a hosszúra nyúlt nyaralás. A jövő hét az utolsó, aztán beindul az egyetem. Már várom, nagyon izgalmas órákat sikerült a germanisztika tanszéken találnom, és még a többi kínálatát át sem néztem. Majd mindent szépen idővel...
Az egyetlen szomorúságom a szobám, tényleg olyan hideg és sötét, a napot csak a szemközti házak falán tudom követni. Viszont keveset vagyok itt, télen meg biztos lesz fűtés :) és akkor csak a sötétet kell legyőznöm, de most már van lámpám.
Velem szembe egy férfi lakik, azt hiszem, egyedül. Kicsi garzon lakás lehet az övé, mert a konyha-nappali-étkező mind egyetlen ablak mögött van. Néha, amikor kinézek az ablakon, látom őt, ahogy ül az asztalnál egyedül, és vacsorázik. Valahogy olyan szomorú. Behúzom a függönyt, hogy ő ne lásson engem, ahogy ülök a gépnél és mondatokat írok. Lehet, hogy ez neki lenne szomorú.
A bicikli az egyik legjobb dolog a világon. A pékségek ezerféle zsömléje a másik. A berlini ősz, az meg mindkettő előtt áll. És ha mindez összeáll egyetlen vasárnappá, akkor szeretnél felérni az égig, ráírni valamit, ami örökre ott marad, hogy el ne felejtsd akkor sem, amikor nem lesz ilyen könnyű a lélegzés.
Reggel elmentem szavazni. Ami más, mint Magyarországon: nem kellett aláírnom semmilyen papírt sem, megnézték az igazolványom, kikerestek a listából és kipipáltak. Az is más volt, hogy ez volt életem első olyan szavazása, amikor nem kérdezték meg, hogy mire is véljék a keresztnevemet. Itt egészen különös rendszere van a parlamentbe való bejutásnak, az a félelem motiválja, hogy nehogy megint jöjjön egy náciidő és diktatúra. Tehát kettőt kell választani: az első szavazatodat egy kerületi képviselőre adod, a másodikat pedig egy pártra. Ez a második a fontosabb, ez dönti el, hogy ki, milyen arányban kerül be a parlamentbe. Ha nagyon nagy százalékod különbségek lennének az első és a második eredmény között (pl. az egyik párt egyáltalán nem kerülne be a parlamentbe, de a párt színeiben induló képviselőt a kerülete 80%os arányban megválasztotta), akkor az első listáról is be lehet még kerülni a Bundestagba. Olvasgattam ott a pártlistát, van vagy 10-13 lehetőség, olyan viccesek is, mint hogy Marx-Lenin Partei meg még egy, aminek a nevére nem emlékszem, de a szlogenük az, hogy spirituális politikát!
Aztán az evangélikus dómban voltunk Kasiával Istentiszteleten. Hát nekem ez nagyon tetszett! Hatalmas az épület, eléggé díszes, de számomra még nem túlzás. Majdnem tele volt a templom, sokan járnak ide, egészen vegyes életkor, a mi korosztályunkból is láttam többeket. Most ökumenikus alkalom volt, valami anglikán-lutheránus konferencia volt a héten, annak a zárásaként. Még soha nem voltam evangélikus Istentiszeteleten, de nagyon tetszett a liturgiája. Megvolt az ünnepélyesség, szépek az énekek, orgona, kórus a karzaton, a liturgus az oltár felé fordul, háttal a gyülekezetnek, ha Istenhez beszél - egyszerűen méltósága van az egésznek.
A prédikáció is nagyon tetszett. Az egyik kedvenc történetem, Lázár föltámasztása volt. Szeretem ebben a történetben, hogy mindenki olyan őszinte: Márta és Mária, a szemrehányásaik és a hitvitájuk Jézussal, és Jézus, ahogy velük együtt sír, olyan emberséges. Nem nagy elvárások, nehéz parancsolatok, súlyos keresztek - egyszerűen Jézus jelenléte, ahogy átérzi az ember helyzetét abban a szituációban, amiben éppen van. A prédikáció újra és újra Jézus jelenlétét párhuzamba állította az egyház jelenlétével a világban, és nagyon őszintén, kritikusan beszélt arról, hogy mikor Krisztus képviselője, és mikor válik egyszerűen hazugsággá. (Így, kimondta arról a gyönyörű, magasba épített szószékről, hogy: dann ist sie nicht anders, nur Lüge.) De közben vicces is volt, önirónikus, és nagyon természetes, ahogy beszélt.
A végén pedig az úrvacsora...Más liturgiával, mint otthon, ez is fenséges volt. Ezek a vasárnapi megállások, legyek akár a katolikusoknál, akár evangélikusoknál, az úrvacsora lehetősége, tulajdonképpen az egyetlen pont a hetemben, amikor igazán megállhatok Isten előtt. És ilyenkor nagyon sok minden egészen mélyről fölbukkan, amire hét közben nincs idő, és amint vége az alkalomnak, már megint elsodródik a délutánban. De ez a másfél óra a templomban, ez a legerősebb összekötő kapocs azzal, amit még három hete otthonnak neveztem. Itt Berlinben nincs senki, aki ismerné a történetem - egyedül az Isten. Ő az egyetlen kontinuitás a magyarországi és az itteni életem között. Aki előtt nem vagyok más - és emiatt magamtól sem idegenedem el.
Aztán Mauerpark. Ez egy bolhapiac, a fal egykori területén. Tényleg mindent, mindent vehetsz, amit csak akarsz, a rokkától kezdve az extadrága dizájnercuccokon át táskát és cipőt, könyvet és lopott biciklit, bakelit lemezt és méterárut, mindent, amin valaki túl akar adni és kihozta ide. De ebben a hőségben nekem másfél óra után már nagyon elegem volt, soksoksok ember, és annyi stand annyi mindennel, hogy képtelen vagy befogadni. Viszont nagyon olcsón sikerült vennem az asztalomra lámpát.
És aztán mondtam Kasiának, hogy nekem van egy igazán jó ötletem. Aztán helyesbítettem, hogy na jó, nem világrengető ötlet, csak olyan hélaszerű, hogy mi lenne, ha vennénk valahol egy kávét, és kifeküdnénk a dómmal szemközti hatalmas, füves területre, van nálam Celan kötet, olvashatnánk föl egymásnak. Kicsit féltem, hogy nem fog neki tetszeni, de hát, egyforma szoknyák után ez egy hülye félelem volt. Csak nem kávét, hanem fagyit vettünk (éljen a mekdonáldsz, itt iszonyat olcsó), és ott feküdtünk aztán vay két óra hosszát, fölváltva olvastuk Celan verseit (nehezek, de nagyon szépek), és mindenféléről beszélgettünk. Aztán még tettünk egy sétát a környéken - a vasárnap az piacnap itt, úgy tűnik, a Spree mentén, a közvetlen közelben két piac is volt, egy rémdrága művészpiac, meg egy kisebb flohmarkt. Persze könyvet venni, ha már 1 euróért lehet...és, régi nagy álmom most már az enyém: 2 euróért az 1001 éjszaka összes meséje, két kötetben, az eredeti rajzok másolatával. Úgy örülök, már Magyarországon is meg szerettem volna venni, de nem volt rá pénzem, most már ezt is fogom tudni olvasni a gyerekeimnek.
Tényleg eltelik lassan ez a hosszúra nyúlt nyaralás. A jövő hét az utolsó, aztán beindul az egyetem. Már várom, nagyon izgalmas órákat sikerült a germanisztika tanszéken találnom, és még a többi kínálatát át sem néztem. Majd mindent szépen idővel...
Az egyetlen szomorúságom a szobám, tényleg olyan hideg és sötét, a napot csak a szemközti házak falán tudom követni. Viszont keveset vagyok itt, télen meg biztos lesz fűtés :) és akkor csak a sötétet kell legyőznöm, de most már van lámpám.
Velem szembe egy férfi lakik, azt hiszem, egyedül. Kicsi garzon lakás lehet az övé, mert a konyha-nappali-étkező mind egyetlen ablak mögött van. Néha, amikor kinézek az ablakon, látom őt, ahogy ül az asztalnál egyedül, és vacsorázik. Valahogy olyan szomorú. Behúzom a függönyt, hogy ő ne lásson engem, ahogy ülök a gépnél és mondatokat írok. Lehet, hogy ez neki lenne szomorú.
A bicikli az egyik legjobb dolog a világon. A pékségek ezerféle zsömléje a másik. A berlini ősz, az meg mindkettő előtt áll. És ha mindez összeáll egyetlen vasárnappá, akkor szeretnél felérni az égig, ráírni valamit, ami örökre ott marad, hogy el ne felejtsd akkor sem, amikor nem lesz ilyen könnyű a lélegzés.
Már nem
Még mindig eszembe jut az az utolsó este a szobámban. Az már nem is az én szobám volt: a sarokban legalább 15 dobozba bedobálva az életem, a dobozokon rövid szavak, hogy legalább sejteni lehessen, melyik részem hova is került. A falakon az ott felejtett Klimt képek, és a fa, amit még egy éve festettem, de a polcok könyvek nélkül, a becsomagolandó ruháim a földön, ahol még a dobozokon túl hely maradt, szanaszét, ami az asztalon volt, arról ne is beszéljünk. Én meg ülök az ágyam előtt, szintén a földön (még nekem is maradt hely) és sírok megállíthatatlanul, vagy elállíthatatlanul, mindenesetre legalább két órán keresztül egyfolytában. Apám bejön és azt mondja, hogy sírj csak nyugodtan, sírj ki magadból mindent, aztán majd jobb lesz. Biztosít, hogy ha nem akarok, nem kell elmennem - de minketten tudjuk, hogy el kell mennem. Sírok tovább, közben gondolkozom, hogy miért, és nem tudok jobbat, csak azt, hogy elsiratok mindent, ami volt. Amit szerettem volna, de nem sikerült. Amit akartam, de nem úgy lett, és beteg lettem a kudarcba fulladt akarástól. Amit szerettem, de már elmúlt.
Az volt az utolsó este, hogy meg akartam halni.
Most már majdnem egy hónapja egyszer sem akartam.
A Zsidó Múzeumban találkoztam Sheer nagymamájával. Kicsi, idős néni. Mikor Sheer megmondta neki, hogy Budapestről jöttem, fölragyogott az arca, és el kezdett magyarul beszélni, valami gyönyörű hangsúllyal. Kassából deportálták 15 évesen Auswitzba - magyar iskolába járt, imádta Petőfit. Manapság otthon, Izráelben, összejár egy barátnőjével, és egymásnak magyarul olvasnak fel, és énekelnek. Azt mondta: és amikor már megvolt végre ez a kényelmes kis életem, akkor jött Hitler, és elvitt engem Auswitzba. Sheer azt mondta, hogy a kétféle túlélő van: az, aki soha nem beszél róla, és az, aki mindig. Az ő nagymamája ilyen, és Sheernek már kicsiként is rémálmai voltak a Soah-ról, és nem bír úgy téglaburkolású házra nézni, hogy ne a krematóriumok jussanak eszébe.
A nagymamájával váltottam az első magyar szavakat hosszú idő óta. Majdnem sírva fakadtam, mikor meghallottam beszélni, volt ebben valami nagyon megható. Később azt mondta a néni, hogy sokat gondolkozott azon, miért maradt ő életben. Hiszen ez véletlen. De ahogy megélhette az unokái születését, nézem ezeket a piciket, olyan gyönyörűek, akkor azt gondolja, hogy ez csoda.
Különben, nem tudom, ki tudta, hogy a Levis farmer is zsidó találmány. Nem tudom, pontosan mikor történt, de egy zsidó özvegy vándorolt ki a gyermekeivel, hogy elkerüljék a teljes csődöt Európában. A fiú, Levis Straus találta ki a farmert, és azzal házalva járta a vidéket, hogy pénzt keressen.
Meg láttam, olyan levelet is a múzeumban, amit héber betűkkel írtak, de hochdeutsch-ul. És láttam olyan Tóra tekercs "ruhát" (azt a fémtáblát, amibe a tekercset öltözeteik), amin a birodalmi sas volt. Tényleg asszimilálódni szerettek volna.
A múzeum különben óriási, annyi anyaggal, hogy legalább egy napot ott kellene tölteni. Majd még visszamegyek. Ami nagyon jó benne, hogy egyrészt építészetileg koncepciózus, minden szöglete megformált és jelentéssel bír. Másrészt az egész zsidó történetet áttekinti a középkortól (az európai zsidóságra fókuszál) és nem áll meg a háborúnál, hanem megmutatja az életet a törés után.
Tegnap a nyelvtanfolyamon workshop-ot csináltunk a választások témájához. Azt gondoltam, tök béna és nyökögős lesz, soha nem hiszek ezekben a nyugati interaktív dolgokban, de rohadt jó volt, mint eddig itt minden nyugati interaktív dolog, amihez szkeptikusan álltam hozzá. Olyan jó, hogy átformálódik ez a hozzáállásom, épp ideje volt már.
Tegnap vásároltunk Kasiával. Nagyon vicces ez a dolog vele, mert ugyanazok a darabok tetszenek mindkettünknek. Vettük fülvédőt, olyan fejhallgató szerűt, mert a szél az agyadat is kifújja a fülnyílásaidon keresztül, ha biciklizel. Szóval most rikító lila, kuschelig fülvédőink vannak. Aztán ma vettem magamnak egy szoknyát egy használt ruha boltban, és mikor este találkoztunk, az volt rajtam, meg lila harisnya. Kasia ma vett magának lila harisnyát, és ugyanolyan szoknyája van, mint amilyet ma én vettem. De a legjobb történet: el kezdtem neki mesélni, hogyan jártam tavaly a lábszárvédővel -amit nagy boldogan megvettem, hogy dejóvásártcsináltam, szép is, meg gyorsan is ment, meg viszonylag olcsó is volt. De amikor otthon aztán tüzetesebben megnéztem, fölfedeztem rajta két lyukat. A lábszárvédőm kesznyű volt (ujjak nélkül, egy lyuk a hüvelykujjnak). Életem egyik legnagyobb baklövésének története ez, mindig kinevetem magam, ha eszembe jut. Szóval el kezdtem ezt mesélni Kaisának, és a harmadik mondatnál megszakított -- mert hogy vele ugyanez történt. Csak épp fordítva: ő karvédő-kesztyűt akart venni, és csak később jött rá (mivel nem talált rajta lyukat) hogy ez lábszárvédő...pedig akkor még nem is ismertük egymást. És különben teljesen máshogy nézünk ki, szóval nem baj az egyforma cucc, de azért mégiscsak vicces.
Szóval ma: találkoztam egy magyar lánnyal. Még a drága Juli ajánlotta a blogja alapján, én meg írtam neki, Krisztának hívják, ő már tavasz óta itt van Berlinben, és úgy ismeri a várost, hogy le a kalappal. Ma találkoztunk, és a Kollwitzplatz-i piacra mentünk. (Aki jön majd látogatóba, azt ide is elviszem, mert ez egy csoda.) A piac Prenzlauer Berg nevezetű negyedben van: itt a legtöbb a kismama és kisbaba és gyerek. Főleg biomamák vannak itt. Imádnivaló. A piac akár egy mesevilág, ezerféle sajttal, zöldséggel, virággal, kézzel készített dolgokkal. Az idő csodás, mint a francia filmekben, most épp olyanok vagyunk a bagettes kocsik között. És aztán a környék: számtalan pici kis bolt. Játékbolt, olyan játékokkal, amiket csak a filmekben látsz: miniatűr, babaházba való dolgok: sajttál leemelhető tetővel és sajttal, kancsó leemelhető fedővel, cukrosüveg színes cukorrudakkal, de egyik sem nagyobb, mint a kisujjam felső ujjperce. Nagy, színes, mozgó körhinta, hajók - egyszerűen ezt nem lehet leírni, olyan. Aztán mellette a gyöngy bolt, a másik leírhatatlan. Kis porcelán tányérokkal járhatsz a fakkok között, hogy összegyűjtsd, mit szeretnél. Egyes gyöngyöket, mint a patikában, grammra mérik, a lányok. Olyan formák és színek, mintha minden cukor lenne, de üveg és kő, és vicces és elegáns...Tényleg nem lehet leírni, legalábbis, én nem tudom. Vettem egy pár violinkulcsot, hogy majd fülbevaló lesz belőle, ott vehettem kapcsot is hozzá. Megkérdezték, szeretném-e még ott, a boltban elkészíteni: van külön erre a célra egy pultrész, ahol le van írva, be van mutatva, mit, hogyan kell összeszerelni. Adnak szerszámokat is hozzá. Szóval még ott összeszereltem a fülbevalót, nagyon jól néz ki (szerintem).
És a többi bolt a környéken: lakberendezés, kert és konyha, mesevilág mesevilág hátán. Selyemmel borított dobozok, olyan anyagok, amikről nem tudni, hol lehet szerezni. Voltam olyan ruhaboltban, ahol még egy pólót sem tudtam volna venni (mert olyan drága volt), de ha megérinted a ruhák anyagát, biztosra veszed, hogy ezekben napfényesebb az élet. (Ami persze nem igaz, de olyan kényelmes, puha és szellős anyagok.) És aztán a használt ruha boltok, ahol Elvis Presley, eredeti rock'n'roll és hot jazz band muzsika szól, hogy kedved lenne táncolni. Közben kint ez a csoda ősz, amit Kriszta sem ért, mert Berlinre ez egyáltalán nem jellemző, azt mesélte, hogy még júniusban is novemberi kabátban-cipőben kellett járnia.
És aztán az este. Kasiának van itt egy ismerőse, aki egy nyolcfős WG-ben (WohngGemeinschaft, így hívják itt a lakóközösségeket) lakik, ahol rendszeresen szerveznek koncerteket. Hétköznapi lakás, harmadik emelet, csak persze óriási. Bárki jöhet a koncertre, annyit fizetsz érte, amennyit jónak látsz. A nappali kb. 50 négyzetméter, a végére van vagy hatvan ember, nagyven és két év között, fotelekben, párnákon a földön, a pultnak támaszkodva...És játszik ez az öt fiatal, jazz-t, a dobos, a nagybőgős, a gitáros, és a két szaxofonos (az egyik közülük lány). Majdnem három hete nem hallgattam egyáltalán zenét (eltekintve a ma reggeltől, amikor is ráakadtam a Muse legujjabb albumára, ami olyan, mintha Queen reinkarnáció volna klasszikus elemekkel, szóval nagyon, nagyon jó), most ott ültünk az első sorban, fotelokban, amik elnyelnek, és ők meg ott játszottak az orrunk előtt majdnem két órán keresztül, és olyan zenét, de olyat! Ahogy Rita mondaná: akkorát flesseltem...tényleg. Saját szerzeményeket adtak elő, mindegyik olyan kreatív volt, sok sok improvizációval. A szaxofonok úgy szóltak, ahogy egy szaxofonnak szólnia kell: telt hangokkal, nem levegős lityilötyi. A lány egészen mély hangokat teljesen tisztán szólaltatott meg, ami talán a legnehezebb levegő szempontjából. A dobos, mintha varázsolt volna a dobbal, néha ütemeket keresztül "ráejtette" a dobverőt a dobra, de halálpontosan, tartotta a taktust, néha csak a cinek peremét ütötte meg függőleges dobütővel, kívülről, máskor meg halálkomoly jazz alapokat adott. A nagybőgős végig énekelte magában a zenét, úgy mozogtak az ujjai, hogy alig láttam, a gitáros fiú, mint Kispál, ütemre dől előre hátra. Ha valamelyikük szólózik, az elől állók oldalra húzódnak, hogy lehessen látni a szólózót, és végig feszített figyelemmel hallgatják, vele együtt táncolnak (a bőgősnek még a bőgője is táncolt, a lány olyan természetesen mozgott együtt a hangokkal, amiket fújt, hogy öröm volt nézni), és aztán, mikor újra együtt játszanak, az összes hangszer, akkor valami olyan teljesség keletkezik, összeáll a zene, szinte teste van, olyan telt, olyan erős, olyan teli - semmi nem hiányzik belőle. Ha becsukod a szemed, és meg próbálod egyesével megtalálni a hangszereket, azonnal megy, mindenki hallatszik ebben az összességben, pedig nincs is hangosítás. (Egyedül a gitárnak van ez a nagyon pici hangfala, ami kell ahhoz, hogy az elektromos gitár megszólaljon.) A dobos nem veri szét az egészet, nem játsza le a többieket, pedig nem fogja vissza magát, de még így is, ha egyszer kétszer énekel, tisztán hallani a dallamot. Mindig is utáltam az erősítést, mert szerintem szétveri a hangszerek természetes hangját és fölösleges zajt csinál, de azt gondoltam, nem értek hozzá, az a baj. De ma este ez működött mindenféle erősítés nélkül, és olyan jó volt ezt így hallani (jó persze, 100 fős koncertteremben más lenne, de akkor is, számomra max. térmikrofonok jöhetnek számításba)...és a kislány, talán még nincs két éves, az egyik lakó lánya, az apukája a fő szervező, aki koncert végén még mondott néhány infót, kezében a gyerekkel, és mikor befejezte a mondókáját (hogy még mindenkinek szép estét kíván) akkor a lányának mondta, hogy na ja, und du gehst jetzt schlafen és a gyerekkel a karján eltűnt az egyik folyosón - és ez is úgy tetszett. Olyan természetes volt. Szóval ide járni fogunk koncertezni.
Itt meg megtanuljuk, milyen is szeretni a saját életünket.
Az volt az utolsó este, hogy meg akartam halni.
Most már majdnem egy hónapja egyszer sem akartam.
A Zsidó Múzeumban találkoztam Sheer nagymamájával. Kicsi, idős néni. Mikor Sheer megmondta neki, hogy Budapestről jöttem, fölragyogott az arca, és el kezdett magyarul beszélni, valami gyönyörű hangsúllyal. Kassából deportálták 15 évesen Auswitzba - magyar iskolába járt, imádta Petőfit. Manapság otthon, Izráelben, összejár egy barátnőjével, és egymásnak magyarul olvasnak fel, és énekelnek. Azt mondta: és amikor már megvolt végre ez a kényelmes kis életem, akkor jött Hitler, és elvitt engem Auswitzba. Sheer azt mondta, hogy a kétféle túlélő van: az, aki soha nem beszél róla, és az, aki mindig. Az ő nagymamája ilyen, és Sheernek már kicsiként is rémálmai voltak a Soah-ról, és nem bír úgy téglaburkolású házra nézni, hogy ne a krematóriumok jussanak eszébe.
A nagymamájával váltottam az első magyar szavakat hosszú idő óta. Majdnem sírva fakadtam, mikor meghallottam beszélni, volt ebben valami nagyon megható. Később azt mondta a néni, hogy sokat gondolkozott azon, miért maradt ő életben. Hiszen ez véletlen. De ahogy megélhette az unokái születését, nézem ezeket a piciket, olyan gyönyörűek, akkor azt gondolja, hogy ez csoda.
Különben, nem tudom, ki tudta, hogy a Levis farmer is zsidó találmány. Nem tudom, pontosan mikor történt, de egy zsidó özvegy vándorolt ki a gyermekeivel, hogy elkerüljék a teljes csődöt Európában. A fiú, Levis Straus találta ki a farmert, és azzal házalva járta a vidéket, hogy pénzt keressen.
Meg láttam, olyan levelet is a múzeumban, amit héber betűkkel írtak, de hochdeutsch-ul. És láttam olyan Tóra tekercs "ruhát" (azt a fémtáblát, amibe a tekercset öltözeteik), amin a birodalmi sas volt. Tényleg asszimilálódni szerettek volna.
A múzeum különben óriási, annyi anyaggal, hogy legalább egy napot ott kellene tölteni. Majd még visszamegyek. Ami nagyon jó benne, hogy egyrészt építészetileg koncepciózus, minden szöglete megformált és jelentéssel bír. Másrészt az egész zsidó történetet áttekinti a középkortól (az európai zsidóságra fókuszál) és nem áll meg a háborúnál, hanem megmutatja az életet a törés után.
Tegnap a nyelvtanfolyamon workshop-ot csináltunk a választások témájához. Azt gondoltam, tök béna és nyökögős lesz, soha nem hiszek ezekben a nyugati interaktív dolgokban, de rohadt jó volt, mint eddig itt minden nyugati interaktív dolog, amihez szkeptikusan álltam hozzá. Olyan jó, hogy átformálódik ez a hozzáállásom, épp ideje volt már.
Tegnap vásároltunk Kasiával. Nagyon vicces ez a dolog vele, mert ugyanazok a darabok tetszenek mindkettünknek. Vettük fülvédőt, olyan fejhallgató szerűt, mert a szél az agyadat is kifújja a fülnyílásaidon keresztül, ha biciklizel. Szóval most rikító lila, kuschelig fülvédőink vannak. Aztán ma vettem magamnak egy szoknyát egy használt ruha boltban, és mikor este találkoztunk, az volt rajtam, meg lila harisnya. Kasia ma vett magának lila harisnyát, és ugyanolyan szoknyája van, mint amilyet ma én vettem. De a legjobb történet: el kezdtem neki mesélni, hogyan jártam tavaly a lábszárvédővel -amit nagy boldogan megvettem, hogy dejóvásártcsináltam, szép is, meg gyorsan is ment, meg viszonylag olcsó is volt. De amikor otthon aztán tüzetesebben megnéztem, fölfedeztem rajta két lyukat. A lábszárvédőm kesznyű volt (ujjak nélkül, egy lyuk a hüvelykujjnak). Életem egyik legnagyobb baklövésének története ez, mindig kinevetem magam, ha eszembe jut. Szóval el kezdtem ezt mesélni Kaisának, és a harmadik mondatnál megszakított -- mert hogy vele ugyanez történt. Csak épp fordítva: ő karvédő-kesztyűt akart venni, és csak később jött rá (mivel nem talált rajta lyukat) hogy ez lábszárvédő...pedig akkor még nem is ismertük egymást. És különben teljesen máshogy nézünk ki, szóval nem baj az egyforma cucc, de azért mégiscsak vicces.
Szóval ma: találkoztam egy magyar lánnyal. Még a drága Juli ajánlotta a blogja alapján, én meg írtam neki, Krisztának hívják, ő már tavasz óta itt van Berlinben, és úgy ismeri a várost, hogy le a kalappal. Ma találkoztunk, és a Kollwitzplatz-i piacra mentünk. (Aki jön majd látogatóba, azt ide is elviszem, mert ez egy csoda.) A piac Prenzlauer Berg nevezetű negyedben van: itt a legtöbb a kismama és kisbaba és gyerek. Főleg biomamák vannak itt. Imádnivaló. A piac akár egy mesevilág, ezerféle sajttal, zöldséggel, virággal, kézzel készített dolgokkal. Az idő csodás, mint a francia filmekben, most épp olyanok vagyunk a bagettes kocsik között. És aztán a környék: számtalan pici kis bolt. Játékbolt, olyan játékokkal, amiket csak a filmekben látsz: miniatűr, babaházba való dolgok: sajttál leemelhető tetővel és sajttal, kancsó leemelhető fedővel, cukrosüveg színes cukorrudakkal, de egyik sem nagyobb, mint a kisujjam felső ujjperce. Nagy, színes, mozgó körhinta, hajók - egyszerűen ezt nem lehet leírni, olyan. Aztán mellette a gyöngy bolt, a másik leírhatatlan. Kis porcelán tányérokkal járhatsz a fakkok között, hogy összegyűjtsd, mit szeretnél. Egyes gyöngyöket, mint a patikában, grammra mérik, a lányok. Olyan formák és színek, mintha minden cukor lenne, de üveg és kő, és vicces és elegáns...Tényleg nem lehet leírni, legalábbis, én nem tudom. Vettem egy pár violinkulcsot, hogy majd fülbevaló lesz belőle, ott vehettem kapcsot is hozzá. Megkérdezték, szeretném-e még ott, a boltban elkészíteni: van külön erre a célra egy pultrész, ahol le van írva, be van mutatva, mit, hogyan kell összeszerelni. Adnak szerszámokat is hozzá. Szóval még ott összeszereltem a fülbevalót, nagyon jól néz ki (szerintem).
És a többi bolt a környéken: lakberendezés, kert és konyha, mesevilág mesevilág hátán. Selyemmel borított dobozok, olyan anyagok, amikről nem tudni, hol lehet szerezni. Voltam olyan ruhaboltban, ahol még egy pólót sem tudtam volna venni (mert olyan drága volt), de ha megérinted a ruhák anyagát, biztosra veszed, hogy ezekben napfényesebb az élet. (Ami persze nem igaz, de olyan kényelmes, puha és szellős anyagok.) És aztán a használt ruha boltok, ahol Elvis Presley, eredeti rock'n'roll és hot jazz band muzsika szól, hogy kedved lenne táncolni. Közben kint ez a csoda ősz, amit Kriszta sem ért, mert Berlinre ez egyáltalán nem jellemző, azt mesélte, hogy még júniusban is novemberi kabátban-cipőben kellett járnia.
És aztán az este. Kasiának van itt egy ismerőse, aki egy nyolcfős WG-ben (WohngGemeinschaft, így hívják itt a lakóközösségeket) lakik, ahol rendszeresen szerveznek koncerteket. Hétköznapi lakás, harmadik emelet, csak persze óriási. Bárki jöhet a koncertre, annyit fizetsz érte, amennyit jónak látsz. A nappali kb. 50 négyzetméter, a végére van vagy hatvan ember, nagyven és két év között, fotelekben, párnákon a földön, a pultnak támaszkodva...És játszik ez az öt fiatal, jazz-t, a dobos, a nagybőgős, a gitáros, és a két szaxofonos (az egyik közülük lány). Majdnem három hete nem hallgattam egyáltalán zenét (eltekintve a ma reggeltől, amikor is ráakadtam a Muse legujjabb albumára, ami olyan, mintha Queen reinkarnáció volna klasszikus elemekkel, szóval nagyon, nagyon jó), most ott ültünk az első sorban, fotelokban, amik elnyelnek, és ők meg ott játszottak az orrunk előtt majdnem két órán keresztül, és olyan zenét, de olyat! Ahogy Rita mondaná: akkorát flesseltem...tényleg. Saját szerzeményeket adtak elő, mindegyik olyan kreatív volt, sok sok improvizációval. A szaxofonok úgy szóltak, ahogy egy szaxofonnak szólnia kell: telt hangokkal, nem levegős lityilötyi. A lány egészen mély hangokat teljesen tisztán szólaltatott meg, ami talán a legnehezebb levegő szempontjából. A dobos, mintha varázsolt volna a dobbal, néha ütemeket keresztül "ráejtette" a dobverőt a dobra, de halálpontosan, tartotta a taktust, néha csak a cinek peremét ütötte meg függőleges dobütővel, kívülről, máskor meg halálkomoly jazz alapokat adott. A nagybőgős végig énekelte magában a zenét, úgy mozogtak az ujjai, hogy alig láttam, a gitáros fiú, mint Kispál, ütemre dől előre hátra. Ha valamelyikük szólózik, az elől állók oldalra húzódnak, hogy lehessen látni a szólózót, és végig feszített figyelemmel hallgatják, vele együtt táncolnak (a bőgősnek még a bőgője is táncolt, a lány olyan természetesen mozgott együtt a hangokkal, amiket fújt, hogy öröm volt nézni), és aztán, mikor újra együtt játszanak, az összes hangszer, akkor valami olyan teljesség keletkezik, összeáll a zene, szinte teste van, olyan telt, olyan erős, olyan teli - semmi nem hiányzik belőle. Ha becsukod a szemed, és meg próbálod egyesével megtalálni a hangszereket, azonnal megy, mindenki hallatszik ebben az összességben, pedig nincs is hangosítás. (Egyedül a gitárnak van ez a nagyon pici hangfala, ami kell ahhoz, hogy az elektromos gitár megszólaljon.) A dobos nem veri szét az egészet, nem játsza le a többieket, pedig nem fogja vissza magát, de még így is, ha egyszer kétszer énekel, tisztán hallani a dallamot. Mindig is utáltam az erősítést, mert szerintem szétveri a hangszerek természetes hangját és fölösleges zajt csinál, de azt gondoltam, nem értek hozzá, az a baj. De ma este ez működött mindenféle erősítés nélkül, és olyan jó volt ezt így hallani (jó persze, 100 fős koncertteremben más lenne, de akkor is, számomra max. térmikrofonok jöhetnek számításba)...és a kislány, talán még nincs két éves, az egyik lakó lánya, az apukája a fő szervező, aki koncert végén még mondott néhány infót, kezében a gyerekkel, és mikor befejezte a mondókáját (hogy még mindenkinek szép estét kíván) akkor a lányának mondta, hogy na ja, und du gehst jetzt schlafen és a gyerekkel a karján eltűnt az egyik folyosón - és ez is úgy tetszett. Olyan természetes volt. Szóval ide járni fogunk koncertezni.
Itt meg megtanuljuk, milyen is szeretni a saját életünket.
péntek
Huszonhárom
Bocsánat, de nem tudok most írni. De jegyzeteltem tegnap, hogy el ne felejtsem, amit meg kell jegyezni.
Egy Auschwitz túlélővel beszélgettem tegnap magyarul - három hete ezek voltak az első magyar mondataim. Azt hittem, elsírom magam, ahogy az a töpörödött néni, akit Kassáról vittek el 15 évesen, el kezdett beszélni. Gyönyörű volt.
Egy Auschwitz túlélővel beszélgettem tegnap magyarul - három hete ezek voltak az első magyar mondataim. Azt hittem, elsírom magam, ahogy az a töpörödött néni, akit Kassáról vittek el 15 évesen, el kezdett beszélni. Gyönyörű volt.
szerda
Azok a kalózok
Sheer ma küldte a linket. Élmény! Főleg 2.35-nél az a szintetizátor szóló.
(Remélem, a címre kattintva, vagy valahogyan, meg tudjátok nézni.)
Jombaba-bababa.
(Remélem, a címre kattintva, vagy valahogyan, meg tudjátok nézni.)
Jombaba-bababa.
A térről és a hiányjelekről
Én nem szoktam elaludni, de ma mégis, mert elfelejtettem aktiválni az ébresztést a telefonomon. Még időben ébredtem, de akkor is, nem szeretem, ha kapkodni kell.
Sachsenhausen. Egyike a legkorábban "működésbe helyezett", és legtovább "használatban hagyott" táboroknak. Már évekkel a háború kitörése előtt politikai és ideológiai foglyok gyűjtőhelye volt, később pedig, az ötvenes években még a szovjetek használták, a számukra nem kívánatos egyedek elszeparálására. Szörnyű, hogy fölszámolnak egy tábort, és a helyén megszületik egy új.
A terület óriási. Audio guide-okkal mindenki mehetett a maga tempójában - ezek a ketyerék úgy néztek ki, mint a kalauzok kis táblái, amit fölmutatnak, ha indulhat a vonat. És billentyűzetük volt, amin nyomkodhattad a helyszínek számát, ha akartál róluk valami hallani, és a füledhez kellett emelni ezt a szerkentyűt, úgy hallgatni. Én még soha nem láttam ilyet, de ez nem jelenti azt, hogy ez valami nagyon modern dolog lenne, csak számomra volt új. Rengeteg anyag van, egyszerűen fölfoghatatlan, befogadhatatlan és emészthetetlen egy idő után. Több mint három óra hosszát töltöttünk ott, de nem láttam/hallottam/olvastam mindent, de nem tudtam tovább maradni. A vége felé már egyre több lett a ténfergésem, és egyre kevesebb a meghallgatott információ. Arra gondoltam, hogy talán semmit nem is kellene az adatok közül tudni, vagy legalábbis csak valami nagyon minimálisat, viszont itt kéne mászkálni ezen a területen, ebben a hatalmas szélben, ami átfúj a némaságon, mintha szita résein, és így érezni azt a rengeteg hiányjelet, ami maradt. (Márha a hiány olyan dolog, ami van.)
A barakok közül kevés áll. A krematórium is eltűnt. De a föld, amin lépkedsz, az elégetettek hamujával keveredett, a természet még mindig friss, halált tagadó jelenléte tölti föl a barakok űrjét. A személyes beszámolókat hallgatva tudod, hogy az úton, amin most mint túrista jársz, milyen kínlódva jutottak előrébb az emberek, és a falak kövei, épületek szegletei, vécékagylók és mosdótálak mennyi halált láttak. És az a szürkeség, ami az egész helyre jellemző -- és az a hatalmas park középen, ahol piknikezni lehetni, olyan zöld és olyan békés.
A patológiát és az egykori hullapincét nem néztem meg. Vannak helyek, ahová nekem jobb, ha nem megyek.
Különben meg, tényleg nem lehet erről beszélni. És a félelmetes az, hogy mára annyit beszéltünk róla, annyira agyonbeszéltük, hogy ott voltam, és azt gondoltam, hogy a világ legtermészetesebb dolga, hogy ez megtörtént - belőlem, mint harmadk generációs élőből, már hiányzik az első szemtanúk döbbenete. Én már ennek a tudatával nőttem föl. Számomra az a döbbenet, hogy van, aki ezt a lehető legtermészetesebb tényt tagadja.
Milyen félelmetes azt kimondani, hogy ez természetes. És mégis, milyen igaza van Trudynak, amikor azt mondja, hogy az a csoda, hogy nem történik meg minden nap.
Érdekes volt számomra a személyes élettörténeteket olvasni, hogy milyen indokkal kerültek ide emberek. Természetesen túlnyomórészt a zsidó származásuk miatt - mint pl. Berlin polgármestere. Vagy a roma férfi. De volt itt evangélikus lelkész a Bekkenende Gemeinde-ból. És homoszexuálisok. És egy férfi, aki Jehova Tanuja volt, és mint ilyen, megtagadta a katonai szolgálatot, mert aki fegyvert ragad, fegyver által vész el. Az összes többi Jehova fogoly szeme láttára lőtték agyon, azt remélve, hogy ez majd megrettenti a többieket, és megváltoztatják a nézetüket. Nem tették. (A közösség különben önmagát az első időkben nem Jehova Tanuinak nevezte, hanem Bibliakutatóknak, Bibelforscher.) Valahogy, ezt a sok színűséget látva, egyre "engedékenyebb" vagyok. Ebben az életben nincsenek kivételezettek, akik jobban tudják az igaz utat. Ha teljesen neutrálisan nézem a dolgot, akkor az egész Jehova közösség hűbb maradt, mint az evangélikus egyház. És egészen mindegy, hogy homoszexuális volt-e akit kivégeztek, vagy zsidó: ember volt. Azért végezték ki, aki volt. Nem a pénzéért, nem a titokért, amit tudott, nem a nála elrejtett tervrajzokért, hanem önmagáért. Mennyi ocsmány útja van annak az érvelésnek, amely a másikat megméri és elítéli! És természetesen a jelentésekben soha nem az áll, hogy a halál oka súlyos testi sértés, hanem hogy vérmérgezés, vagy egyéb tábori betegség. A nyilvántartásba vettek képei, ahogy, mint a zöldséget kilóra, lemérik őket.
Die Nummer hab' ich ausgestrichen aus meinem Gedechtnis - mondta az egyik túlélő. Vagyis hogy: a számot kitöröltem az emlékezetemből. Arról beszélt, hogyan szortírozták őket, hogyan borotválták kopaszra, miközben ő bögött, mint egy gyerek, mert olyan meztelennek és kiszolgáltatottnak érezte magát, mesélt arról, mi volt a kapuknál, hogyan ment a fertőtlenítés és a rabruhák kiosztása, és hogy aztán kapott egy számot a neve helyett, de:Die Nummer hab' ich ausgestrichen aus meinem Gedechtniss. És ahogy hallgattam, nem értettem, hogy ezt hogy tudta megtenni. Hiszen minden nap el kellett mondania, ha kérdezték, ki ő. És én még ma is emlékszem az első telefonszámunkra, amit gyerekként megtanultam, nem lehet elfelejteni, pedig az csak egy telefonszám - nem egy én.
Az üres helyek - igen, talán csak így lehet erről beszélni. Ahogy Libeskind teszi - amit végre holnap látni fogok - amikor voidokat alakít ki a térben, azt az ürességet, hiányt, fekete lyukat jelölve, ami az eltűntek és elpusztítottak nyomán maradt.
Ahogy Pilinszky a hallgatást választja, mert a beszéd lehetetlen.
Ahogy a péntek esti istentiszteleten, Jeruzsálem felé fordulva, mindenki, magában imádkozott - mert ami a legszentebb, az hangosan nem mondható.
Sachsenhausen. Egyike a legkorábban "működésbe helyezett", és legtovább "használatban hagyott" táboroknak. Már évekkel a háború kitörése előtt politikai és ideológiai foglyok gyűjtőhelye volt, később pedig, az ötvenes években még a szovjetek használták, a számukra nem kívánatos egyedek elszeparálására. Szörnyű, hogy fölszámolnak egy tábort, és a helyén megszületik egy új.
A terület óriási. Audio guide-okkal mindenki mehetett a maga tempójában - ezek a ketyerék úgy néztek ki, mint a kalauzok kis táblái, amit fölmutatnak, ha indulhat a vonat. És billentyűzetük volt, amin nyomkodhattad a helyszínek számát, ha akartál róluk valami hallani, és a füledhez kellett emelni ezt a szerkentyűt, úgy hallgatni. Én még soha nem láttam ilyet, de ez nem jelenti azt, hogy ez valami nagyon modern dolog lenne, csak számomra volt új. Rengeteg anyag van, egyszerűen fölfoghatatlan, befogadhatatlan és emészthetetlen egy idő után. Több mint három óra hosszát töltöttünk ott, de nem láttam/hallottam/olvastam mindent, de nem tudtam tovább maradni. A vége felé már egyre több lett a ténfergésem, és egyre kevesebb a meghallgatott információ. Arra gondoltam, hogy talán semmit nem is kellene az adatok közül tudni, vagy legalábbis csak valami nagyon minimálisat, viszont itt kéne mászkálni ezen a területen, ebben a hatalmas szélben, ami átfúj a némaságon, mintha szita résein, és így érezni azt a rengeteg hiányjelet, ami maradt. (Márha a hiány olyan dolog, ami van.)
A barakok közül kevés áll. A krematórium is eltűnt. De a föld, amin lépkedsz, az elégetettek hamujával keveredett, a természet még mindig friss, halált tagadó jelenléte tölti föl a barakok űrjét. A személyes beszámolókat hallgatva tudod, hogy az úton, amin most mint túrista jársz, milyen kínlódva jutottak előrébb az emberek, és a falak kövei, épületek szegletei, vécékagylók és mosdótálak mennyi halált láttak. És az a szürkeség, ami az egész helyre jellemző -- és az a hatalmas park középen, ahol piknikezni lehetni, olyan zöld és olyan békés.
A patológiát és az egykori hullapincét nem néztem meg. Vannak helyek, ahová nekem jobb, ha nem megyek.
Különben meg, tényleg nem lehet erről beszélni. És a félelmetes az, hogy mára annyit beszéltünk róla, annyira agyonbeszéltük, hogy ott voltam, és azt gondoltam, hogy a világ legtermészetesebb dolga, hogy ez megtörtént - belőlem, mint harmadk generációs élőből, már hiányzik az első szemtanúk döbbenete. Én már ennek a tudatával nőttem föl. Számomra az a döbbenet, hogy van, aki ezt a lehető legtermészetesebb tényt tagadja.
Milyen félelmetes azt kimondani, hogy ez természetes. És mégis, milyen igaza van Trudynak, amikor azt mondja, hogy az a csoda, hogy nem történik meg minden nap.
Érdekes volt számomra a személyes élettörténeteket olvasni, hogy milyen indokkal kerültek ide emberek. Természetesen túlnyomórészt a zsidó származásuk miatt - mint pl. Berlin polgármestere. Vagy a roma férfi. De volt itt evangélikus lelkész a Bekkenende Gemeinde-ból. És homoszexuálisok. És egy férfi, aki Jehova Tanuja volt, és mint ilyen, megtagadta a katonai szolgálatot, mert aki fegyvert ragad, fegyver által vész el. Az összes többi Jehova fogoly szeme láttára lőtték agyon, azt remélve, hogy ez majd megrettenti a többieket, és megváltoztatják a nézetüket. Nem tették. (A közösség különben önmagát az első időkben nem Jehova Tanuinak nevezte, hanem Bibliakutatóknak, Bibelforscher.) Valahogy, ezt a sok színűséget látva, egyre "engedékenyebb" vagyok. Ebben az életben nincsenek kivételezettek, akik jobban tudják az igaz utat. Ha teljesen neutrálisan nézem a dolgot, akkor az egész Jehova közösség hűbb maradt, mint az evangélikus egyház. És egészen mindegy, hogy homoszexuális volt-e akit kivégeztek, vagy zsidó: ember volt. Azért végezték ki, aki volt. Nem a pénzéért, nem a titokért, amit tudott, nem a nála elrejtett tervrajzokért, hanem önmagáért. Mennyi ocsmány útja van annak az érvelésnek, amely a másikat megméri és elítéli! És természetesen a jelentésekben soha nem az áll, hogy a halál oka súlyos testi sértés, hanem hogy vérmérgezés, vagy egyéb tábori betegség. A nyilvántartásba vettek képei, ahogy, mint a zöldséget kilóra, lemérik őket.
Die Nummer hab' ich ausgestrichen aus meinem Gedechtnis - mondta az egyik túlélő. Vagyis hogy: a számot kitöröltem az emlékezetemből. Arról beszélt, hogyan szortírozták őket, hogyan borotválták kopaszra, miközben ő bögött, mint egy gyerek, mert olyan meztelennek és kiszolgáltatottnak érezte magát, mesélt arról, mi volt a kapuknál, hogyan ment a fertőtlenítés és a rabruhák kiosztása, és hogy aztán kapott egy számot a neve helyett, de:Die Nummer hab' ich ausgestrichen aus meinem Gedechtniss. És ahogy hallgattam, nem értettem, hogy ezt hogy tudta megtenni. Hiszen minden nap el kellett mondania, ha kérdezték, ki ő. És én még ma is emlékszem az első telefonszámunkra, amit gyerekként megtanultam, nem lehet elfelejteni, pedig az csak egy telefonszám - nem egy én.
Az üres helyek - igen, talán csak így lehet erről beszélni. Ahogy Libeskind teszi - amit végre holnap látni fogok - amikor voidokat alakít ki a térben, azt az ürességet, hiányt, fekete lyukat jelölve, ami az eltűntek és elpusztítottak nyomán maradt.
Ahogy Pilinszky a hallgatást választja, mert a beszéd lehetetlen.
Ahogy a péntek esti istentiszteleten, Jeruzsálem felé fordulva, mindenki, magában imádkozott - mert ami a legszentebb, az hangosan nem mondható.
kedd
Húsz(?)
Bizonyos megvilágításból olyan karikák vannak a szemeim alatt, hogy magam is megijedek. De azzal nyugtatom magam, hogy rosszak a fényviszonyok. És később, ha elkezdődik az egyetem, majd minden nyugodtabb lesz.
A mai nap megint hajnalban végződött és hajnalban kezdődött. A Freie Universitätet látogattuk meg, ami elég messze van a belvárostól. Biciklivel mentünk hárman, későn indultunk, nem tudtuk pontosan az utat, egy őrült rohanás volt reggel nyolckor a negyven perces bicikliút -- persze közben azért megfigyeltem, amit meglehetett. Akármelyik részén vagyok ennek a városnak, mindegyik tetszik. Azon gondolkoztam, és később többekkel is beszéltem erről, hogy Berlinen egyszerűen nem érezni, hogy egy óriási város. Franka azt mesélte, hogy területre az egyik legnagyobb város a földön, de ez az erdők és tavak miatt van, mert a lakossága csak 3,5 millió. A negyedek külön kis városok, és a rengeteg zöld miatt (ami tényleg mindenütt jelen van ebben a városban) mindig az az érzésed, hogy vidéken vagy. Ha egyik negyedből átlépsz a másikba, kezdődik egy újabb kisváros. Szellős az egész, nem zsúfolt, nem egy helyre tömörült az infrasturktúra, a nagy áruházak. Akárhány ösztöndíjas társammal beszélgettem a városról, mindenki megemlítette első körben, hogy amint megérkeztem, otthon éreztem magam. Ezt a várost tényleg arra találták ki, hogy éljenek benne.
Szóval az FU. '47-ben alapították, amikor a várost megszállási övezetekre bontották. Igazán vicces, hogy a szovjetek tényleg minden lehetséges városszimbólumot megkaparintottak: Unter den Linden, Uni Humboldt, Fernsehturm, Brandenburger Tor, Alexanderplatz...Szóval létrejött az FU, amelynek az épületei náci történelemmel terhesek - az egyik házban pl. a genetikai központ volt, romák és különféle "genetikailag érdekes" alanyok formalinban konzervált testrészeivel. Itt van az az épület is, ahol már a '30-as évek elején megkezdték az atombomba kísérleteket, és nagyon kevés kellett ahhoz, hogy ne a németek találják föl előbb ezt a halálos fegyvert. A professzor, aki a vezetést tartotta, három indokot említett, amiért végül az amerikaiak megelőzhették a németeket. Az első, hogy a zsidó (Einstein) és nem zsidó (a németek) tudósok rivalizáltak egymással, és a németek zsidó szakágnak nyilvánították az atomkutatást, ami innentől kezdve lesajnálandó, tehát abbahagyták. A második az, hogy Einstein fölismerte időben, milyen veszélyes ez az egész kísérletezés, és maximális támogatást szerzett az amerikai vezetéstől, hogy ők készüljenek el korábban. A harmadik, amivel a professzor a leginkább egyet értett, hogy a norvégok nyerték meg a világháborút. A kísérlethez létfontosságú központot (ahol valami "nehéz vizet" állítottak elő, fogalmam sincs, mi ez) felrobbantották, így aztán nem lehetett tovább folytatni a kutatást.
Az egész tele van nagyon izgalmas fordulatokkal. A történelem fricskái. Pl. hogy a harmincas évek elején kutató két professzor segéde egy zsidó lány volt, mint tudományos munkatárs. Amint el kezdődtek a "rendszabályozások", a nő elmenekült Svédországba - ahová a professzorok egyike után küldött még egy levelet, hogy hát ez meg ez történt, meg tudnád mondani, mi volt ez? Amire a válasz: Herzlichen Glückwunsch! Ez volt a maghasadás! Szóval hogy kb. majdnem egy Németországból elüldözött zsidó nő volt a fegyver feltalálója...Sokat mesélt a professzor a romákról is, akikből talán félmillió lett áldozat a háborúban - hogy erről mennyire megfeledkezünk. Ahogy arról is, hogy a terv az volt, hogy kelet felé nyomulva, lényegében az egész szláv nemzetiséget kiírtják, hogy a németeknek legyen elég Lebensraumuk. Ez az első tervek szerint 30 millió embert érintett volna. A későbbiek szerint 50-et.
Mindez ezek között a házak között, az egyetem jelenjelgi épületeiben történt. Ha a téglák mesélni tudnának...Ez a környék ma az elitnegyed, a leggazgadabbak és híresebbek laknak itt, emléktábla talán csak az egyetem épületein van. A professzor sok mindent kritizált, hiányzó emlékezetet és bocsánatkérést, elfeledett, soha-nem-kárpótolt (már amennyiben bármilyen kárpótlás is lehetséges) áldozatokat.
Számomra a legkeményebb az első állomásunk volt, egy templom és temető. A templom az ún. Bekennende Gemeinde épülete, vagyis a hitvalló gyülekezeté. A harmincas években, Hitler hatalomra kerülése után az egyházi válaszátosokon is náci vezetőréteg győzött. Eltávolították a zsidó származású papokat, sőt, még arra is külön elméletet gyártotak, hogy Jézus nem is volt zsidó. (Egyrészt, mert hogy az apja ács volt -- namost az ács az egy tisztességes mesterség, az pedig köztudott, hogy a zsidók nem űznek tisztességes mesterségeket, kvázi József nem volt zsidó. Illetve, Jézus Názáretből, Galilea tartományából származik - Galilea majdnem olyan, mintha gallokat mondanál, tehát Galilea nem is zsidó lakta terület volt eredetileg, kvázi Jézus nem zsidó.) A hitvalló gyülekezet ezzel az áramlattal szemben jött létre. A temetőben zsidók is el vannak temetve, zsidó szokás szerint: a sírokat nem álló sírkövek jelzik, hanem a földön elhelyezett, egyszerű terméskövek, amelyekbe bele van vésve az illető neve. (Ha lehet ilyet mondani egy temetőben: ez annyira tetszett. Én is így szeretném.) A dúrva az, hogy a negyedben még mindig van olyan templom, aminek nem keresztény kereszt van a tetején, hanem a birodalmi sas.
Visszafelé már sokkal kényelmesebb volt az út. Ragyogó napsütés, én tényleg nem tudom, lesz-e itt valamikor még hideg és eső. Olyan hihetetlennek tűnik, mikor még este sem kell kabát, mert olyan meleg a levegő.
Aztán a nyelvtanfolyam, ami az utóbbi két napban szuper volt. Tegnap sztereotípiákról beszéltünk, ma pedig a nemzeti szocializmus nyomati kutattuk, hogy van-e valamilyen tipikus német tulajdonság, amely már korábban is fölfedezhető a nemzetben, ha költők verseit olvassuk pl., vagy a birodalom történetéről gondolkozunk. Knuth mondta, hogy egyesek szerint a poroszoktól egyenes út vezetett a harmadik birodalomig, van egy ilyen képsorozat is, hogy Nagy Frigyes-Bismarck-Hitler.
Ami félelmetes és érthetetlen számomra, az pl. az az 1933-as beszédrészlet, amit Hitlertől olvastunk. Ebben azt mondja ki, szó szerint, hogy az individuum semmi, mert meghal és eltűnik a történelem szimpadáról - ezzel szemben a nemzet minden, és a nemzet az első. (Mondja ezt olyan években, amikor azért már jócskán létezik egzisztencializmus, és mondja ezt úgy, hogy megteszik a hitlerei legnagyobb filozófusává azt a Nietzschét, akinél nagyobb individualistát nem igen lehet elképzelni...és ennek az individuum eltűntetésnek az egyenes következménye az, hogy népekre vonatkozó kategóriák születnek, kategóriák, amelyek olyan szintű általánosítások, hogy ember leesik a székről. És mégis logikus, ha nem individuum alapon, hanem népben gondolkozunk, ahol nincs egyén és egyéniség, csak összesség.) Különben nagyon izgalmas és eleven beszélgetés alakult ebből ki. Élveztem. Olyan jó, hogy olyan különféle szakterületekről jövünk, és ezt a tudást összedobjuk, és megbeszéljük a témákat, és valahogy sokkal teljesebb kép alakul ki, mintha mindenki csak a saját kis diszciplínáját látná át.
Aztán az este...Megbeszélésen vettem részt az egyik projektcsoporttal. Nem abban a feladatban fogok részt venni, de elmentem, mert Trudy bemutatta a korábbi alkotásait. Annyira izgalmasak voltak, ahogy ezeknek a korábbi kiállításoknak az anyagát reprezentálta. Egyrészt mert Trudyt élvezet hallgatni és látni. Az anyukája svájci zsidó, az apukája marokkói zsidó. Totál kontraszt. Izráelben élnek, és Trudy beszéli a svájci németet, ami néha nagyon viccesen, angollal és ivrittel keveredve megjelenik a beszédében. De ahogy ő beszél, azt nem lehet nem megérteni, az egész testével mondja, és olyan kreatívan, hogy hiába jobb mondjuk a nyelvtanom, ő biztos, hogy jobban meg tudná magát értetni. Ha én nem tudok egy szót, akkor inkább nem mondok semmit, ő meg a legbonyolultabb dolgokat és el tudja magyarázni. Kreatív. Művész -- annyira ötletesek az alkotásai, a kérdések, amiket és ahogyan körbejár. Ültünk ott egy hatalmas vászon előtt, kivetítette a képketet a kiállításokról, magyarázott, megmutatta a kisfilmeket, amelyekben mindkét nagymama élettanácsokat ad, és aztán beszélgettünk identitásról, művészetről. Annyira élveztem, olyan inspirálóak ezek az együttlétek, húz magához a téma, örülök, hogy foglalkozhatok vele, eddig még soha nem volt arra lehetőségem, hogy ennyire csak azzal foglalkozhassak, amit olyan nagyon szeretek. Napról napra rácsodálkozom, milyen fontos is nekem a művészet. Napról napra meg kell küzdenem a szégyenkezéssel, amiért ez nekem ilyen fontos és ilyen sok örömöt ad, ahelyett, hogy szociális munkát végeznék.
Holnap Sachsenhausenba megyünk, az ottani KZ-be. Félek, hogyan fogok onnan eljönni. Hogyan leszek ott. Mit fogok utána gondolni. Azért remélem, hogy végigbőgni az egészet nem fogom.
Sheerrel ma is beszélgettünk, és kiderült, hogy megvan a magyar állampolgársága is. (A nagypapája Magyarországról vándorolt ki Izráelben, a '20as években.) A nagymamája a héten Berlinbe jön, a csütörtöki, Zsidó Múzeumban tett látogatásunkkor remélem, hogy találkozok vele. Sheer azt mondja, hogy tud magyarul, és biztos örülne, ha kicsit magyarul beszélgethetne velem. Én is örülnék.
Habár ma láttam az egyetem előtt négy lányt, akik magyarul beszéltek egymással. De nem szólítottam meg őket, mert nem akartam magyarul beszélni - már az írás is veszélyes. Kiesek a németből, megint más nyelven kezdek el gondolkozni, nem jó. Most ebben a nyelvben kell lennem, hogy megismerjem és elsajátítsam. Dehát a blogot mégsem írhatom németül...
(ez csak egy zárójeles szabadkozás, a helyesírási és gépelési hibákért -- a helyesírásom gyenge, a gépelési hibák meg figyelmetlenség, karikák a szem alatt, undsoweiter, undsofort...)
A mai nap megint hajnalban végződött és hajnalban kezdődött. A Freie Universitätet látogattuk meg, ami elég messze van a belvárostól. Biciklivel mentünk hárman, későn indultunk, nem tudtuk pontosan az utat, egy őrült rohanás volt reggel nyolckor a negyven perces bicikliút -- persze közben azért megfigyeltem, amit meglehetett. Akármelyik részén vagyok ennek a városnak, mindegyik tetszik. Azon gondolkoztam, és később többekkel is beszéltem erről, hogy Berlinen egyszerűen nem érezni, hogy egy óriási város. Franka azt mesélte, hogy területre az egyik legnagyobb város a földön, de ez az erdők és tavak miatt van, mert a lakossága csak 3,5 millió. A negyedek külön kis városok, és a rengeteg zöld miatt (ami tényleg mindenütt jelen van ebben a városban) mindig az az érzésed, hogy vidéken vagy. Ha egyik negyedből átlépsz a másikba, kezdődik egy újabb kisváros. Szellős az egész, nem zsúfolt, nem egy helyre tömörült az infrasturktúra, a nagy áruházak. Akárhány ösztöndíjas társammal beszélgettem a városról, mindenki megemlítette első körben, hogy amint megérkeztem, otthon éreztem magam. Ezt a várost tényleg arra találták ki, hogy éljenek benne.
Szóval az FU. '47-ben alapították, amikor a várost megszállási övezetekre bontották. Igazán vicces, hogy a szovjetek tényleg minden lehetséges városszimbólumot megkaparintottak: Unter den Linden, Uni Humboldt, Fernsehturm, Brandenburger Tor, Alexanderplatz...Szóval létrejött az FU, amelynek az épületei náci történelemmel terhesek - az egyik házban pl. a genetikai központ volt, romák és különféle "genetikailag érdekes" alanyok formalinban konzervált testrészeivel. Itt van az az épület is, ahol már a '30-as évek elején megkezdték az atombomba kísérleteket, és nagyon kevés kellett ahhoz, hogy ne a németek találják föl előbb ezt a halálos fegyvert. A professzor, aki a vezetést tartotta, három indokot említett, amiért végül az amerikaiak megelőzhették a németeket. Az első, hogy a zsidó (Einstein) és nem zsidó (a németek) tudósok rivalizáltak egymással, és a németek zsidó szakágnak nyilvánították az atomkutatást, ami innentől kezdve lesajnálandó, tehát abbahagyták. A második az, hogy Einstein fölismerte időben, milyen veszélyes ez az egész kísérletezés, és maximális támogatást szerzett az amerikai vezetéstől, hogy ők készüljenek el korábban. A harmadik, amivel a professzor a leginkább egyet értett, hogy a norvégok nyerték meg a világháborút. A kísérlethez létfontosságú központot (ahol valami "nehéz vizet" állítottak elő, fogalmam sincs, mi ez) felrobbantották, így aztán nem lehetett tovább folytatni a kutatást.
Az egész tele van nagyon izgalmas fordulatokkal. A történelem fricskái. Pl. hogy a harmincas évek elején kutató két professzor segéde egy zsidó lány volt, mint tudományos munkatárs. Amint el kezdődtek a "rendszabályozások", a nő elmenekült Svédországba - ahová a professzorok egyike után küldött még egy levelet, hogy hát ez meg ez történt, meg tudnád mondani, mi volt ez? Amire a válasz: Herzlichen Glückwunsch! Ez volt a maghasadás! Szóval hogy kb. majdnem egy Németországból elüldözött zsidó nő volt a fegyver feltalálója...Sokat mesélt a professzor a romákról is, akikből talán félmillió lett áldozat a háborúban - hogy erről mennyire megfeledkezünk. Ahogy arról is, hogy a terv az volt, hogy kelet felé nyomulva, lényegében az egész szláv nemzetiséget kiírtják, hogy a németeknek legyen elég Lebensraumuk. Ez az első tervek szerint 30 millió embert érintett volna. A későbbiek szerint 50-et.
Mindez ezek között a házak között, az egyetem jelenjelgi épületeiben történt. Ha a téglák mesélni tudnának...Ez a környék ma az elitnegyed, a leggazgadabbak és híresebbek laknak itt, emléktábla talán csak az egyetem épületein van. A professzor sok mindent kritizált, hiányzó emlékezetet és bocsánatkérést, elfeledett, soha-nem-kárpótolt (már amennyiben bármilyen kárpótlás is lehetséges) áldozatokat.
Számomra a legkeményebb az első állomásunk volt, egy templom és temető. A templom az ún. Bekennende Gemeinde épülete, vagyis a hitvalló gyülekezeté. A harmincas években, Hitler hatalomra kerülése után az egyházi válaszátosokon is náci vezetőréteg győzött. Eltávolították a zsidó származású papokat, sőt, még arra is külön elméletet gyártotak, hogy Jézus nem is volt zsidó. (Egyrészt, mert hogy az apja ács volt -- namost az ács az egy tisztességes mesterség, az pedig köztudott, hogy a zsidók nem űznek tisztességes mesterségeket, kvázi József nem volt zsidó. Illetve, Jézus Názáretből, Galilea tartományából származik - Galilea majdnem olyan, mintha gallokat mondanál, tehát Galilea nem is zsidó lakta terület volt eredetileg, kvázi Jézus nem zsidó.) A hitvalló gyülekezet ezzel az áramlattal szemben jött létre. A temetőben zsidók is el vannak temetve, zsidó szokás szerint: a sírokat nem álló sírkövek jelzik, hanem a földön elhelyezett, egyszerű terméskövek, amelyekbe bele van vésve az illető neve. (Ha lehet ilyet mondani egy temetőben: ez annyira tetszett. Én is így szeretném.) A dúrva az, hogy a negyedben még mindig van olyan templom, aminek nem keresztény kereszt van a tetején, hanem a birodalmi sas.
Visszafelé már sokkal kényelmesebb volt az út. Ragyogó napsütés, én tényleg nem tudom, lesz-e itt valamikor még hideg és eső. Olyan hihetetlennek tűnik, mikor még este sem kell kabát, mert olyan meleg a levegő.
Aztán a nyelvtanfolyam, ami az utóbbi két napban szuper volt. Tegnap sztereotípiákról beszéltünk, ma pedig a nemzeti szocializmus nyomati kutattuk, hogy van-e valamilyen tipikus német tulajdonság, amely már korábban is fölfedezhető a nemzetben, ha költők verseit olvassuk pl., vagy a birodalom történetéről gondolkozunk. Knuth mondta, hogy egyesek szerint a poroszoktól egyenes út vezetett a harmadik birodalomig, van egy ilyen képsorozat is, hogy Nagy Frigyes-Bismarck-Hitler.
Ami félelmetes és érthetetlen számomra, az pl. az az 1933-as beszédrészlet, amit Hitlertől olvastunk. Ebben azt mondja ki, szó szerint, hogy az individuum semmi, mert meghal és eltűnik a történelem szimpadáról - ezzel szemben a nemzet minden, és a nemzet az első. (Mondja ezt olyan években, amikor azért már jócskán létezik egzisztencializmus, és mondja ezt úgy, hogy megteszik a hitlerei legnagyobb filozófusává azt a Nietzschét, akinél nagyobb individualistát nem igen lehet elképzelni...és ennek az individuum eltűntetésnek az egyenes következménye az, hogy népekre vonatkozó kategóriák születnek, kategóriák, amelyek olyan szintű általánosítások, hogy ember leesik a székről. És mégis logikus, ha nem individuum alapon, hanem népben gondolkozunk, ahol nincs egyén és egyéniség, csak összesség.) Különben nagyon izgalmas és eleven beszélgetés alakult ebből ki. Élveztem. Olyan jó, hogy olyan különféle szakterületekről jövünk, és ezt a tudást összedobjuk, és megbeszéljük a témákat, és valahogy sokkal teljesebb kép alakul ki, mintha mindenki csak a saját kis diszciplínáját látná át.
Aztán az este...Megbeszélésen vettem részt az egyik projektcsoporttal. Nem abban a feladatban fogok részt venni, de elmentem, mert Trudy bemutatta a korábbi alkotásait. Annyira izgalmasak voltak, ahogy ezeknek a korábbi kiállításoknak az anyagát reprezentálta. Egyrészt mert Trudyt élvezet hallgatni és látni. Az anyukája svájci zsidó, az apukája marokkói zsidó. Totál kontraszt. Izráelben élnek, és Trudy beszéli a svájci németet, ami néha nagyon viccesen, angollal és ivrittel keveredve megjelenik a beszédében. De ahogy ő beszél, azt nem lehet nem megérteni, az egész testével mondja, és olyan kreatívan, hogy hiába jobb mondjuk a nyelvtanom, ő biztos, hogy jobban meg tudná magát értetni. Ha én nem tudok egy szót, akkor inkább nem mondok semmit, ő meg a legbonyolultabb dolgokat és el tudja magyarázni. Kreatív. Művész -- annyira ötletesek az alkotásai, a kérdések, amiket és ahogyan körbejár. Ültünk ott egy hatalmas vászon előtt, kivetítette a képketet a kiállításokról, magyarázott, megmutatta a kisfilmeket, amelyekben mindkét nagymama élettanácsokat ad, és aztán beszélgettünk identitásról, művészetről. Annyira élveztem, olyan inspirálóak ezek az együttlétek, húz magához a téma, örülök, hogy foglalkozhatok vele, eddig még soha nem volt arra lehetőségem, hogy ennyire csak azzal foglalkozhassak, amit olyan nagyon szeretek. Napról napra rácsodálkozom, milyen fontos is nekem a művészet. Napról napra meg kell küzdenem a szégyenkezéssel, amiért ez nekem ilyen fontos és ilyen sok örömöt ad, ahelyett, hogy szociális munkát végeznék.
Holnap Sachsenhausenba megyünk, az ottani KZ-be. Félek, hogyan fogok onnan eljönni. Hogyan leszek ott. Mit fogok utána gondolni. Azért remélem, hogy végigbőgni az egészet nem fogom.
Sheerrel ma is beszélgettünk, és kiderült, hogy megvan a magyar állampolgársága is. (A nagypapája Magyarországról vándorolt ki Izráelben, a '20as években.) A nagymamája a héten Berlinbe jön, a csütörtöki, Zsidó Múzeumban tett látogatásunkkor remélem, hogy találkozok vele. Sheer azt mondja, hogy tud magyarul, és biztos örülne, ha kicsit magyarul beszélgethetne velem. Én is örülnék.
Habár ma láttam az egyetem előtt négy lányt, akik magyarul beszéltek egymással. De nem szólítottam meg őket, mert nem akartam magyarul beszélni - már az írás is veszélyes. Kiesek a németből, megint más nyelven kezdek el gondolkozni, nem jó. Most ebben a nyelvben kell lennem, hogy megismerjem és elsajátítsam. Dehát a blogot mégsem írhatom németül...
(ez csak egy zárójeles szabadkozás, a helyesírási és gépelési hibákért -- a helyesírásom gyenge, a gépelési hibák meg figyelmetlenség, karikák a szem alatt, undsoweiter, undsofort...)
hétfő
18, kettő híján húsz
Amíg még él a laptopom (amíg egy költészetes oldalról benyelt vírus ki nem végzi teljesen), addig írok. Lemaradásokat nem tudok most pótolni, azt hiszem, különben is, lassan, de határozottan, összefolynak a napok, a német és magyar mondatok. Előfordult, hogy a Wem gehört dieser Mantel? kérdésre spontán nemtudom-mal válaszoltam, és csak másodpercekkel később esett le, hogy oh, ich wollte sagen: ich weiss es nicht. A magyar szavakon mindig jókat nevetnek a többiek, a kedvencük a vizibicikli és a katicabogár. Valljuk be, tényleg mókásan hangzanak.
Teljes időzavarban szenvedek - fogalmam sincs, hány napja vagyok itt, hol kezdődnek és végződnek a hetek. Tegnap valaki megkérdezte, hanyadika van, és én teljesen természetesen mondtam, hogy hát 18. Mire három másik ember megkérdezte, hogy átaludtam-e az elmúlt két napot, mert hogy már 20-a van. Őszintén, fogalmam sem volt a dátumról, mert nemhogy nem aludtam át az elmúlt két napot, hanem éppen hogy alig aludtam, és annyi mindent láttam, hogy nem tudtam elválasztnai egymástól őket. Utoljára 18-án gondolhattam a dátumra, és ott is ragadtam naptárilag.
Szombat este közösen is megünnepeltük az új évet, egy piknikkel, majdnem az egész csoport. Mindenki hozott valamit, rengeteg finom édesség és bor, ültünk a füvön és Ki vagyok én?t játszottunk, amikor is a játékos csak eldöntendő kérdéseket kérdezhet, és ezek alapján kell kitalálnia a homlokára ragasztott személy nevét. Valaki engem írt föl a papírra, Sheer volt én, és mikor kitalálta, azt mondta, hogy das wäre aber schön. De nem ezért szeretem őt nagyon, hanem mert van valami a szemében, abban, ahogy németül beszél, és a többit nem tudom megindokolni. Később még ektivitiztünk is, és kiderült, hogy nem is vagyok olyan béna ebben a játékban, mint gondoltam (és ezen gondolatom miatt tulajdonképpen még soha nem játszottam) de most nem hagytak békén a csapattársaim, muszáj voltam én is feladatokat vállalni.
A hétvége különben valami elképesztő szép volt, tényleg olyan jó idő van, hogy szeretném fölvenni a nyári ruháim, amikből persze, az előzetesen gondolt, takony berlini idő miatt, egyet sem hoztam el.
A vasárnap kissé körülményesre sikerült, Kasiával misén voltunk délelőtt, és egyre megbeszélésre kellett mennünk az egyik projekt miatt, a város másik végébe. Jó esetben ez negyven perc biciklivel, de most rossz eset volt, mert vasárnap volt a berlini maraton. Legalább harminc percig keringtünk a városközpontban, mindenféle irányokkal és útvonalakkal próbálkozva, de mint valami rossz álomban kísértetekbe, mindenütt futókba ütköztünk. A végén nem tudtunk mit csinálni, keresztül bicikliztünk rajtuk, ráadásul egy olyan helyen, ahol rendőrök is álltak, jól leszidott mindenki, hogy nem tiszteljük a futókat és nem vagyunk tekintettel rájuk, és sajnos teljesen igazuk volt. De sajnos nekünk is igazunk volt, én speciel már a megőrülés szélén álltam, hogy minden, már már sikerültnek tűnő próbálkozás maximum 300. méterénél ohgott megint itt az embertömeg. Ami elsőre különben tök nagy fesztivál, minden szakaszon másféle zenével, a legjobban a kongás szekció tetszett, táncoltunk a biciklin ülve a jó kis ritmusra, de ki nem jutni, az nagyon frusztráló. Így aztán másfél óráig tartott az út Kreuzbergbe, ahová most már biztos, hogy egyszer ki kell költöznöm, mert olyan jó hely.
Este aztán még kiállítás, ma jogging, nyelvtanfolyam, megbeszélés a Stolperstein projekt miatt. Függőben lévő házifeladat, amit ma még mindenképp meg kell írnom. Új könyvek - Celan kötet és egy, kortárs német, fiatal költőké - és endlich eine Berlin Karte. Van itt a közelben egy hatalmas könyvesbolt, ami minden nap éjfélig nyitva van, ma beszabadultam oda fél kilenc körül, és a könyveket nézve olyan őrült vágy fogott el, hogy megtanuljak németül írni, hogy azonnal szerettem volna mindet elolvasni és megvenni. De aztán végig gondoltam, hogy milyen úton és módon működhetne ez, és maradt Celan - Heidegger miatt - meg a kortárs kötet, hogy megismerjem a kortárs témákat és írásmódokat itt. Semmit nem tudok a német irodalomról, kicsit nagyképűnek találnám, így elkezdeni írni. (A napló persze más.)
A maraton előestéjén már egészen le volt zárva a Kapuhoz vezető út (ez az innenső fele az Unter den Linden az onnansó fele a Straße der 17. Juli). Későn tekertem hazafelé a piknikről, és mivel autók nem járhattak ott (futók meg még hála Istennek nem voltak) szabadon szambázhattam az egész úton. Hát az egy élmény - kicsiben ilyen volt, mikor Lillával az Andrássyn tekertünk egyik éjjel.
Nagyon sok impulzus ér, most nem is tudom őket artikulálni. A beszélgetésekben, a tekintetekben, az együtt eltöltött időkben. A kiállításon látott képek által, a bicikliről látott városkép révén - ezernyi miniatürnyi impulzus, aminek a felsorolása már nem megy, mert lassan összeolvadnak egy tömbnyi benyomássá, amit majd később szét kell megint válogatnom, hogy írhassak róla. Megkezdett gondolatmenetek, összekavarodott nyelvek, a nagymamám, én, a többiek.
Ma este, a projektmegbeszélésen volt először, hogy azt éreztem, el tudom mondani németül, amit a Stolperstein-műalkotás kapcsán gondolok, majdnem úgy, ahogy magyarul is mondtam volna. És miközben beszéltem, rájöttem, hogy nekem ez az egész mennyire fontos, sokkal fontosabb, mint régebben engedtem magamnak. Nem csak az emlékezetkultúra, hanem egyáltalán, az egész -- formába önteni, írni és kifejezni egy olyan világot, ami valamilyen szinten fikció, ami talán csak szimbólumok által mondható, és ezeket a szimbólumokat föl kell fejteni. Hogy nekem mennyi örömöt ad, kibontani ezeket a rejtett dolgokat, és én mennyire örülök, ha néhanap sikerül egy szépen sikerült csomagolást létrehoznom.
Rosh HaShana estéjén, miután Ruthtól hazajöttem, és olyan későn feküdtem le, azt álmodtam, hogy kisbabám született. A csecsemők általában valami új kezdetét jelképezik egy álomban. Valami új születik. Van abban valami nagyon szép, hogy ezt éppen újév éjszakáján álmodtam.
Másnap meséltem Kasiának - aki élcelődve mondta, hogy igen, és fogadjunk, hogy a gyereked is olyan nyugodt volt mint te, nem is sírt, csak aludt. Nevettünk. Mert hát igen, tényleg ilyen volt. Gyönyörű, és nem is sírt, csak aludt. Egy csecsemőnyi nyugalom, másvilág. És emlékszem, álmomban azt gondoltam, hogy most már nem mehetek oda, ahová akarok, mert őt nem hagyhatom csak úgy itt, most már felelős vagyok érte, mindenkorra. És emlékszem, ahogy álmomban csak tartottam a kezemben, és néztem, milyen gyönyörű.
És ezt a kettőt kell most átemelnem ide, az ébrenlétbe. Örülni annak az újnak, amit adott nekem az Isten, csak állni és nézni, milyen gyönyörű. Másrészt viszont tudnom kell, hogy felelős vagyok érte, felelős vagyok magamért ebben az egész új élethelyzetben, hogy kibontom-e a lehetőségeim, vagy elsüllyedek a mindennapok izgalmában, az odamegyek, ahová akarokban.
Mert olyan sok mindenünk van, de olyan kevésért vállalunk felelősséget. Így veszítjük a legtöbbet. Soha nem tudjuk meg, milyen gyönyörű (lett volna).
Teljes időzavarban szenvedek - fogalmam sincs, hány napja vagyok itt, hol kezdődnek és végződnek a hetek. Tegnap valaki megkérdezte, hanyadika van, és én teljesen természetesen mondtam, hogy hát 18. Mire három másik ember megkérdezte, hogy átaludtam-e az elmúlt két napot, mert hogy már 20-a van. Őszintén, fogalmam sem volt a dátumról, mert nemhogy nem aludtam át az elmúlt két napot, hanem éppen hogy alig aludtam, és annyi mindent láttam, hogy nem tudtam elválasztnai egymástól őket. Utoljára 18-án gondolhattam a dátumra, és ott is ragadtam naptárilag.
Szombat este közösen is megünnepeltük az új évet, egy piknikkel, majdnem az egész csoport. Mindenki hozott valamit, rengeteg finom édesség és bor, ültünk a füvön és Ki vagyok én?t játszottunk, amikor is a játékos csak eldöntendő kérdéseket kérdezhet, és ezek alapján kell kitalálnia a homlokára ragasztott személy nevét. Valaki engem írt föl a papírra, Sheer volt én, és mikor kitalálta, azt mondta, hogy das wäre aber schön. De nem ezért szeretem őt nagyon, hanem mert van valami a szemében, abban, ahogy németül beszél, és a többit nem tudom megindokolni. Később még ektivitiztünk is, és kiderült, hogy nem is vagyok olyan béna ebben a játékban, mint gondoltam (és ezen gondolatom miatt tulajdonképpen még soha nem játszottam) de most nem hagytak békén a csapattársaim, muszáj voltam én is feladatokat vállalni.
A hétvége különben valami elképesztő szép volt, tényleg olyan jó idő van, hogy szeretném fölvenni a nyári ruháim, amikből persze, az előzetesen gondolt, takony berlini idő miatt, egyet sem hoztam el.
A vasárnap kissé körülményesre sikerült, Kasiával misén voltunk délelőtt, és egyre megbeszélésre kellett mennünk az egyik projekt miatt, a város másik végébe. Jó esetben ez negyven perc biciklivel, de most rossz eset volt, mert vasárnap volt a berlini maraton. Legalább harminc percig keringtünk a városközpontban, mindenféle irányokkal és útvonalakkal próbálkozva, de mint valami rossz álomban kísértetekbe, mindenütt futókba ütköztünk. A végén nem tudtunk mit csinálni, keresztül bicikliztünk rajtuk, ráadásul egy olyan helyen, ahol rendőrök is álltak, jól leszidott mindenki, hogy nem tiszteljük a futókat és nem vagyunk tekintettel rájuk, és sajnos teljesen igazuk volt. De sajnos nekünk is igazunk volt, én speciel már a megőrülés szélén álltam, hogy minden, már már sikerültnek tűnő próbálkozás maximum 300. méterénél ohgott megint itt az embertömeg. Ami elsőre különben tök nagy fesztivál, minden szakaszon másféle zenével, a legjobban a kongás szekció tetszett, táncoltunk a biciklin ülve a jó kis ritmusra, de ki nem jutni, az nagyon frusztráló. Így aztán másfél óráig tartott az út Kreuzbergbe, ahová most már biztos, hogy egyszer ki kell költöznöm, mert olyan jó hely.
Este aztán még kiállítás, ma jogging, nyelvtanfolyam, megbeszélés a Stolperstein projekt miatt. Függőben lévő házifeladat, amit ma még mindenképp meg kell írnom. Új könyvek - Celan kötet és egy, kortárs német, fiatal költőké - és endlich eine Berlin Karte. Van itt a közelben egy hatalmas könyvesbolt, ami minden nap éjfélig nyitva van, ma beszabadultam oda fél kilenc körül, és a könyveket nézve olyan őrült vágy fogott el, hogy megtanuljak németül írni, hogy azonnal szerettem volna mindet elolvasni és megvenni. De aztán végig gondoltam, hogy milyen úton és módon működhetne ez, és maradt Celan - Heidegger miatt - meg a kortárs kötet, hogy megismerjem a kortárs témákat és írásmódokat itt. Semmit nem tudok a német irodalomról, kicsit nagyképűnek találnám, így elkezdeni írni. (A napló persze más.)
A maraton előestéjén már egészen le volt zárva a Kapuhoz vezető út (ez az innenső fele az Unter den Linden az onnansó fele a Straße der 17. Juli). Későn tekertem hazafelé a piknikről, és mivel autók nem járhattak ott (futók meg még hála Istennek nem voltak) szabadon szambázhattam az egész úton. Hát az egy élmény - kicsiben ilyen volt, mikor Lillával az Andrássyn tekertünk egyik éjjel.
Nagyon sok impulzus ér, most nem is tudom őket artikulálni. A beszélgetésekben, a tekintetekben, az együtt eltöltött időkben. A kiállításon látott képek által, a bicikliről látott városkép révén - ezernyi miniatürnyi impulzus, aminek a felsorolása már nem megy, mert lassan összeolvadnak egy tömbnyi benyomássá, amit majd később szét kell megint válogatnom, hogy írhassak róla. Megkezdett gondolatmenetek, összekavarodott nyelvek, a nagymamám, én, a többiek.
Ma este, a projektmegbeszélésen volt először, hogy azt éreztem, el tudom mondani németül, amit a Stolperstein-műalkotás kapcsán gondolok, majdnem úgy, ahogy magyarul is mondtam volna. És miközben beszéltem, rájöttem, hogy nekem ez az egész mennyire fontos, sokkal fontosabb, mint régebben engedtem magamnak. Nem csak az emlékezetkultúra, hanem egyáltalán, az egész -- formába önteni, írni és kifejezni egy olyan világot, ami valamilyen szinten fikció, ami talán csak szimbólumok által mondható, és ezeket a szimbólumokat föl kell fejteni. Hogy nekem mennyi örömöt ad, kibontani ezeket a rejtett dolgokat, és én mennyire örülök, ha néhanap sikerül egy szépen sikerült csomagolást létrehoznom.
Rosh HaShana estéjén, miután Ruthtól hazajöttem, és olyan későn feküdtem le, azt álmodtam, hogy kisbabám született. A csecsemők általában valami új kezdetét jelképezik egy álomban. Valami új születik. Van abban valami nagyon szép, hogy ezt éppen újév éjszakáján álmodtam.
Másnap meséltem Kasiának - aki élcelődve mondta, hogy igen, és fogadjunk, hogy a gyereked is olyan nyugodt volt mint te, nem is sírt, csak aludt. Nevettünk. Mert hát igen, tényleg ilyen volt. Gyönyörű, és nem is sírt, csak aludt. Egy csecsemőnyi nyugalom, másvilág. És emlékszem, álmomban azt gondoltam, hogy most már nem mehetek oda, ahová akarok, mert őt nem hagyhatom csak úgy itt, most már felelős vagyok érte, mindenkorra. És emlékszem, ahogy álmomban csak tartottam a kezemben, és néztem, milyen gyönyörű.
És ezt a kettőt kell most átemelnem ide, az ébrenlétbe. Örülni annak az újnak, amit adott nekem az Isten, csak állni és nézni, milyen gyönyörű. Másrészt viszont tudnom kell, hogy felelős vagyok érte, felelős vagyok magamért ebben az egész új élethelyzetben, hogy kibontom-e a lehetőségeim, vagy elsüllyedek a mindennapok izgalmában, az odamegyek, ahová akarokban.
Mert olyan sok mindenünk van, de olyan kevésért vállalunk felelősséget. Így veszítjük a legtöbbet. Soha nem tudjuk meg, milyen gyönyörű (lett volna).
szombat
Jüdischer Pirat
Ezt még muszáj elmesélnem.
David mesélt egy cikkről, ami zsidó kalózokról szólt. Anno sokan menekültek a Karribi térségbe a zsidók közül (régen, még korábbi századokban, ha jól értettem, valamikor a 16-17. körül játszódhat a történet). Ebben a térségben aztán néhányan kalózok lettek, akik spanyol, ezüstöt szállító hajókra szakosodtak. Az angolok elnézték ezt nekik, mert legalább megakadályozzák a spanyol gyarapodást. Na most, ez a feltételezés, hogy zsidó kalóz, már eleve nagyon meredek...De aztán itt vannak a bizonyítékok. Hogy van ez a Port Royal nevű település, ami régebben nagyon fontos kikötő-kereskedő város volt, és ebben a városban nagyon sok volt a zsinagóga. Sőt, a zsidó temető is. Sőt: találtak egy olyan sírkövet, amin egy kalózfej van, alatta meg egy Dávid-csillag...
Na, ezen a ponton már nagyon nevettünk, de akkor jött Trudy, és mondta, hogy igen-igen, van egy ilyen dal, hogy Jüdischer Pirat, neki meg is van a telefonján, és akkor el kezdte ezt játszani. Amiből én semmit nem értettem, mert héberül volt, csak az ojojoj okat, meg a refrénben rendszeresen ismétlődő Jüdischer Pirat-ot. Aztán Trudy még azt is mesélte, hogy az öccse a barátaival ki szokott menni otthon, náluk, a kikötőbe, az egyik haverjának van egy yachtja, és akkor benyomják ezt a számot, full hangerő, elővesznek mindenféle zászlókat és Jüdischer Piratot kibálva hajóznak körbe körbe a környéken.
Ilyen képtelenséget! Milyen szórakoztató az élet!
(Még az is lehet, hogy fönt van jútyubon. Utána kell nézni.)
David mesélt egy cikkről, ami zsidó kalózokról szólt. Anno sokan menekültek a Karribi térségbe a zsidók közül (régen, még korábbi századokban, ha jól értettem, valamikor a 16-17. körül játszódhat a történet). Ebben a térségben aztán néhányan kalózok lettek, akik spanyol, ezüstöt szállító hajókra szakosodtak. Az angolok elnézték ezt nekik, mert legalább megakadályozzák a spanyol gyarapodást. Na most, ez a feltételezés, hogy zsidó kalóz, már eleve nagyon meredek...De aztán itt vannak a bizonyítékok. Hogy van ez a Port Royal nevű település, ami régebben nagyon fontos kikötő-kereskedő város volt, és ebben a városban nagyon sok volt a zsinagóga. Sőt, a zsidó temető is. Sőt: találtak egy olyan sírkövet, amin egy kalózfej van, alatta meg egy Dávid-csillag...
Na, ezen a ponton már nagyon nevettünk, de akkor jött Trudy, és mondta, hogy igen-igen, van egy ilyen dal, hogy Jüdischer Pirat, neki meg is van a telefonján, és akkor el kezdte ezt játszani. Amiből én semmit nem értettem, mert héberül volt, csak az ojojoj okat, meg a refrénben rendszeresen ismétlődő Jüdischer Pirat-ot. Aztán Trudy még azt is mesélte, hogy az öccse a barátaival ki szokott menni otthon, náluk, a kikötőbe, az egyik haverjának van egy yachtja, és akkor benyomják ezt a számot, full hangerő, elővesznek mindenféle zászlókat és Jüdischer Piratot kibálva hajóznak körbe körbe a környéken.
Ilyen képtelenséget! Milyen szórakoztató az élet!
(Még az is lehet, hogy fönt van jútyubon. Utána kell nézni.)
Shana tova!
Amíg új vagy valahol, addig nincs hétköznapi rutin. Ismeretlenek a legalapvetőbb dolgok is: meg kell találnod a kijáratot a metróból, a betétet a drogériában, ki kell tapasztalnod, melyik kenyérfajta a legfinomabb, melyik útvonal a legrövidebb. Mindennek az elején csak ez a bizsergés van, amitől már szinte zsibbadt az egész tested, napok óta kimerültél és mégis, visz tovább a lábad és már nem tudod hova, de még raktározódik a sok új, amit látsz -- szeretnéd az egész életed így leélni. Persze ezt nem lehet, mert egy idő után minden helyét átveszi a hétköznapi rutin - mondja a pesszimista, depresszív énem. Majd meglátjuk, kinek lesz igaza.
De most még az az időszak van, amikor minden reggel azzal a napról napra növekvő bizalommal kelek föl, hogy ma megint valami olyan részese leszek, ami megbabonáz és amire egyáltalán nem számítottam. Olyan fölszabadító, hogy nem kell megterveznem a napjaimat!
Délelőtt Kasiával futottunk a Tiergartenban - először voltunk együtt. Kasia a másik olyan az ösztöndíjtársaim közül, akit mintha mindig is ismertem volna. Nem kell magyarázkodni, hogy kövessük egymás gondolatait, értsük a viccet és az iróniát, hogy érezze a tempóm és otthonosan mozogjunk együtt ebben a városban. Kb. egy hónapnyi időkülönbség van a születésnapunk között, és mindketten alliterálunk, ő KK, én meg HH. Ő már volt egy évet Németországban, valami lenyűgöző, ahogy beszél, mindenféle akcentus nélkül...A Tiergartent meg szerintem minden nap átrendezik, ma is egy olyan kertbe keveredtünk, amit eddig még nem láttam, tényleg, mintha egy kastély kertjébe lépnél. Ha délelőtt mész futni, akkor öntözik az egész területet, és simán elkaphat egy forgó szökőkút, mókás, berángattam Kasiát egy alá.
Délután kirándultunk a fal múzeumhoz. Még mindig nem tudom fölfogni...ma az egyik legdurvább részen jártunk - az utca nevét természetesen elfelejtettem, itt az utcát választotta ketté a fal. A fal mentén, a keleti oldalon, volt egy ún. halálzóna: aki ide belépett, az automatikusan lelőtték. A fal építése során ebben az utcában a Todesstreifenbe került egy templom. A gyülekezet nagyrésze Wedding-negyedből volt, ők automatikusan el lettek zárva a templomuktól. A keletiek még augusztus végéig járhattak oda (a falat 13-án húzták föl), de aztán már se ki, se be...'85-ig ott állt üresen a tornyos, gyönyörű templom. '85-ben aztán, mekkora képtelenség, négy évvel a fal leomlása előtt, fölrobbantották, arra hivatkozva, hogy zavarja az őrszemek munkáját, takarja a kilátást. Néhány éve építettek a romok helyén egy új kápolnát, fából, torony nélkül. Az oltár egyes részei megmaradtak: a fémkereszt, és a tölgyfa oltárkép, az utolsó vacsoráról. Jézus arca leszakadt, több tanítvány arca is hiányzik (dombormű ez, a síkbeli része megmaradt, de a térbeli kiterjedés, mint pl. az arcok, azok jó része eltűnt). Álltam ott vagy tíz percig, mert ebben a csonka faragásban minden benne van. A kör alapterületű templom oltára egy egyszerű négyzet, mellette fémkereszt, a rá feszített Jézus egészen komikusan néz ki: csak fél keze és fél lába van a kereszthez szögezve, a másik lába a levegőben lóg, a jobb keze pedig megbocsátóan előre nyújtva. A templom neve ma Ersöhnungskirche. Vagyis megbocsátás. Az egész ott létünkre számomra pecsétet nyomott az, amit, mikor kijöttünk, a templom előtt láttam. Van ott egy fémszobor, egy összeölelkező emberpáral, félig térdelnek, mintha egymás karjába zuhannának, és a zuhanásban kapnák el kölcsönös egymást, ölelnék magukhoz a másikat, olyanok. A szobor előtt négykézláb egy részeg, militarista öltözékű, félmeztelen fiú volt, mellette sörösüveg és málhazsák, és beszélt, beszélt. Nem értettem, mit mondott, de többször leborult, aztán föltérdelt és mintha imádkozott volna, aztán megint négykézláb és valamit nagyon szenvedélyesen mondott, mintha bocsánatot kérne, és egyben magyarázkodna, és könyörögne, és szégyellné magát...
Az utca lakosai a fal felépítésekor kiugráltak az ablakaikon, hogy a nyugati oldalon lehessenek (egyes házak ablakai alatt már a nyugati rész járdája húzúdott). Hogy ezt megakadályozzák, befalaztatták a ház nyugati oldalán az összes ablakot - milyen lehetett ott élni, édesistenem...Később kilakoltatták az embereket, és a ház felső emeleteit lebontották, csak a földszintet tartották meg: ez maga is beépült a falba, így legalább nem kellett még extán felhúzni. Később az egészet ledózerolták.
Föl lehet menni eg toronyba, ahonnan belátod a környéket. A fal maradványt, azt a körülkerített részt, ami anno a halálövezet volt - ezt nagyon jól megcsinálták. A földfelszínen nem tudsz ide belépni, csak a betonelemek rései közt belesni (van ugye a fal, és a fal előtt a Todesstreifen, aminek a kezdetét szintén fal jelzi). Onnan föntről viszont belátod az egészet, és a két fal közé szorított területen homok van, tele lábnyomokkal.
A múzeumban archív film és hangfelvételek. Emberek, ahogy a drótkerítések között menekülnek, a nő haja beakad a szögesdrótba, csupa vér a homloka, de átér. Gyereket dob az apa az anyának, nyomukban a rendőrök a keleti oldalról, de átrángatják őket nyugatra...'61 augusztusában 47 ezer ember menekült át keletről nyugatra.
Most éjjel fél három van. Kb. egy órája értem haza, és igazából a napomnak ez a része volt a mai adag meglepetés. A múzeumozás közben derült ki, hogy Trudy és Sheer zsinagógába mennek ma este, a zsidó új évet megünnepelni. Ez a Rosh HaShana. Mondtam nekik, hogy mennyire érdekelne engem is, és mondták, hogy nyugodtan menjek velük. Így aztán elmentem, a zsinagóa Kreuzbergben volt (újabb részét fedeztem föl, újabb impulzus, hogy igen, oda kell költöznöm egyszer), nagyon komisch a biztonság, rendőrautók, pedig ez nem is nagy zsinagóga. A közösség ún. konzervatív felekezet, se nem neológ, se nem ortodox, de a nők külön ülnek, viszont énekelnek a férfiakkal együtt egyes részeken, együtt végzik a liturgikus mozgásokat, mondják az ámen-t. Az emberek nagyon kedvesek voltak, ellenben a metodista élményemmel, köszöntek, mosolyogtak, olyan otthonos volt az egész. Az énekek gyönyörűek, főleg, mikor fölzeng az egész gyülekezet, hangszeres kíséret nélkül, és tempójuk és lüktetésük volt ezeknek a daloknak, ezen a számomra ismeretlen, szent nyelven...És aztán jött a prédikáció. Tényleg nagyon kevés olyan igehirdetést hallottam az utóbbi években, ami fölkavarta volna a szívemet, ami inspirált volna, és ez mindig elgondolkoztatott, hogy velem van a baj, megkeményedtem. De néha hallok egy olyan prédikációt, ami közben legalább háromszor kiráz a hideg, és olyan dolgokra mutat rá az életem összefüggései és történetei közt, amiket magamtól nem vennék észre. Egy vendég-rabbi prédikált ma este.
A kiinduló pontja egy mondat volt, amit sok zsinagógában lehet olvasni: Ki előtt állsz?
Azzal kezdte, hogy el kezdett nyomozni, honnan jön ez a mondás, és két féle verziót talált. Az egyik úgy hangzik, hogy Eliézer rabbi már a halálán volt, amikor meglátogatták a tanítványai. Azt kérték tőle, hogy most, az élete végén, adjon nekik útravalót. És a rabbi azt mondta, hogy minden összefoglalása ez: tudd, hogy ki előtt állsz.
Ez a mondat volt a ma esti prédikáció vezérfonala. Egyrészt azt mondta a rabbi, hogy soha nem értette, amikor azt mondták neki emberek, hogy én nem vagyok vallásos.Az a szó, hogy religiöz, a héberben azt is jelenti, hogy bizalom. Ha valaki azt mondja, hogy ő nem vallásos, akkor azt mondja, hogy neki nincs bizalma, nem tud bízni - és ez, mondta a rabbi, a legszomorúbb dolog a világon, amit ő el tud képzelni. Aztán beszélt arról, hogy héberül az imádkozni nem csak egyszerűen Istenhez beszélni-t jelent, nem csak egyszerűen dicsőítést és könyörgést, hanem vitát Istennel. Ahogy maga a szó, hogy Izrael, is azt jelenti: aki küzdött emberrel és Istennel. A rabbi ezzel fejezte be: az új évre sok erőt kíván a küzdéshez -- és azt, hogy mindig tudjuk, ki előtt állunk, amikor imádkozunk, kit szólítunk meg, kivel vitázunk.
Nagyon jó fej volt különben. A prédikációt nem hívőkre szabta, direkt mondta, hogy tudja, hogy ezen az ünnepen ateista zsidók is részt vesznek, és pl. Sheer is az, de azt mondta, hogy megszólította, és hogy ez volt eddig élete legszebb istentisztelete. Végig ironikus mondatokat szőtt a mondandójába a rabbi, ilyen kiszólásokat, hogy olvas valakit (a nevét persze nem tudtam megjegyezni), akit mindenkinek ajánlj, hogy olvasson, ateista zsidó filozófus, és hogy mennyire szórakoztató, ahogy az ősi Tóra szövegekre hivatkozva cáfolja Istent.
És beszélt arról, hogy az ember méltóságát az adja, hogy az akaratával dönteni képes és dönt is - és ez a döntés arra is vonatkozik, hogy tud-e arra a kérdésre felelni, hogy: Ki előtt állsz?
A végén nagyon vidám éneklés volt, és egy olyan szép ima, egy német nyelvű vers, amilyen szép áldást még soha nem hallottam. Szeretem a zsidókban ezt a vállalt emberarcúságot - nincs itt alázatoskodás, de ebben a keménynyakú "harcolt Istennel"-ben az van, hogy véresen komolyan vette Istent, küzdeni is hajlandó volt vele -- nem langyos keresztény erkölcs-hit.
Aztán Ruthhoz mentünk, ő az egyik berlini diákunk, Bécsből származik, harmadik generációs túlélő - nála ünnepeltük az új évet. Tradisionálisan ilyenkor minden édes, nagyon édes, hogy édes legyen az új év is. Most ez az ünnep egybe esett a péntekkel, tehát két ünnep volt egyszerre. Az asztalnál Ruth és David elénekelték a péntek esti imát, és aztán, már amennyire lehetett, végig csináltuk a szertartást a kézmosással, a borivással, a mézbe márott kenyérrel. (Ha nem lett volna újév, akkor nem mézbe mártottuk volna.) És aztán jött az összes többi finomság, a végén Sheer mézes süteménye, és végig egy nagyon jó beszélgetés. David három évet élt Izráelben, itt járt középiskolába, aztán egyszer eljött Magyarországra Szigetelni, és ott ragadt három hónapra, mert úgy megtetszett neki. Mesélte, hogy szórólapokat osztogatott A Corvinus meg a BTK campusain, hogy mennyire imádja a magyar főzelékeket kenyérrel, hogy milyen jó Pesten a belváros a Szimpla kerttel és a Corvin tetővel. Olyan jól esett valakivel beszélgetni, aki ismeri a helyeket, amiket én is! Aztán Pestről Izraelbe ment, és akkor tört ki a legutóbbi háború - ő meg az ottani vöröskeresztnél dolgozott önkénkesként (persze másképp hívják ezt ott). Mesélt a riadókról, hogy ha éppen buszon volt, akkor a busz megállt és az összes utasnak ki kellett szállnia és a földön fölvenni az ilyenkor előírt pozíciót. Meséltünk egymásnak hazáról, tervekről, Berlinről, beszélgettünk menekülttáborokról és emlékezésről - szerintük el kell ismerni, hogy a németekre, az általam olyannyira csodált emlékezés, rá lett kényszerítve, nem tehettek mást. És hogy az egy dolog, ami veröffentlicht, vagyis hangosan megjelenik a politikusok-emlékhelyek-sajtó szintjén, de hogy létezik egy másik Öffentlichkeit is, a családok és hétköznapi élet szintjén, és a kettő nem fedi egymást, nem egyezik. Beszélgettünk Kelet-Európáról, és ők ivritül beszéltek, amit olyan jó volt hallgatni, és meséltek a szokásaikról, olyan vicces történeteket, ahogy a karzatról a fiúk avatásakor cukrokat dobálnak a nők. Egyetlen nem-zsidóként ültem ott, és úgy szerettem volna én is zsidó lenni, hogy az enyém is legyen ez a világ, ami az övék, a gyönyörű énekeikkel, a Jeruzsálem felé forduló, tíz perces csönddel (merthogy a legszentebb dolgokat nem szabad kimondani, ez egy olyan ima), a nyelvükkel, ezzel a tragikus kiválasztottsággal, Istenküzdelemmel együtt.
Egy másik fiú is volt még velünk, ő Amerikából jött, zeneszocilógus (vagy hogyan mondják ezt...) Argentinában és Chiláben tanult, klasszikus gitárt, aztán elege lett abból, hogy ronggyá játsza a darabokat és monotonná válik a zenélés, ezért elméleti dolgokkal kezdett el foglalkozni, most itt, Berlinben kutat egy rövid ideig. Ruthnál (óriási, nagyon tágas lakás) most két francia is lakik, akik Párizsból jöttek Erasmusozni, egyikőjük, a lány egy neológ közösség tagja, ahol a lányoknak is lehet bárnicvójuk (na ezt megint nem tudom leírni, szóval nagykorúvá avatási szertartásuk).
Beszélgettünk, és Sheer ott szabadkozott, hogy ő németül totál hülye, mert alig tud valamit. Mondtam neki, hogy ez mekkora hülyeség, én mindig nagyon jól megértem. Amire ő azt mondta, hogy ez azért lehet, mert köztünk valami mélyebb kötelék van, ami miatt értjük egymást. És igaza lehet - szeretem őket, Trudyval együtt, az első találkozásunktól fogva. Trudy művész, el kezdtünk egy közös alkotást tervezni, ahol az alapinstallációt ő alkotná, én meg írnék hozzá, Sheer meg a projektmunkájuk keretében filmet csinálni az egészből. Majd meglátjuk, mi lesz ezzel a tervvel.
Ma olyan, de olyan meleg volt, hogy rövid ujjúra kellett vetkőzni, Berlin fölött az ég velünk együtt ünnepelte az új évet, olyan széles mosollyal, ahogy a zsinagógában az emberek, kiabálta tele a várost a jókívánsággal, hogy: Shana tova!
De most még az az időszak van, amikor minden reggel azzal a napról napra növekvő bizalommal kelek föl, hogy ma megint valami olyan részese leszek, ami megbabonáz és amire egyáltalán nem számítottam. Olyan fölszabadító, hogy nem kell megterveznem a napjaimat!
Délelőtt Kasiával futottunk a Tiergartenban - először voltunk együtt. Kasia a másik olyan az ösztöndíjtársaim közül, akit mintha mindig is ismertem volna. Nem kell magyarázkodni, hogy kövessük egymás gondolatait, értsük a viccet és az iróniát, hogy érezze a tempóm és otthonosan mozogjunk együtt ebben a városban. Kb. egy hónapnyi időkülönbség van a születésnapunk között, és mindketten alliterálunk, ő KK, én meg HH. Ő már volt egy évet Németországban, valami lenyűgöző, ahogy beszél, mindenféle akcentus nélkül...A Tiergartent meg szerintem minden nap átrendezik, ma is egy olyan kertbe keveredtünk, amit eddig még nem láttam, tényleg, mintha egy kastély kertjébe lépnél. Ha délelőtt mész futni, akkor öntözik az egész területet, és simán elkaphat egy forgó szökőkút, mókás, berángattam Kasiát egy alá.
Délután kirándultunk a fal múzeumhoz. Még mindig nem tudom fölfogni...ma az egyik legdurvább részen jártunk - az utca nevét természetesen elfelejtettem, itt az utcát választotta ketté a fal. A fal mentén, a keleti oldalon, volt egy ún. halálzóna: aki ide belépett, az automatikusan lelőtték. A fal építése során ebben az utcában a Todesstreifenbe került egy templom. A gyülekezet nagyrésze Wedding-negyedből volt, ők automatikusan el lettek zárva a templomuktól. A keletiek még augusztus végéig járhattak oda (a falat 13-án húzták föl), de aztán már se ki, se be...'85-ig ott állt üresen a tornyos, gyönyörű templom. '85-ben aztán, mekkora képtelenség, négy évvel a fal leomlása előtt, fölrobbantották, arra hivatkozva, hogy zavarja az őrszemek munkáját, takarja a kilátást. Néhány éve építettek a romok helyén egy új kápolnát, fából, torony nélkül. Az oltár egyes részei megmaradtak: a fémkereszt, és a tölgyfa oltárkép, az utolsó vacsoráról. Jézus arca leszakadt, több tanítvány arca is hiányzik (dombormű ez, a síkbeli része megmaradt, de a térbeli kiterjedés, mint pl. az arcok, azok jó része eltűnt). Álltam ott vagy tíz percig, mert ebben a csonka faragásban minden benne van. A kör alapterületű templom oltára egy egyszerű négyzet, mellette fémkereszt, a rá feszített Jézus egészen komikusan néz ki: csak fél keze és fél lába van a kereszthez szögezve, a másik lába a levegőben lóg, a jobb keze pedig megbocsátóan előre nyújtva. A templom neve ma Ersöhnungskirche. Vagyis megbocsátás. Az egész ott létünkre számomra pecsétet nyomott az, amit, mikor kijöttünk, a templom előtt láttam. Van ott egy fémszobor, egy összeölelkező emberpáral, félig térdelnek, mintha egymás karjába zuhannának, és a zuhanásban kapnák el kölcsönös egymást, ölelnék magukhoz a másikat, olyanok. A szobor előtt négykézláb egy részeg, militarista öltözékű, félmeztelen fiú volt, mellette sörösüveg és málhazsák, és beszélt, beszélt. Nem értettem, mit mondott, de többször leborult, aztán föltérdelt és mintha imádkozott volna, aztán megint négykézláb és valamit nagyon szenvedélyesen mondott, mintha bocsánatot kérne, és egyben magyarázkodna, és könyörögne, és szégyellné magát...
Az utca lakosai a fal felépítésekor kiugráltak az ablakaikon, hogy a nyugati oldalon lehessenek (egyes házak ablakai alatt már a nyugati rész járdája húzúdott). Hogy ezt megakadályozzák, befalaztatták a ház nyugati oldalán az összes ablakot - milyen lehetett ott élni, édesistenem...Később kilakoltatták az embereket, és a ház felső emeleteit lebontották, csak a földszintet tartották meg: ez maga is beépült a falba, így legalább nem kellett még extán felhúzni. Később az egészet ledózerolták.
Föl lehet menni eg toronyba, ahonnan belátod a környéket. A fal maradványt, azt a körülkerített részt, ami anno a halálövezet volt - ezt nagyon jól megcsinálták. A földfelszínen nem tudsz ide belépni, csak a betonelemek rései közt belesni (van ugye a fal, és a fal előtt a Todesstreifen, aminek a kezdetét szintén fal jelzi). Onnan föntről viszont belátod az egészet, és a két fal közé szorított területen homok van, tele lábnyomokkal.
A múzeumban archív film és hangfelvételek. Emberek, ahogy a drótkerítések között menekülnek, a nő haja beakad a szögesdrótba, csupa vér a homloka, de átér. Gyereket dob az apa az anyának, nyomukban a rendőrök a keleti oldalról, de átrángatják őket nyugatra...'61 augusztusában 47 ezer ember menekült át keletről nyugatra.
Most éjjel fél három van. Kb. egy órája értem haza, és igazából a napomnak ez a része volt a mai adag meglepetés. A múzeumozás közben derült ki, hogy Trudy és Sheer zsinagógába mennek ma este, a zsidó új évet megünnepelni. Ez a Rosh HaShana. Mondtam nekik, hogy mennyire érdekelne engem is, és mondták, hogy nyugodtan menjek velük. Így aztán elmentem, a zsinagóa Kreuzbergben volt (újabb részét fedeztem föl, újabb impulzus, hogy igen, oda kell költöznöm egyszer), nagyon komisch a biztonság, rendőrautók, pedig ez nem is nagy zsinagóga. A közösség ún. konzervatív felekezet, se nem neológ, se nem ortodox, de a nők külön ülnek, viszont énekelnek a férfiakkal együtt egyes részeken, együtt végzik a liturgikus mozgásokat, mondják az ámen-t. Az emberek nagyon kedvesek voltak, ellenben a metodista élményemmel, köszöntek, mosolyogtak, olyan otthonos volt az egész. Az énekek gyönyörűek, főleg, mikor fölzeng az egész gyülekezet, hangszeres kíséret nélkül, és tempójuk és lüktetésük volt ezeknek a daloknak, ezen a számomra ismeretlen, szent nyelven...És aztán jött a prédikáció. Tényleg nagyon kevés olyan igehirdetést hallottam az utóbbi években, ami fölkavarta volna a szívemet, ami inspirált volna, és ez mindig elgondolkoztatott, hogy velem van a baj, megkeményedtem. De néha hallok egy olyan prédikációt, ami közben legalább háromszor kiráz a hideg, és olyan dolgokra mutat rá az életem összefüggései és történetei közt, amiket magamtól nem vennék észre. Egy vendég-rabbi prédikált ma este.
A kiinduló pontja egy mondat volt, amit sok zsinagógában lehet olvasni: Ki előtt állsz?
Azzal kezdte, hogy el kezdett nyomozni, honnan jön ez a mondás, és két féle verziót talált. Az egyik úgy hangzik, hogy Eliézer rabbi már a halálán volt, amikor meglátogatták a tanítványai. Azt kérték tőle, hogy most, az élete végén, adjon nekik útravalót. És a rabbi azt mondta, hogy minden összefoglalása ez: tudd, hogy ki előtt állsz.
Ez a mondat volt a ma esti prédikáció vezérfonala. Egyrészt azt mondta a rabbi, hogy soha nem értette, amikor azt mondták neki emberek, hogy én nem vagyok vallásos.Az a szó, hogy religiöz, a héberben azt is jelenti, hogy bizalom. Ha valaki azt mondja, hogy ő nem vallásos, akkor azt mondja, hogy neki nincs bizalma, nem tud bízni - és ez, mondta a rabbi, a legszomorúbb dolog a világon, amit ő el tud képzelni. Aztán beszélt arról, hogy héberül az imádkozni nem csak egyszerűen Istenhez beszélni-t jelent, nem csak egyszerűen dicsőítést és könyörgést, hanem vitát Istennel. Ahogy maga a szó, hogy Izrael, is azt jelenti: aki küzdött emberrel és Istennel. A rabbi ezzel fejezte be: az új évre sok erőt kíván a küzdéshez -- és azt, hogy mindig tudjuk, ki előtt állunk, amikor imádkozunk, kit szólítunk meg, kivel vitázunk.
Nagyon jó fej volt különben. A prédikációt nem hívőkre szabta, direkt mondta, hogy tudja, hogy ezen az ünnepen ateista zsidók is részt vesznek, és pl. Sheer is az, de azt mondta, hogy megszólította, és hogy ez volt eddig élete legszebb istentisztelete. Végig ironikus mondatokat szőtt a mondandójába a rabbi, ilyen kiszólásokat, hogy olvas valakit (a nevét persze nem tudtam megjegyezni), akit mindenkinek ajánlj, hogy olvasson, ateista zsidó filozófus, és hogy mennyire szórakoztató, ahogy az ősi Tóra szövegekre hivatkozva cáfolja Istent.
És beszélt arról, hogy az ember méltóságát az adja, hogy az akaratával dönteni képes és dönt is - és ez a döntés arra is vonatkozik, hogy tud-e arra a kérdésre felelni, hogy: Ki előtt állsz?
A végén nagyon vidám éneklés volt, és egy olyan szép ima, egy német nyelvű vers, amilyen szép áldást még soha nem hallottam. Szeretem a zsidókban ezt a vállalt emberarcúságot - nincs itt alázatoskodás, de ebben a keménynyakú "harcolt Istennel"-ben az van, hogy véresen komolyan vette Istent, küzdeni is hajlandó volt vele -- nem langyos keresztény erkölcs-hit.
Aztán Ruthhoz mentünk, ő az egyik berlini diákunk, Bécsből származik, harmadik generációs túlélő - nála ünnepeltük az új évet. Tradisionálisan ilyenkor minden édes, nagyon édes, hogy édes legyen az új év is. Most ez az ünnep egybe esett a péntekkel, tehát két ünnep volt egyszerre. Az asztalnál Ruth és David elénekelték a péntek esti imát, és aztán, már amennyire lehetett, végig csináltuk a szertartást a kézmosással, a borivással, a mézbe márott kenyérrel. (Ha nem lett volna újév, akkor nem mézbe mártottuk volna.) És aztán jött az összes többi finomság, a végén Sheer mézes süteménye, és végig egy nagyon jó beszélgetés. David három évet élt Izráelben, itt járt középiskolába, aztán egyszer eljött Magyarországra Szigetelni, és ott ragadt három hónapra, mert úgy megtetszett neki. Mesélte, hogy szórólapokat osztogatott A Corvinus meg a BTK campusain, hogy mennyire imádja a magyar főzelékeket kenyérrel, hogy milyen jó Pesten a belváros a Szimpla kerttel és a Corvin tetővel. Olyan jól esett valakivel beszélgetni, aki ismeri a helyeket, amiket én is! Aztán Pestről Izraelbe ment, és akkor tört ki a legutóbbi háború - ő meg az ottani vöröskeresztnél dolgozott önkénkesként (persze másképp hívják ezt ott). Mesélt a riadókról, hogy ha éppen buszon volt, akkor a busz megállt és az összes utasnak ki kellett szállnia és a földön fölvenni az ilyenkor előírt pozíciót. Meséltünk egymásnak hazáról, tervekről, Berlinről, beszélgettünk menekülttáborokról és emlékezésről - szerintük el kell ismerni, hogy a németekre, az általam olyannyira csodált emlékezés, rá lett kényszerítve, nem tehettek mást. És hogy az egy dolog, ami veröffentlicht, vagyis hangosan megjelenik a politikusok-emlékhelyek-sajtó szintjén, de hogy létezik egy másik Öffentlichkeit is, a családok és hétköznapi élet szintjén, és a kettő nem fedi egymást, nem egyezik. Beszélgettünk Kelet-Európáról, és ők ivritül beszéltek, amit olyan jó volt hallgatni, és meséltek a szokásaikról, olyan vicces történeteket, ahogy a karzatról a fiúk avatásakor cukrokat dobálnak a nők. Egyetlen nem-zsidóként ültem ott, és úgy szerettem volna én is zsidó lenni, hogy az enyém is legyen ez a világ, ami az övék, a gyönyörű énekeikkel, a Jeruzsálem felé forduló, tíz perces csönddel (merthogy a legszentebb dolgokat nem szabad kimondani, ez egy olyan ima), a nyelvükkel, ezzel a tragikus kiválasztottsággal, Istenküzdelemmel együtt.
Egy másik fiú is volt még velünk, ő Amerikából jött, zeneszocilógus (vagy hogyan mondják ezt...) Argentinában és Chiláben tanult, klasszikus gitárt, aztán elege lett abból, hogy ronggyá játsza a darabokat és monotonná válik a zenélés, ezért elméleti dolgokkal kezdett el foglalkozni, most itt, Berlinben kutat egy rövid ideig. Ruthnál (óriási, nagyon tágas lakás) most két francia is lakik, akik Párizsból jöttek Erasmusozni, egyikőjük, a lány egy neológ közösség tagja, ahol a lányoknak is lehet bárnicvójuk (na ezt megint nem tudom leírni, szóval nagykorúvá avatási szertartásuk).
Beszélgettünk, és Sheer ott szabadkozott, hogy ő németül totál hülye, mert alig tud valamit. Mondtam neki, hogy ez mekkora hülyeség, én mindig nagyon jól megértem. Amire ő azt mondta, hogy ez azért lehet, mert köztünk valami mélyebb kötelék van, ami miatt értjük egymást. És igaza lehet - szeretem őket, Trudyval együtt, az első találkozásunktól fogva. Trudy művész, el kezdtünk egy közös alkotást tervezni, ahol az alapinstallációt ő alkotná, én meg írnék hozzá, Sheer meg a projektmunkájuk keretében filmet csinálni az egészből. Majd meglátjuk, mi lesz ezzel a tervvel.
Ma olyan, de olyan meleg volt, hogy rövid ujjúra kellett vetkőzni, Berlin fölött az ég velünk együtt ünnepelte az új évet, olyan széles mosollyal, ahogy a zsinagógában az emberek, kiabálta tele a várost a jókívánsággal, hogy: Shana tova!
csütörtök
Dichtung
Azaz költészet. A szóban számomra a legérdekesebb az, hogy a töve a dicht melléknév, ami azt jelenti: sűrű, sűrített. Tehát valami, amiben sok minden benne foglaltatik. Most ez lesz a cím, mert napokkal vagyok lemaradva, amit szeretnék pótólni, hogy mindenki megkapja, amire vágyik (pl. az esti meséjét...).
Először is Kreuzberg. Azt hiszem, már írtam, hogy a csoportunkban most hét berlini diák is van, akik, mivel az első három hétben nekik nem kell nyelvtanfolyamra járni, mindegyike bemutat nekünk valamit a városból. Ezek a programok mindig kedden ill. csütörtök délelőtt vannak, kivéve Jané, ő majd a Wannsee-hez szeretne minket elvinni, a híres-hírhedt konferencia helyszínére, de az valamikor majd januárban lesz.
Tehát az első programunk egy Kreuzberg túra volt. Kreuzberg mára a legkedveltebb alternatív negyed Berlinben, a század elején inkább polgári körzet volt, aztán a hatvanas évektől mindenféle kisebbségek (ideológiai és nemzeti) lepték el. Ugyan nem olyan vegyes a migrációja, mint Neukölnek (ami közismerten török negyed), de itt is mindenféle nemzetiség él. (Pl. egy anyuka az óvoda előtt a gyerekének azt kiabálta, hogy Béla, Béla, jellegzetes német hanglejtéssel, ahogy az én nevemet is ejtik itt). Négy csoportra osztottak minket, feladatokat kaptunk, és úgy fedeztük föl a városrész különböző egységeit. Nem gondoltam, hogy olyan lenyűgöző lesz, mint amilyen végül volt.
Ha kiszállsz az U8-ból a Kottbusser Tor-nál, na, ott kezdődik Kreuzberg. A városközpont után valami, elsőre ilyesztő, vegyességgel találkozol, és igen, szeméttel. Átláthatatlan a belváros széles, a végtelenig futó utcáihoz képest. Nem vártam túl sok jót -- de aztán be kellett látnom, hogy mennyi negatív előfeltételezés volt bennem.
A mi útszakaszunk egy óvódával kezdődött, ki kellett derítenünk, hogy mi volt korábban. Vadim amint meglátta, rávágta, hogy hát parkolóház -- megkérdeztük a portást, és tényleg, parkolóház volt. Aztán még ugyanebben az utcában be kellett mennünk a Zöldek központjába és megkérdezni, a legutóbbi választásokon hány százalékot kaptak a kerületben. Vicces volt, hogy a választási irodában a hölgy nem tudta pontosan megmondani a számot, 46%-ot mondott, de igazából 53%-ot kaptak. Viszont olyan jó fej volt, barátságos, annyira szeretem, hogy itt mosolyognak az emberek ha megszólítod őket és érdeklődnek, miért kérdezed, amit kérdezel...
(Apropó, választások: itt most, 27-én lesznek parlamenti választások. A hónap elején bejelentkeztem, berlini lakosnak, és meg is kaptam a választási papíromat, 27-én megyek voksolni. Azt hiszem, tudom, kire fogok szavazni. Úgy örülök, hogy most vagyok itt, és ezt is megélhetem, hogy mint német állampolgár voksolhatok! A szavazási értesítővel is nagyon mókás volt szembesülnöm. Ugye van az a pici papír, amit otthon kapunk, a helyszínnel, időponttal. Na, itt küldtek három A/4es papírt, kettőn leírás, a harmadik pedig a kérvény, ha nem tudsz/akarsz a saját körzetedben szavazni. A leírásos lapok egyikén vastagon szedve: sajnos ebben a körzetben a szavazóhelyiség nem alkalmas arra, hogy mozgáskorlátozottak is megközelíthessék, kérjük, ebben az esetben válasszon másik körzetet.)
Aztán végig mentünk az óvoda-választási iroda utcáján, ahol a kapuk fölött Isztambul-képek lógtak (bevallom őszintén, egy pillanatig azt hittem, hogy a Gellérthegyet látom az Erzsébet híddal, de ez csak az én végtelen butaságomat árulja el, nem a honvágyat:) ). Aztán hirtelen, az utca végén elkezdődik egy park (jelzem, a Kottbusser Tor káoszától még mindig csak egy utcányira vagyunk), amin ha végig sétálsz, egy kicsinyített Tádzsmáhállal találkozol. Rózsakert, valami gyönyörű park, a közepén tó. (A park korábban csatorna volt, de a század elején föltöltötték, mert nem volt elég higiénikus, rosszul építették meg.) Na, ekkor fogtam be a szám magamban először - Kreuzberg kincsei...Aztán tovább mentünk, és a feladat leírás szerint találkoznunk kell "váratlan lakókkal". Ania azonnal mondta, hogy ezek állatok lesznek, gondoltam ugyanmár...De mégis!
Ahogy megtaláltuk a keresett telekszámot, embereket találtunk munka közben egy láthatóan állatkert szerű létesítményben. Ania bement, megszólított egy nőt, aki azonnal el kezdett mesélni, és kérdezni, kik és mik vagyunk, és aztán odajött a főnök is, és mesélt, és akkor azt gondoltam, hogy egyszer ebben a negyedben is kell majd laknom, mert ez valami hihetetlen. Egy úgynevezett Kinderbauerhof kellős közepén álltunk.
A történet a következő: a nyolcvanas években Kreuzberg nem volt egy túl jó környék, nagyon sok emeletes ház üresen állt. Ide egyszerűen, önkényesen punkok költöztek be, és belakták a házakat. Ezek között a házak között egy üres terület állt, és a punkok azt gondolták, hogy csinálnak itt valamit a gyerekeiknek - így hozták létre azt az állatfarmot, ami jövőre 30 éves lesz. Azért, hogy a gyerekeik élőben lássanak nyulat, libát, pónit. Annyira kedves volt az egész! Csomó gyerek volt ott, mikor elmentünk, feketék-fehérek-kávészínüek. A libák a tóban a reggeli fürdésüket végezték épp, csodáltam őket, a mozdulataik biztosságát és otthonosságát, ahogy egymást követték a víz alá merülések és fölbukkanások, és a napfényben a szárnyak széttárása, a vizcseppek ahogy hulltak össze vissza, azt gondoltam, hogy ez igazi Istendicséret, itt, Kreuzberg kellős közepén. Az állatfarm munkatársainak nagy része a mai napig punk, és a farmon áll egy vagon is, ahol még laknak ketten. A negyedben soksok ilyen Kinderbauerhof áll, mindet ezek a nyolcvanas években ide települt punkok hozták létre. Az én agyamban a punkság eddig csak anarchizmus volt és vicces frizurák: de ezek az emberek itt tényleg valami fontosat, valami értéket alapítottak, ami harminc éve létezik és működik.
Különben, ebben a városban az egyik, amit a legjobban szeretek, pont ez a punk réteg. A punk-daddyk. Olyan okosan és érzékenyen nyúlnak a gyerekeikhez, az ilyesztő külsejük ellenére, egyszerűen jó őket nézni, ahogy kiveszik a gyereket a babakocsiból (ami nem luxuskocsi) vagy beszélnek hozzá, a rózsaszín hajú, martens bakancsos anyukák, ahogy a homokozóban játszanak a gyerekeikkel, annyira örülök, mikor látom őket.
A túra végén bemutattuk egymásnak az útvonalainkat, és később megkaptuk az összes útvonal tervet, lesz mit bejárni még. Az a negyed tényleg egy kincsesbánya, tele van történelemmel, amit tapintani lehet a falakon, az utcaköveken, a házfeliratokon.
És akkor most azt is elmesélem, hogy hogyan történnek itt a csodák, amiket minden nap megélek, és ami miatt egyszerűen biztos vagyok abban, hogy én itt most a lehető legjobb helyen vagyok.
A tegnapi reggelim közben a napi újságot olvasgattam. Nagyon nehezen megy, mert a nem Blikk színtű lapok igazán nyakatekerten fogalmaznak, sajtó-szakzsargonnal, nagyon meg kell magamat erőltetnem, hogy egy cikket végigolvassak. Annak kapcsán olvastam egy reflexiót, ami Münchenben a hétvégén történt: három kamasz fiú erőszakoskodni kezdett egy csapat gyerekkel, hogy adjanak nekik 15 eurót. A gyerekek védelmében közbelépett egy 50-es üzletember, akit a kamaszok halálra rugdostak és ütöttek. Hatalmas társadalmi vitát váltott ki ez az ügy, megoldásokat keresnek, a konzervatív CSU szerint az eddigi maximum 10 évet 15-re kellene emelni a fiatalkorúak esetében, a liberálisabb pártok szerint ez totál nem vezetne eredményre (és ezt minden, minimális empátiával rendelkező ember belátja), sokkal inkább a prevencióra kellene ügyelni, és a visszaintegrálásra. Ebben a cikkben, amit éppen olvastam, egy kanadai modellről volt szó, az úgynevezett érzelmi alfabetizálásról. Ugye az iskolában megtanuljuk az ABC-t, de Kanadában már ennél jóval korábban, óvodás korú gyermeket az érzelmek felismerésére tanítanak - hogyan tudod leolvasni a másik arcáról, mit érez. Mindezt azért, hogy ne az agresszió legyen a helyzetekben a megoldás, hanem megfelelő érzelmi inteligenciával a verekedés elkerülhető legyen. Állítólag Kanadában radikálisan csökkent az utóbbi időben, mióta ez a program létezik, a bűnesetek száma fiatalkorúak között.
Bocsánat, hogy ilyen hosszan magyarázom ezt az egészet, de fontos, a végeredmény miatt.
Szóval ez volt délelőtt. Aztán délután nyelvóra, ahol újságcikkekkel foglalkoztunk. Négy féle újságcikk közül lehetett választani, azok, akik azonosat választottak, egy csoportban megbeszélték a sajátjukat, aztán a csoportokat összekeverte Knut, és egymásnak be kellett mutatnunk a saját cikkünket. A cikkek elől voltak, egy asztalon, és mire én odaértem, addigra egyetlen egy cikk maradt csak, tehát nem volt választásom. Ez a cikk szintén ezzel a gyilkossággal foglalkozott, gondoltam jó, hát akkor ez van, ez maradt, legyen.
Átráguk magunkat a cikken kiscsoportban, valahogy utáltam az egész feladatot. Aztán jött a következő kör, új csoporttal. Az már egy fokkal jobb volt, ahogy mindenki elmondta a sajátját. És aztán azt mondta Knut, hogy jó, akkor most ő szeretne valakit, aki bevállalja, hogy az egész csoport előtt prezentálja a saját anyagát. Totál csönd és lapítás, senki nem jelentkezik.
És akkor odaszól nekem Patrick, akivel a csoportvegyítéskor összekerültünk, hogy hé, te olyan jól csináltad ezt a bemutatást, miért nem vállalod? És láttam rajta, hogy őszintén és komolyan gondolja, és tulajdonkppen kedvem nagyon is volt hozzá, csak bátorságom nem, így aztán jelentkeztem, és ott spontán elmondtam az én cikkem, meg amit gondoltam róla, a reggel olvasott cikkel összevetve, ezzel a kanadai folyamattal kiegészítve stb. stb. És amikor végeztem, Knut csak annyit mondott, hogy wao, dass war einfach total gut! És a többiek arcán is olyan elismerés volt, és nagyon megdicsértek, hogy mennyire jó volt a stílus, hogy milyen természetesen beszéltem és követhetően, hogy nem volt elvont, hanem kapcsok voltak a cikk és a realitás között, hogy közben személyes is volt - és Knut azt mondta, hogy bármelyik egyetemen megfelelt volna ez kiselőadásnak, még ha nem is voltam természetesen grammatikailag tökéletes. (Mert beleizzadtam az egészbe, szó szerint, olyan nehezen megy még választékosan beszélni, és szavakat megtalálni, amik magyarul természetesek...)
De akkor, ahogy leültem, megint egy kis darabja a világnak összeállt egy gömbbé. A reggelemtől kezdve, a bénaságomon át, hogy már megint én voltam az utolsó és nem választhattam, a csoportmunka erőlködésén, Patrik bátorításán keresztül addig a pontig, hogy elmondtam az izgulásom ellenére, és jó volt.
És valahogy ez történik itt a napokban, hogy az életem eddig darabokban szanaszét heverő részei (aki vagyok és amihez értek, amit szeretek és amit nem) most mintha megtalálnák a magjukat, a középpontot, ami összerántja őket egy univerzummá, magammá.
Ahogy az egész ittlétem hozzásegít, hogy megértsem a gyökereim, hogy elzarándokoljak addig a pontig, ahová a nagymamám mindig visszavágyott - sokat gondolok rá, mióta itt vagyok, és sok mindent megértettem belőle. Sok minden megengesztelődött bennem, amit gyerekként rossz néven vettem: a kívül állóságát, a németségét, amit a magyarországi 40 éve alatt sem akart soha elengedni, most már értem ezeket. Mert érzem. Mert én is ez vagyok.
Ezért kimondhatatlan öröm azt olvasni, amikor az anyám emlékeztet magamra, azokra az évekre, amikorról nekem még nincsenek emlékeim, és arról ír nekem a levelében, hogyan tanítgatott engem a nagymamám, és hogy most, a blogomat olvasva, ezt látja visszatükröződni. A világra csodálkozás guck mal!-ját, a tekintetemben a nagymamám tekintetét. Olyan nagy ajándék, hogy én most megélhetem azt, ami az ő álma volt, kicsit mintha befejezhetnék egy félbe maradt történetet, vagy meghúzhatnám egy kör utolsó, még hiányzó ívdarabját.
És még mennyi minden áll előttem! Mennyi kihívás és feladat, és biztos sok nehéz is, amint elkezdődik az egyetem, és helyt kell állnom, és be kell illeszkednem.
De minden nap tele van újabb és újabb bátorításokkal. Ahogy természetesen együtt lélegzek ezzel a várossal, ahogy, Berlin önmagát meghazudtolva, még mindig itt szorítja magához az égen a napot, és nem engedi, nem engedi el.
Ma újabb nagy sétát tettünk este, az óra után, az új nemzeti galériát szerettük volna megnézni, mert ott csak 20. századi művészet van. Az én ötletem volt és persze elcsesztem, mert nem néztem utána rendesen, és most éppen szünetel az állandó kiállítás, mert széthordták más múzeumok kölcsönbe. De odáig az út, a Potsdamer Platz-on keresztül...Be kell vallanom, hogy mikor megérkeztem ide, hiányoztak a budai hegyek. Most már nem. A széles, persze precíz német geometriával megépített, utakon, ha végignézel, a végtelent érzed, mint mikor a tenger előtt állsz. Hatalmas épületek, üvegből, és ezek a széles, széles utak, közben fémcsíkok az úton, hogy itt húzódott a fal 61 és 89 között, a színek, korok és emberek keveredése...ma láttam egy férfit, akit már láttam egyszer a városban. Ez is milyen élmény már! Itt vagyok két hete, és van egy arc, amit már láttam ebben a négymilliós rengetegben. (Úgy néz ki mint a Tigris.)
Kasia ma visszajött Lengyelországból (vizsgázni volt otthon) és lengyel csokit meg mézeskalácsot hozott. Hm, lecker. És tegnap este, a nyelvtanfolyam után, Aniával ültünk a Spree parton, abban az esti napsütésben, és meséltetett magamról, és arra gondoltam, hogy milyen gyorsan megtörténik, hogy néhány mondattá zsugorodik mindaz, ami korábban az életem egyetlen igazi narratívája, kerete, a legfőbb mondanivalóm volt. Hogy milyen fölszabadító ez, ahogy megtörténik, hogy egyszerűen már nem számít.
Knut ma azt mondta, hogy érthetetlen ez a szép ősz, egyáltalán nem szokott ilyen itt lenni - de még kihasználjuk, és holnap elmegyünk a fal egyik emlékmúzeumához, ami nem a Chakpoint Charlie. Ma meg az itteni Anna Frank múzeumot látogattuk meg, illetve az úgynevezett Blindwerkstatt múzeumot, ahol a háború alatt zsidó rokkantak készítettek seprűt és keféket, és '42-ig meg lehett néhányat így menteni. A férfi, aki ezt megszervezte, Otto Weidt (de persze a nevére már nem emlékszem pontosan) lefizette a német rendőrséget, és papírt szerzett, hogy a hadsereg számára fontos ez az üzem. Egy zsidó lány egy álló napot végigdolgozott magassarkú cipőben, hogy tönkre menjen a lába, és rokkantként ebbe az üzembe kerülhessen munkaszolgálatra. Emberek tucatjait bújtatták ebben a házban, és hallottam olyan történetet is, hogy zsidó adott föl zsidót - mert beépítették őket, a családjuk nem-deportálását ígérve. Mennyi történet, mennyi elviselhetetlen mozzanat, ami valamikor hétköznap volt, tejóég, hétköznap...Olvastam a berlini svéd gyülekezetről, amelynek három, egymást követő lelkésze is zsidók tucatjait mentette. Az elsőt kiutasították az országból, a második, egy hazaút során repülőbalesetet szenvedett '44-ben. És összeugrott a szívem, hogy hogyan lehet, hogy valaki, aki a saját életét kockáztatva embereket ment, egy banális repülő balesetben aztán meghal. Hogy is van ez, ezzel az élettel?
Waldi azt mondta az emberekre, akik zsidókat bújtattak, hogy sie hatten sicher viel Stress - itt mindenre azt mondják, hogy ich habe viel Stress ha valami döcög és fárasztó. Sok a stressz, sok bizony :).
Szombat este az izráeli lányaink zsidó újév ünnepet szerveznek nekünk, milyen jó már ez is! Meséltek a katonaságnál eltöltött évekiről, olyan más világ az övék. Olyan izgalmas.
Ma végül aztán, csakhogy kihasználjuk az ingyenes múzeumozást, Helmut Newton kiállítást néztünk. Ő egy nagyon híres fotós volt, 2004-ben halt meg, sztárok és hírességek sorát fényképezte, leginkább persze az aktjairól híres. 83 évesen halt meg, amikor a Cadillacjét vezetve(!!) nekiment egy falnak. '38-ban menekült el Németországból. Az összes fotón olyan mókás-kedves feje van, és a feleségével boldognak és derűsnek néznek ki. Kérdezem magamtól, hogy hogyan lehet ez, mikor ez a férfi a legszebb nők tucatjait fotózta meztelenül. Aztán belenéztem egy portréfilmbe, ahol azt mondja, hogy eszébe sem jut, hogy ezek a testek mások is lehetnének, mint a fotó tárgyai. És ez egyrészt persze megnyugtató, másrészt viszont valami nagyon kemény mondat: hogy a test tárggyá válik, egy szem által irányított, pozíciókba forgatott objektummá. És a képeket nézve is ez volt az érzésem egy idő után. Persze voltak nagyon megkapó portrék is, Andy Warholról, és Claudia Schifferről bajor menyecske ruhában, és az öreg Daliról, az felejthetetlen.
De leginkább az maradt meg, amit Newton magáról írt, és egy plakáton lehetett olvasni. Azt meséli, hogy '32-ben, 12 évesen egyszer csak ellenálhatatlan vágyat érzett, hogy vegyen magának egy fényképezőgépet. Elment egy boltba, és vett egyet. Három és fél márka volt. És el kezdett fotózni, és nem tudta megmondani, miért csinálja. És ahogy ezt olvastam arra gondoltam, hogy milyen jó, hogy ilyen a szívünk: belénk vannak rejtve a saját lehetőségeink, és szorongatnak, és nem hagynak nyugodni, amíg ki nem bontjuk őket (vagy meg nem keseredünk, mert kibontatlanul elhaltak bennünk). Jön valami, mocorog benned, és semmi racionális magyarázata nincs, sőt, inkább őrültségnek, de legalábbis, banális hülyeségnek tűnik. Haszontalanság. Kattintgatni egy géppel. Leírni egy mondatot. Állni és nézni a vizet. Napraforgót venni este fél tízkor.
Berlinbe jönni, a fene tudja, miért. Együtt élni előtte már éveket a vággyal, ami, senki nem tudja, honnan költözött a szívbe. Arról írni, hogy milyen itt az ég. Egy másik nyelven tanulni a saját nevemet, és azt, hogy mit jelent szeretni.
Először is Kreuzberg. Azt hiszem, már írtam, hogy a csoportunkban most hét berlini diák is van, akik, mivel az első három hétben nekik nem kell nyelvtanfolyamra járni, mindegyike bemutat nekünk valamit a városból. Ezek a programok mindig kedden ill. csütörtök délelőtt vannak, kivéve Jané, ő majd a Wannsee-hez szeretne minket elvinni, a híres-hírhedt konferencia helyszínére, de az valamikor majd januárban lesz.
Tehát az első programunk egy Kreuzberg túra volt. Kreuzberg mára a legkedveltebb alternatív negyed Berlinben, a század elején inkább polgári körzet volt, aztán a hatvanas évektől mindenféle kisebbségek (ideológiai és nemzeti) lepték el. Ugyan nem olyan vegyes a migrációja, mint Neukölnek (ami közismerten török negyed), de itt is mindenféle nemzetiség él. (Pl. egy anyuka az óvoda előtt a gyerekének azt kiabálta, hogy Béla, Béla, jellegzetes német hanglejtéssel, ahogy az én nevemet is ejtik itt). Négy csoportra osztottak minket, feladatokat kaptunk, és úgy fedeztük föl a városrész különböző egységeit. Nem gondoltam, hogy olyan lenyűgöző lesz, mint amilyen végül volt.
Ha kiszállsz az U8-ból a Kottbusser Tor-nál, na, ott kezdődik Kreuzberg. A városközpont után valami, elsőre ilyesztő, vegyességgel találkozol, és igen, szeméttel. Átláthatatlan a belváros széles, a végtelenig futó utcáihoz képest. Nem vártam túl sok jót -- de aztán be kellett látnom, hogy mennyi negatív előfeltételezés volt bennem.
A mi útszakaszunk egy óvódával kezdődött, ki kellett derítenünk, hogy mi volt korábban. Vadim amint meglátta, rávágta, hogy hát parkolóház -- megkérdeztük a portást, és tényleg, parkolóház volt. Aztán még ugyanebben az utcában be kellett mennünk a Zöldek központjába és megkérdezni, a legutóbbi választásokon hány százalékot kaptak a kerületben. Vicces volt, hogy a választási irodában a hölgy nem tudta pontosan megmondani a számot, 46%-ot mondott, de igazából 53%-ot kaptak. Viszont olyan jó fej volt, barátságos, annyira szeretem, hogy itt mosolyognak az emberek ha megszólítod őket és érdeklődnek, miért kérdezed, amit kérdezel...
(Apropó, választások: itt most, 27-én lesznek parlamenti választások. A hónap elején bejelentkeztem, berlini lakosnak, és meg is kaptam a választási papíromat, 27-én megyek voksolni. Azt hiszem, tudom, kire fogok szavazni. Úgy örülök, hogy most vagyok itt, és ezt is megélhetem, hogy mint német állampolgár voksolhatok! A szavazási értesítővel is nagyon mókás volt szembesülnöm. Ugye van az a pici papír, amit otthon kapunk, a helyszínnel, időponttal. Na, itt küldtek három A/4es papírt, kettőn leírás, a harmadik pedig a kérvény, ha nem tudsz/akarsz a saját körzetedben szavazni. A leírásos lapok egyikén vastagon szedve: sajnos ebben a körzetben a szavazóhelyiség nem alkalmas arra, hogy mozgáskorlátozottak is megközelíthessék, kérjük, ebben az esetben válasszon másik körzetet.)
Aztán végig mentünk az óvoda-választási iroda utcáján, ahol a kapuk fölött Isztambul-képek lógtak (bevallom őszintén, egy pillanatig azt hittem, hogy a Gellérthegyet látom az Erzsébet híddal, de ez csak az én végtelen butaságomat árulja el, nem a honvágyat:) ). Aztán hirtelen, az utca végén elkezdődik egy park (jelzem, a Kottbusser Tor káoszától még mindig csak egy utcányira vagyunk), amin ha végig sétálsz, egy kicsinyített Tádzsmáhállal találkozol. Rózsakert, valami gyönyörű park, a közepén tó. (A park korábban csatorna volt, de a század elején föltöltötték, mert nem volt elég higiénikus, rosszul építették meg.) Na, ekkor fogtam be a szám magamban először - Kreuzberg kincsei...Aztán tovább mentünk, és a feladat leírás szerint találkoznunk kell "váratlan lakókkal". Ania azonnal mondta, hogy ezek állatok lesznek, gondoltam ugyanmár...De mégis!
Ahogy megtaláltuk a keresett telekszámot, embereket találtunk munka közben egy láthatóan állatkert szerű létesítményben. Ania bement, megszólított egy nőt, aki azonnal el kezdett mesélni, és kérdezni, kik és mik vagyunk, és aztán odajött a főnök is, és mesélt, és akkor azt gondoltam, hogy egyszer ebben a negyedben is kell majd laknom, mert ez valami hihetetlen. Egy úgynevezett Kinderbauerhof kellős közepén álltunk.
A történet a következő: a nyolcvanas években Kreuzberg nem volt egy túl jó környék, nagyon sok emeletes ház üresen állt. Ide egyszerűen, önkényesen punkok költöztek be, és belakták a házakat. Ezek között a házak között egy üres terület állt, és a punkok azt gondolták, hogy csinálnak itt valamit a gyerekeiknek - így hozták létre azt az állatfarmot, ami jövőre 30 éves lesz. Azért, hogy a gyerekeik élőben lássanak nyulat, libát, pónit. Annyira kedves volt az egész! Csomó gyerek volt ott, mikor elmentünk, feketék-fehérek-kávészínüek. A libák a tóban a reggeli fürdésüket végezték épp, csodáltam őket, a mozdulataik biztosságát és otthonosságát, ahogy egymást követték a víz alá merülések és fölbukkanások, és a napfényben a szárnyak széttárása, a vizcseppek ahogy hulltak össze vissza, azt gondoltam, hogy ez igazi Istendicséret, itt, Kreuzberg kellős közepén. Az állatfarm munkatársainak nagy része a mai napig punk, és a farmon áll egy vagon is, ahol még laknak ketten. A negyedben soksok ilyen Kinderbauerhof áll, mindet ezek a nyolcvanas években ide települt punkok hozták létre. Az én agyamban a punkság eddig csak anarchizmus volt és vicces frizurák: de ezek az emberek itt tényleg valami fontosat, valami értéket alapítottak, ami harminc éve létezik és működik.
Különben, ebben a városban az egyik, amit a legjobban szeretek, pont ez a punk réteg. A punk-daddyk. Olyan okosan és érzékenyen nyúlnak a gyerekeikhez, az ilyesztő külsejük ellenére, egyszerűen jó őket nézni, ahogy kiveszik a gyereket a babakocsiból (ami nem luxuskocsi) vagy beszélnek hozzá, a rózsaszín hajú, martens bakancsos anyukák, ahogy a homokozóban játszanak a gyerekeikkel, annyira örülök, mikor látom őket.
A túra végén bemutattuk egymásnak az útvonalainkat, és később megkaptuk az összes útvonal tervet, lesz mit bejárni még. Az a negyed tényleg egy kincsesbánya, tele van történelemmel, amit tapintani lehet a falakon, az utcaköveken, a házfeliratokon.
És akkor most azt is elmesélem, hogy hogyan történnek itt a csodák, amiket minden nap megélek, és ami miatt egyszerűen biztos vagyok abban, hogy én itt most a lehető legjobb helyen vagyok.
A tegnapi reggelim közben a napi újságot olvasgattam. Nagyon nehezen megy, mert a nem Blikk színtű lapok igazán nyakatekerten fogalmaznak, sajtó-szakzsargonnal, nagyon meg kell magamat erőltetnem, hogy egy cikket végigolvassak. Annak kapcsán olvastam egy reflexiót, ami Münchenben a hétvégén történt: három kamasz fiú erőszakoskodni kezdett egy csapat gyerekkel, hogy adjanak nekik 15 eurót. A gyerekek védelmében közbelépett egy 50-es üzletember, akit a kamaszok halálra rugdostak és ütöttek. Hatalmas társadalmi vitát váltott ki ez az ügy, megoldásokat keresnek, a konzervatív CSU szerint az eddigi maximum 10 évet 15-re kellene emelni a fiatalkorúak esetében, a liberálisabb pártok szerint ez totál nem vezetne eredményre (és ezt minden, minimális empátiával rendelkező ember belátja), sokkal inkább a prevencióra kellene ügyelni, és a visszaintegrálásra. Ebben a cikkben, amit éppen olvastam, egy kanadai modellről volt szó, az úgynevezett érzelmi alfabetizálásról. Ugye az iskolában megtanuljuk az ABC-t, de Kanadában már ennél jóval korábban, óvodás korú gyermeket az érzelmek felismerésére tanítanak - hogyan tudod leolvasni a másik arcáról, mit érez. Mindezt azért, hogy ne az agresszió legyen a helyzetekben a megoldás, hanem megfelelő érzelmi inteligenciával a verekedés elkerülhető legyen. Állítólag Kanadában radikálisan csökkent az utóbbi időben, mióta ez a program létezik, a bűnesetek száma fiatalkorúak között.
Bocsánat, hogy ilyen hosszan magyarázom ezt az egészet, de fontos, a végeredmény miatt.
Szóval ez volt délelőtt. Aztán délután nyelvóra, ahol újságcikkekkel foglalkoztunk. Négy féle újságcikk közül lehetett választani, azok, akik azonosat választottak, egy csoportban megbeszélték a sajátjukat, aztán a csoportokat összekeverte Knut, és egymásnak be kellett mutatnunk a saját cikkünket. A cikkek elől voltak, egy asztalon, és mire én odaértem, addigra egyetlen egy cikk maradt csak, tehát nem volt választásom. Ez a cikk szintén ezzel a gyilkossággal foglalkozott, gondoltam jó, hát akkor ez van, ez maradt, legyen.
Átráguk magunkat a cikken kiscsoportban, valahogy utáltam az egész feladatot. Aztán jött a következő kör, új csoporttal. Az már egy fokkal jobb volt, ahogy mindenki elmondta a sajátját. És aztán azt mondta Knut, hogy jó, akkor most ő szeretne valakit, aki bevállalja, hogy az egész csoport előtt prezentálja a saját anyagát. Totál csönd és lapítás, senki nem jelentkezik.
És akkor odaszól nekem Patrick, akivel a csoportvegyítéskor összekerültünk, hogy hé, te olyan jól csináltad ezt a bemutatást, miért nem vállalod? És láttam rajta, hogy őszintén és komolyan gondolja, és tulajdonkppen kedvem nagyon is volt hozzá, csak bátorságom nem, így aztán jelentkeztem, és ott spontán elmondtam az én cikkem, meg amit gondoltam róla, a reggel olvasott cikkel összevetve, ezzel a kanadai folyamattal kiegészítve stb. stb. És amikor végeztem, Knut csak annyit mondott, hogy wao, dass war einfach total gut! És a többiek arcán is olyan elismerés volt, és nagyon megdicsértek, hogy mennyire jó volt a stílus, hogy milyen természetesen beszéltem és követhetően, hogy nem volt elvont, hanem kapcsok voltak a cikk és a realitás között, hogy közben személyes is volt - és Knut azt mondta, hogy bármelyik egyetemen megfelelt volna ez kiselőadásnak, még ha nem is voltam természetesen grammatikailag tökéletes. (Mert beleizzadtam az egészbe, szó szerint, olyan nehezen megy még választékosan beszélni, és szavakat megtalálni, amik magyarul természetesek...)
De akkor, ahogy leültem, megint egy kis darabja a világnak összeállt egy gömbbé. A reggelemtől kezdve, a bénaságomon át, hogy már megint én voltam az utolsó és nem választhattam, a csoportmunka erőlködésén, Patrik bátorításán keresztül addig a pontig, hogy elmondtam az izgulásom ellenére, és jó volt.
És valahogy ez történik itt a napokban, hogy az életem eddig darabokban szanaszét heverő részei (aki vagyok és amihez értek, amit szeretek és amit nem) most mintha megtalálnák a magjukat, a középpontot, ami összerántja őket egy univerzummá, magammá.
Ahogy az egész ittlétem hozzásegít, hogy megértsem a gyökereim, hogy elzarándokoljak addig a pontig, ahová a nagymamám mindig visszavágyott - sokat gondolok rá, mióta itt vagyok, és sok mindent megértettem belőle. Sok minden megengesztelődött bennem, amit gyerekként rossz néven vettem: a kívül állóságát, a németségét, amit a magyarországi 40 éve alatt sem akart soha elengedni, most már értem ezeket. Mert érzem. Mert én is ez vagyok.
Ezért kimondhatatlan öröm azt olvasni, amikor az anyám emlékeztet magamra, azokra az évekre, amikorról nekem még nincsenek emlékeim, és arról ír nekem a levelében, hogyan tanítgatott engem a nagymamám, és hogy most, a blogomat olvasva, ezt látja visszatükröződni. A világra csodálkozás guck mal!-ját, a tekintetemben a nagymamám tekintetét. Olyan nagy ajándék, hogy én most megélhetem azt, ami az ő álma volt, kicsit mintha befejezhetnék egy félbe maradt történetet, vagy meghúzhatnám egy kör utolsó, még hiányzó ívdarabját.
És még mennyi minden áll előttem! Mennyi kihívás és feladat, és biztos sok nehéz is, amint elkezdődik az egyetem, és helyt kell állnom, és be kell illeszkednem.
De minden nap tele van újabb és újabb bátorításokkal. Ahogy természetesen együtt lélegzek ezzel a várossal, ahogy, Berlin önmagát meghazudtolva, még mindig itt szorítja magához az égen a napot, és nem engedi, nem engedi el.
Ma újabb nagy sétát tettünk este, az óra után, az új nemzeti galériát szerettük volna megnézni, mert ott csak 20. századi művészet van. Az én ötletem volt és persze elcsesztem, mert nem néztem utána rendesen, és most éppen szünetel az állandó kiállítás, mert széthordták más múzeumok kölcsönbe. De odáig az út, a Potsdamer Platz-on keresztül...Be kell vallanom, hogy mikor megérkeztem ide, hiányoztak a budai hegyek. Most már nem. A széles, persze precíz német geometriával megépített, utakon, ha végignézel, a végtelent érzed, mint mikor a tenger előtt állsz. Hatalmas épületek, üvegből, és ezek a széles, széles utak, közben fémcsíkok az úton, hogy itt húzódott a fal 61 és 89 között, a színek, korok és emberek keveredése...ma láttam egy férfit, akit már láttam egyszer a városban. Ez is milyen élmény már! Itt vagyok két hete, és van egy arc, amit már láttam ebben a négymilliós rengetegben. (Úgy néz ki mint a Tigris.)
Kasia ma visszajött Lengyelországból (vizsgázni volt otthon) és lengyel csokit meg mézeskalácsot hozott. Hm, lecker. És tegnap este, a nyelvtanfolyam után, Aniával ültünk a Spree parton, abban az esti napsütésben, és meséltetett magamról, és arra gondoltam, hogy milyen gyorsan megtörténik, hogy néhány mondattá zsugorodik mindaz, ami korábban az életem egyetlen igazi narratívája, kerete, a legfőbb mondanivalóm volt. Hogy milyen fölszabadító ez, ahogy megtörténik, hogy egyszerűen már nem számít.
Knut ma azt mondta, hogy érthetetlen ez a szép ősz, egyáltalán nem szokott ilyen itt lenni - de még kihasználjuk, és holnap elmegyünk a fal egyik emlékmúzeumához, ami nem a Chakpoint Charlie. Ma meg az itteni Anna Frank múzeumot látogattuk meg, illetve az úgynevezett Blindwerkstatt múzeumot, ahol a háború alatt zsidó rokkantak készítettek seprűt és keféket, és '42-ig meg lehett néhányat így menteni. A férfi, aki ezt megszervezte, Otto Weidt (de persze a nevére már nem emlékszem pontosan) lefizette a német rendőrséget, és papírt szerzett, hogy a hadsereg számára fontos ez az üzem. Egy zsidó lány egy álló napot végigdolgozott magassarkú cipőben, hogy tönkre menjen a lába, és rokkantként ebbe az üzembe kerülhessen munkaszolgálatra. Emberek tucatjait bújtatták ebben a házban, és hallottam olyan történetet is, hogy zsidó adott föl zsidót - mert beépítették őket, a családjuk nem-deportálását ígérve. Mennyi történet, mennyi elviselhetetlen mozzanat, ami valamikor hétköznap volt, tejóég, hétköznap...Olvastam a berlini svéd gyülekezetről, amelynek három, egymást követő lelkésze is zsidók tucatjait mentette. Az elsőt kiutasították az országból, a második, egy hazaút során repülőbalesetet szenvedett '44-ben. És összeugrott a szívem, hogy hogyan lehet, hogy valaki, aki a saját életét kockáztatva embereket ment, egy banális repülő balesetben aztán meghal. Hogy is van ez, ezzel az élettel?
Waldi azt mondta az emberekre, akik zsidókat bújtattak, hogy sie hatten sicher viel Stress - itt mindenre azt mondják, hogy ich habe viel Stress ha valami döcög és fárasztó. Sok a stressz, sok bizony :).
Szombat este az izráeli lányaink zsidó újév ünnepet szerveznek nekünk, milyen jó már ez is! Meséltek a katonaságnál eltöltött évekiről, olyan más világ az övék. Olyan izgalmas.
Ma végül aztán, csakhogy kihasználjuk az ingyenes múzeumozást, Helmut Newton kiállítást néztünk. Ő egy nagyon híres fotós volt, 2004-ben halt meg, sztárok és hírességek sorát fényképezte, leginkább persze az aktjairól híres. 83 évesen halt meg, amikor a Cadillacjét vezetve(!!) nekiment egy falnak. '38-ban menekült el Németországból. Az összes fotón olyan mókás-kedves feje van, és a feleségével boldognak és derűsnek néznek ki. Kérdezem magamtól, hogy hogyan lehet ez, mikor ez a férfi a legszebb nők tucatjait fotózta meztelenül. Aztán belenéztem egy portréfilmbe, ahol azt mondja, hogy eszébe sem jut, hogy ezek a testek mások is lehetnének, mint a fotó tárgyai. És ez egyrészt persze megnyugtató, másrészt viszont valami nagyon kemény mondat: hogy a test tárggyá válik, egy szem által irányított, pozíciókba forgatott objektummá. És a képeket nézve is ez volt az érzésem egy idő után. Persze voltak nagyon megkapó portrék is, Andy Warholról, és Claudia Schifferről bajor menyecske ruhában, és az öreg Daliról, az felejthetetlen.
De leginkább az maradt meg, amit Newton magáról írt, és egy plakáton lehetett olvasni. Azt meséli, hogy '32-ben, 12 évesen egyszer csak ellenálhatatlan vágyat érzett, hogy vegyen magának egy fényképezőgépet. Elment egy boltba, és vett egyet. Három és fél márka volt. És el kezdett fotózni, és nem tudta megmondani, miért csinálja. És ahogy ezt olvastam arra gondoltam, hogy milyen jó, hogy ilyen a szívünk: belénk vannak rejtve a saját lehetőségeink, és szorongatnak, és nem hagynak nyugodni, amíg ki nem bontjuk őket (vagy meg nem keseredünk, mert kibontatlanul elhaltak bennünk). Jön valami, mocorog benned, és semmi racionális magyarázata nincs, sőt, inkább őrültségnek, de legalábbis, banális hülyeségnek tűnik. Haszontalanság. Kattintgatni egy géppel. Leírni egy mondatot. Állni és nézni a vizet. Napraforgót venni este fél tízkor.
Berlinbe jönni, a fene tudja, miért. Együtt élni előtte már éveket a vággyal, ami, senki nem tudja, honnan költözött a szívbe. Arról írni, hogy milyen itt az ég. Egy másik nyelven tanulni a saját nevemet, és azt, hogy mit jelent szeretni.
szerda
Tizennégy
Azaz két hét. És nem értem, Isten miért olyan jó, hogy még mindig gyönyörű az idő.
Többen írtátok, hogy a blogot olvasva azt érzétek, hogy ez itt a menyország, ami Magyarországon van az meg le van írva, mert pici és vacak. Összeugrott a gyomrom, mikor ezt olvastam, mert eszembe sem jutott ilyen egyszer sem. Egészen másról van szó.
Nem hiszem, hogy túlzottan objektiválni lehetne, hogy mi az abszolut értékét tekintve "jó" és "rossz". Persze, az jobb, ha nem kell az utcán félned fényes nappal, és jó, ha a csapot megnyitva bármikor ihatsz -- de ha nem ilyen helyen élsz, akkor számodra a robbantgatás-veszély és az ivóvíz-hiány a természetes, bármilyen kegyetlenül hangzik is ez, így leírva. Ha te ott vagy otthon, akkor nem igazán fontos kérdés az, hogy mennyi minden van, ami ennél jobb.
Berlin nem jobb. Berlin más, mint Budapest. Németország sem jobb, Németország más, mint Magyarország. És van, akit ez itt a halálba kergetne. Ahogy Alexet, a fehérorosz fiút, mert hogy milyen zajos és koszos ez a város. Nekem föl sem tűnt, hogy koszos, mert az eget nézem, nem az flasztert. Kasia meg kifejezetten szereti a koszos városokat.
És itt is vannak problémák. Pl. nem megy az S-Bahn lassan egy hete, és nem lehet tudni, mikor fog megint elindulni, tele vannak ezzel az újságok -- ez kb. olyan, mintha Pesten leállna egyszerre az összes metróvonal, és még a HÉV is. Engem különösebben nem zavar, mert így most nem kétpercenként jönnek a járatok, hanem nyolcpercenként a pótlóvonatok, amik ugyan többnyira zsúfolásig vannak, de én szeretem őket. És más számára talán idegesítő ez a formalitás, ami itt van, a megbeszélések fontossága és a precizitás "követelménye" - engem megnyugtat, mert egybe cseng a természetemmel, és nem érzem végre azt, hogy más vagyok.
És a lelkesedésem, az örömöm ebből fakad. Valahol, valahogyan összeért a kint és a bent -- számomra. Nem objektíve, nem általában, hanem nekem.
Ennyi csupán.
Többen írtátok, hogy a blogot olvasva azt érzétek, hogy ez itt a menyország, ami Magyarországon van az meg le van írva, mert pici és vacak. Összeugrott a gyomrom, mikor ezt olvastam, mert eszembe sem jutott ilyen egyszer sem. Egészen másról van szó.
Nem hiszem, hogy túlzottan objektiválni lehetne, hogy mi az abszolut értékét tekintve "jó" és "rossz". Persze, az jobb, ha nem kell az utcán félned fényes nappal, és jó, ha a csapot megnyitva bármikor ihatsz -- de ha nem ilyen helyen élsz, akkor számodra a robbantgatás-veszély és az ivóvíz-hiány a természetes, bármilyen kegyetlenül hangzik is ez, így leírva. Ha te ott vagy otthon, akkor nem igazán fontos kérdés az, hogy mennyi minden van, ami ennél jobb.
Berlin nem jobb. Berlin más, mint Budapest. Németország sem jobb, Németország más, mint Magyarország. És van, akit ez itt a halálba kergetne. Ahogy Alexet, a fehérorosz fiút, mert hogy milyen zajos és koszos ez a város. Nekem föl sem tűnt, hogy koszos, mert az eget nézem, nem az flasztert. Kasia meg kifejezetten szereti a koszos városokat.
És itt is vannak problémák. Pl. nem megy az S-Bahn lassan egy hete, és nem lehet tudni, mikor fog megint elindulni, tele vannak ezzel az újságok -- ez kb. olyan, mintha Pesten leállna egyszerre az összes metróvonal, és még a HÉV is. Engem különösebben nem zavar, mert így most nem kétpercenként jönnek a járatok, hanem nyolcpercenként a pótlóvonatok, amik ugyan többnyira zsúfolásig vannak, de én szeretem őket. És más számára talán idegesítő ez a formalitás, ami itt van, a megbeszélések fontossága és a precizitás "követelménye" - engem megnyugtat, mert egybe cseng a természetemmel, és nem érzem végre azt, hogy más vagyok.
És a lelkesedésem, az örömöm ebből fakad. Valahol, valahogyan összeért a kint és a bent -- számomra. Nem objektíve, nem általában, hanem nekem.
Ennyi csupán.
hétfő
Hol vagyok otthon? ...
A napoknak ez a legmélyebb kérdése. És a válasz most olyan kézenfekvőnek tűnik, hogy nem merem leírni.
Először a hétvégéről: Rostockig mentünk vonattal, de a város még nem a tengerparton van, hanem kb. 20 percnyi vonatútra. Mikor megérkeztünk, először lepakoltunk a szállásunkon és aztán kényelmes megreggeliztünk (délben) egy kávézóban. Beszélgetni, együtt lenni, miközben a nap olyan vakmerően süt, mintha július lenne. Aztán Wahnemünde - itt kezdődik a tenger. A városkában éppen triatlon bajnokság volt, töménytelen ember, sirályok, kikötő tele hajókkal, akkorákkal is, amilyen nagyokat még életemben nem láttam. A tenger illata is teljesen ismeretlen volt számomra, de ha kiszállsz a vonatból, még jó tíz perc séta a tenger, tehát akkor még nem látod, csak érzed a levegőben. Az odáig vezető úton nyüzsgés, mindenféle boltok, azok az elbűvölő hansa-házacskák, mintha egy képeslapot látnál. Elképzeled, hogy eltűnnek a turisták, későősz van, a teraszon reggelizel azzal/azokkal, akit/akiket szeretsz, és bámulod a vizet, aminek sehol sincs vége, miközben nyolc órát kongatnak a harangok. Az úton egyszer csak zongoraszó, és mikor odanézek, egy igazi koncertzongorát látok, kigörgették a kis híd lábához, egy férfi gyönyörűen játszik. Martin azt mondta, Bécsben sok ilyet látni, az Örs vezér téri vak lányra gondoltam, aki egész nap a Honfoglalást játsza egy szintetizátoron.
A tengert mielőtt elérnéd, már le kell venned a papucsod, mert olyan vastag homokréteg vezet oda, mintha hóban járnál. És akkor egyszer csak ott van ez az óriási víz. Amiről nem lehet mit mondani. Olyan a színe, amilyet még nem láttam soha, olyan az illata és a hangja, olyan a szél ami körülveszi, hogy felborít, felszámol és valami újat csinál belőled.
Hatan voltunk a bátrak, akik bemerészkedtünk, négy fiú és mi ketten Laurennel, az amerikai lánnyal. Hát mit mondjak? Először rettentő hideg volt, de annyira erősen fújt a szél, hogy pillanatok alatt elborítot a víz, és nem volt negyed órás gyaloglás, mint a Balatonban. Mikor először lett tele a szám, teljesen meghökkentem, hogy ez sós, teljesen sós ez a víz. Persze, tudtam, hogy a tenger sós, de hogy ezt ilyen érezni, azt eddig nem tudtam. Aztán féltem, iszonyúan féltem, mert bár elég jól úszok, nagyon erősek voltak a hullámok és ha nem sikerült fölvennem a ritmusukat, akkor elborítottak. Fölvenni a tenger ritmusát...hatalmas élmény volt.
Később a homokban feküdtünk Laurennel, sokat beszélgettünk, igazán kedvelem őt is és Patrikot is, a két amerikainkat, minden sztereotípiámat lebontják, amit az amerikaikról korábban gondoltam. Szóval feküdtünk ott a napon, és azon gondolkoztam, hogyan lehetne a tengerről beszélni, és megint csak Bacsó jutott eszembe, azzal a felejthetetlen Arisztotelész kurzussal, amikor a Heidegger-féle interpretációt magyarázta a beszédről. És azt mondta, hogy a beszéd tárgyát milyen könnyű elvéteni, mert van, hogy el sem érjük, de ugyanolyan gyakran van, hogy túlfutunk rajta, túlbeszéljük, és észre sem vesszük, hogy már régen eltértünk a tárgytól. Arra gondoltam, hogy minden, aminek eddig a tengert elképzeltem, majdnem tévedés, de minenképp túlfutás, a tárgy eltévesztése. Nem lehet róla mit mondani, de azt éreztem, hogy ugyanolyan természetes számomra, mint Berlin, hogy ugyanúgy hozzá tartozott mindig is az életemhez, mint Berlin, csak ki kellett várni a találkozás pillanatát. Ez lehet az idő teljessége kicsiben, oder?
Nagyon sokan eregettek sárkányt, olyan izgalmas sárkányok voltak! És aztán az egész délután a városban, mikor már kékre fáztunk a szandáljainkban és fürdéshez öltözve, és forralt bort ittunk egy étteremben. Aztán az este Rostockban, megvacsoráztunk valahol, olyan finom lasagnet kaptam, hogy csuda, aztán a kikötőben sétáltunk, mindenütt ez a szél, hogy kifújja belőled a lelkem, de ha akarom, a homokot is.
És a másnap, amikor a vasárnapi csöndben Alonával bevásárolni voltunk a reggelihez, és aztán megterítettünk, hogy mire a többiek felébrednek, minden készen legyen. Ahogy vártuk egymást, ahogy együtt örültünk annak, ami az asztalon volt. Patrik, aki el szeretett volna minket kísérni, de pár perccel korábban indultunk, és amikor visszafelé jöttünk ott ült a ház előtt, a vasárnapi fényben, és rajzolt. Ahogy kávéval a kezemben kisétáltam a szállásunk elé, éppen kilenc óra volt és kongtak a harangok, és igazi vasárnap volt, igazi Istendícséret abban a fényben. A reggeli, amikor Paulina bedobta, hogy mi lenne, ha Lübeckbe mennénk, és aztán fél óra múlva már úton is voltunk.
Lübeck ezerszer szebb mint Rostock, gondolom sokkal régebbi város is. Templomok, városkapu, hatalmas rondellákkal, de az egész olyan, mint egy trapéz, aminek a rövidebb párhuzamos oldala szinte homorú körív, mintha össze akarna zuhanni. A St. Petri templom, ami ma már színháztér, az óriási belmagasságával, fehérre mázolt falaival, véletlenszerűen fölaggatott vásznakkal - ahogy a nap betűz a rózsaablakokon, és a vászonra vetíti az ablakíveket. Lift visz föl a toronyba, és látod végig a Travet, ami mint tenger a szigetet, öleli magához a várost, és végig a zöld partot, és ezeket a mézeskalács házakat. És megint a szél, most már menekülsz előle, mert fáj, ahogy söpri ki a testedből magadat.
És a másik templom, a St. Maria, ami 1942-ben, egy bosszúbombázásban, mintha az egész pokol égne, úgy lángolt. Valamikor az 1200as évek környékén kezdték el építeni, de gótikus templom lett belőle, a legszebb, amit eddig láttam, csak a kőszegi tetszett korábban ennyire. Ornamentikus minta, a barokk giccs a '42-es tűzvészben megsemmisült. És megsemmisült az a dance makabre falfestmény is, ami a ravennai mintájára készült, azzal a különbséggel, hogy itt, az embereket táncba rángató, toszogató halálalakok mögött, ebben az egész körtáncban nem valamilyen, akármilyen táj a háttér, hanem Lübeck. Hogy aki a festményt látja, magára ismerjen, mint egy tükörben: te is ilyen haláltól űzött vagy az utolsó napon, mindegy hogy pápa, kereskedő, vagy cseléd. Patrikot teljesen lázba hozta ez a sorozat, a sok sok, különböző emberarccal, és magyarázta nekem, hogy nézzem csak, a pap nagyon fél, a kereskedő, mintha egyezkedni próbálna, hogy még nem jött el az idő, és a herceg meg ügyet sem vet az egészre.
A templomíveket összefogó mennyezetmotívumok: galamb és kőtábla, a következő boltívcsoportban halálfej. A hatalmas, érthetetlen módon le nem zuhanó orgona a levegőben, a falhoz rögzítve, az óriási csillagjegy-óra, felirattal: valahányszor meghallod a harangkondulást, ne felejts el hálát adni Uradnak és Teremtődnek. Az egyik sarok, tele három-négy méter magas, megtépázott keresztekkel, az első világháború halottainak emlékére.
És a város, ahogy föl alá mászkálunk benne. A főtéren krumplifesztivál, Patrik lángost talál az egyik bódéban, és sokan azt ebédelünk, kecskesajttal és fokhagymával, olyan finom, de olyan finom volt, hogy az anyámé sem jobb.
És a Thomas Mann ház, ami a Mann család előtt még A Buddenbrock kereskedőké volt. Megvettem a Varázshegyet, mert Paulinának megígértem - aki Mann rajongó - hogy ebben az évben elolvasom. És engedtem az irtó sznob kísértésnek, hogy belepecsételjenek a könyvbe, hogy Buddenbrock-Haus, Lübeck.
Aztán a hazaút. Hogy el kezdem olvasni a könyvet, és egyrészt rájövök, milyen kevés szót ismerek németül, aztán elfog a csodálat, hogy milyen gyönyörű és gazdag ez a nyelv, és Mann milyen pontosan rögzíti a dolgokat, aztán, mint egy tükörben, önmagamra ébredek, hogy: amit Hans Castor itt megél az első oldalakon, az utazás kapcsán, azt élem meg most én is. Azt írja Mann, hogy Zeit ist Lethe, vagyis hogy az idő a Léthe folyam (a felejtés mitológiai, túlvilági vize), de az utazás méginkább, mert méggyorsabban eltávolítja az embert mindattól, ami rárakódott. Azt írja, hogy az utazásban az ember visszakapja az eredeti diszpozícióját, igen, mint a haláltáncban: nem vihetsz semmit magaddal, és amit a szívedben magaddal viszel is, olyan gyorsan elpárolog, hogy reggelről reggelre azt kérdezed magadtól, mi az, ami még az otthoniból maradt? Mi az, ami egyáltalán valóban "én" vagyok, és nem Zubehör, ahogy Patrik mondja, ami nem az anyám, az apám, a barátaim, ami velem marad, akárhová megyek?
Sokat tanulok abból, akinek itt látnak. Szeretnek, ahogy vagyok, és ez nagyon fölszabadító. Waldi ma azt mondta, hogy ha létezik Nagy Sándor, akkor én meg Lassú Héla vagyok (ez németül jobban hangzik: Alexander der Große, Héla die Langsame), mert hogy mindenütt én vagyok az utolsó. Hazafelé Bad Kleinenben át kellett szállnunk, és Waldi mindenki elé parancsolt és azt mondta, hogy nekem kell először kiszállnom és rohannom a csatlakozásunkhoz, mert ha nem én vagyok elől, akkor soha nem fogok átérni. Azt mondta, hogy flegmatikus vagyok, és azt hiszem, igaza van, a szó pozitív, és nem negatív értelmében. Nyugodt vagyok, és mindent ebben a saját tempómban szeretek csinálni, és szabaddá tesz, hogy én ez vagyok köztük és jó vagyok így nekik, és Waldi megsimogatja a vállam, miközben azt mondja, hogy Héla die Langsame.
A hazafelé út második része, Berlinig az a három óra, amit végig beszélgettünk Patrikkal. Különben is átbeszéltük az egész hétvégét, tényleg akkora élmény nekem ez a két amerikai. Patrik pólóján egy űrhajós, mellette felirat: Not all dreams can come true. És Lauren, aki vele ellentétben, büszke az american dreamre. De mindketten nagyon intelligensek, és 1-1 évet már Németországban laktak.
Patrik egy évet Oroszországban is töltött, Moszkvában, aztán öt hetet Azerbajdzsánban, árva gyerekekkel. Kérdeztem, miért csinálta. Azt mondta hogy azért, mert olvasta, hogy milyen rossz a volt szovjet országokban az árva gyerekek helyzete, és Moszkvában csomó helyre írt, hogy nem segíthetne-e, de sehonnan sem kapott választ. Aztán értesült erről a lehetőségről, és elment, és olyan gyerekekkel foglalkozott, akik teljesen vissza voltak maradva mind szellemileg, mind fizikailag, mert a kiskorukat egy üres szobában ülve töltötték, mindenfél impulzus nélkül. Mesélt az országukról, és kérdezett az enyémről, és úgy szégyelltem magam, mert tulajdonképpen a választási rendszerünk működéséről sem tudok semmit, azon túl, hogy ikszelni kell. És beszélgettünk Thomas Mannról, mert ő is most olvassa a Zauberberget németül (a Bűn és bűnhődést meg oroszul, pff) és mesélt a barátjáról, aki a beat nemzedék példájára (akik a jazz-t akarták az irodalomban megvalósítani) techno-t akart szöveggé formálni, és mesélt a saját írásairól, és kérdezett az enyémekről, és beszélgettünk otthonról és barátokról, kapcsolatokról és távolságokról. És akkor már zsúfolásig volt a vonat, de én meg csak azt éreztem, hogy itt egy ember a világ másik végéről, aki olyan, mint én - és van ebben valami nagyon fölszabadító. És akkor mondtam valamit, amire visszakérdezett, hogy weil du denkst...? és nem akartam elhinni, hogy ezt kérdezi, mert igen, éppen azért, de ezt még nem mondtam senkinek sem. És ő ezt azért tudta megkérdezni, mert ő is azért. És van ebben valami iszonyú fölszabadító és megnyugtató, hogy nem vagy a világon egyes egymagad, hogy egymástól teljesen függetlenül, tízezer kilóméterekre élve, formálódva, egy mindkettőnk számára idegen nyelven beszélve, valaki olyan, mint én. És milyen jó arra gondolni, hogy még egészen biztosan mások is vannak ilyenek, és fogunk találkozni, és otthon leszünk egymásnál attól kezdve, hogy kiejtjük az első mondatokat -- hogy az egész beszélgetésünk kendőzetlen és őszinte lehet, mindenféle kerülőutak nélkül.
Waldi végig olvasott (a többiek meg játszottak), de mikor megérkeztünk Berlinbe, totál kiakadva mondta, hogy scheiße, az egész három órát végigbeszéltétek, ezt az unalmat! Mi meg nagyon nevettünk, mert arról is beszélgettünk, hogy az egyik félelmünk szerint unalmas emberek vagyunk: és lám, valóban.
Este aztán a többiekkel aludtam, a kollégiumukban, mert Kasia otthon van most vizsgázni, és azt mondta, aludjak nála, csakhogy ne a földön. És akkor még leültem az asztalhoz és németül írtam naplót. És ma reggel németül telefonáltam az apámmal. És már németül beszélek magamhoz, magamban, egyre többször - de van egy talán behozhatatlan lemaradásom, ami miatt nem tudom, hogy verset írni németül fogok-e tudni valaha is.
Ma megvolt az első nyelvóránk. Knut (!) -nak hívják a tanárunkat, igazán szimpatikus, most három hétig minden hétköznap együtt leszünk. Örültem, hogy a "jobbik" csoportba kerültem, mert féltem, hogy nem sikerül. A kurzusaink majd nem csak a teremben lesznek, hanem a terv szerint egy napot Brandenburgban töltünk (vagy Potsdamban, nem is tudom már) és majd hajózunk a Wannsee-n, másik napot meg Oranienburgban, KZ-et nézünk. Tudjátok, az, hogy itt azt mondják: így lehet, ha ti is szeretnétek, és komolyan kérdezzük, hogy hogyan szeretnétek? -- és aztán a végén nem az van, hogy nem lesz úgy.Hanem ha úgy beszéljük meg, akkor úgy lesz. És nem az van, hogy a levegőben elvetélnek az ötletek és a vágyak, hanem van kifutásuk, mint a repülőgépnek fölszállás előtt a pálya -- és aztán szállás van, nem visszahullás. Ez olyan bátorító, olyan sok reményt ad, és úgy motivál, hogy van értelme lendületet venni és tervezni és vágyakozni, mert van fölszállás a kifutó pályák végén, nem csak elhalt akaratok, nem csak sóvárgás.
A nyelvórán különben Robinson Crusoe játékot játszottunk: van egy sziget, ahonnan ki kell jutni, de minden irányban veszélynek vagy kitéve. Van egy lista, kb. 20 dologgal, amiből csak ötöt vihetsz magaddal -- először mindenki megcsinálja a saját listáját, aztán kiscsoportokban, aztán nagycsoportban beszéljük meg. Ketten voltunk csak Patrikkal, akik azt gondoltuk, hogy nem kellene kiírtani és leigázni a kanibál benszülötteket, hanem meg kellene velük barátkozni, és akkor ők mindent adnának, ami a meneküléshez szükséges. Ez olyan vicces volt, főleg, mikor olyan vérfagyasztó ötleteket hallasz, hogy: és akkor a kivégzett benszülötteket bedobjuk a vízbe, hogy a cápák őket egyék meg, és amíg őket eszik, addig mi elmenekülhetünk. És mikor ezellen berzendektem, akkor az lett a kompromisszumos megoldás, hogy najó, akkor elvesszük az állataikat miután leigáztuk őket, és az állatokat dobjuk a cápáknak.
Nagyon szeretem a lányokat Izráelből, gyönyörűek, és olyan meleg a tekintetük, olyan jó velük.
És az óra után elindultunk a volt kelet felé, és megnéztük a Chakpoint Charleit, idáig egy pompázatos, luxustéren át vezet az út, ahol egyik oldalt egy francia, másik oldalt egy német dóm van, középen Schiller szobor és a Német Játékszín, ez a Gandamerplatz, a dandár-katonák után. Körös körül luxusüzletek, és a szaxofonos Titanicot játszik olyan szívszaggatóan, hogy sírni szeretnél.
Főleg, amikor ott vagy a Chakpoint Charlienál. Az egész egy hatalmas biznisz mára, de a történet nagyon okosan van bemutatva és leírva, és kidolgozva a környék. És ha belegondolsz abba, hogy a kedvesed az utca túloldalán lakik, este hazamész, hogy holnap találkoztok, és nem, soha többé nem, mert az éjszaka során felhúztak egy falat amin nem mehetsz át, hiába minden akarás. És az a fal ott áll majdnem negyven évig.
Ma az utcára macskakővel kirakva, hol húzódott régen, és darabok megőrizve a Friedrichstrasse közepén, ott volt a Ckahpoint Charlie, az egyetlen pont, ahol át lehetett menni útlevéllel, nagyon kivételes esetben, keletről nyugatra, és nyugatról keletre.
Nem, nem, nem tudom megérteni ennek a hátunk mögé dobott századnak a történetét, nem, nem, nem, ez a város egy lüktető emlékezés, akármilyen üzletet akar is akárki csinálni belőle, ha elolvasod a feliratokat, és megnézed a fényképen az arcokat, itt vagy az Eisemann Denkmalnál, napokig szeretnél sírni, vagy: szeretnél leülni melléjük és velük együtt sírni, vagy egyszerűen csak ölelni őket, míg el nem múlik az a nyolcvan év, aminek egyáltalán nem lett volna szabad megtörténnie.
Berlin egy csoda. Az üres szobám ellenére. És az ég, mintha minden nap utoljára köszönne el, de aztán, mint a nehéz búcsúkor, még visszafordul, visszaszalad, még egyszer megölel, és egy lépéssel tovább megy, mintha legutoljára (már csak délután süt ki a nap), de aztán mégis visszafordul -- és így megy ez, így megy ez, így megy ez, nem tudod meddig, de minden ölelésből kiszakadsz, miközben úgy vágyod, úgy reméled, hogy a következő lépés után visszafordul és újra megölel.
A Zauberbergemet egy darabig Martin vitte Lübeckben, eltette az ő könyve mellé. Aztán kávét vett, ami fölborult és a friss könyvem alsó szélén egy kb. fél centi átmérőjű pecsétet hagyott. Martin úgy sajnálta, én meg - jó flegmatikushoz méltón - nem bántam nagyon. Ahogy a lübecki állomáson a többiek szedelőzködtek, kiálltam a folyosóra, és az egész napos napsütés után épp akkor kezdett el esni, mikor mi már a vonatra vártunk. Néztem az esőt, és a foltra gondoltam a könyvem lapjain, és arra, hogy ilyen foltokkal van tele az életünk. És hogy mennyi csendes eső, nagy vihar, napsütés és szél kell ahhoz, hogy ezek a foltok már csak azok legyenek, amik: foltok. Egyszerű emlékezet, fájdalom és öröm, harag és kedvezés nélkül. És milyen nagy ajándék, ha ez megtörténik. Ha magával ragad egy utazás, és az időnél gyorsabban elvégzi azt, ami a túlvilágon a Léthe munkája.
Először a hétvégéről: Rostockig mentünk vonattal, de a város még nem a tengerparton van, hanem kb. 20 percnyi vonatútra. Mikor megérkeztünk, először lepakoltunk a szállásunkon és aztán kényelmes megreggeliztünk (délben) egy kávézóban. Beszélgetni, együtt lenni, miközben a nap olyan vakmerően süt, mintha július lenne. Aztán Wahnemünde - itt kezdődik a tenger. A városkában éppen triatlon bajnokság volt, töménytelen ember, sirályok, kikötő tele hajókkal, akkorákkal is, amilyen nagyokat még életemben nem láttam. A tenger illata is teljesen ismeretlen volt számomra, de ha kiszállsz a vonatból, még jó tíz perc séta a tenger, tehát akkor még nem látod, csak érzed a levegőben. Az odáig vezető úton nyüzsgés, mindenféle boltok, azok az elbűvölő hansa-házacskák, mintha egy képeslapot látnál. Elképzeled, hogy eltűnnek a turisták, későősz van, a teraszon reggelizel azzal/azokkal, akit/akiket szeretsz, és bámulod a vizet, aminek sehol sincs vége, miközben nyolc órát kongatnak a harangok. Az úton egyszer csak zongoraszó, és mikor odanézek, egy igazi koncertzongorát látok, kigörgették a kis híd lábához, egy férfi gyönyörűen játszik. Martin azt mondta, Bécsben sok ilyet látni, az Örs vezér téri vak lányra gondoltam, aki egész nap a Honfoglalást játsza egy szintetizátoron.
A tengert mielőtt elérnéd, már le kell venned a papucsod, mert olyan vastag homokréteg vezet oda, mintha hóban járnál. És akkor egyszer csak ott van ez az óriási víz. Amiről nem lehet mit mondani. Olyan a színe, amilyet még nem láttam soha, olyan az illata és a hangja, olyan a szél ami körülveszi, hogy felborít, felszámol és valami újat csinál belőled.
Hatan voltunk a bátrak, akik bemerészkedtünk, négy fiú és mi ketten Laurennel, az amerikai lánnyal. Hát mit mondjak? Először rettentő hideg volt, de annyira erősen fújt a szél, hogy pillanatok alatt elborítot a víz, és nem volt negyed órás gyaloglás, mint a Balatonban. Mikor először lett tele a szám, teljesen meghökkentem, hogy ez sós, teljesen sós ez a víz. Persze, tudtam, hogy a tenger sós, de hogy ezt ilyen érezni, azt eddig nem tudtam. Aztán féltem, iszonyúan féltem, mert bár elég jól úszok, nagyon erősek voltak a hullámok és ha nem sikerült fölvennem a ritmusukat, akkor elborítottak. Fölvenni a tenger ritmusát...hatalmas élmény volt.
Később a homokban feküdtünk Laurennel, sokat beszélgettünk, igazán kedvelem őt is és Patrikot is, a két amerikainkat, minden sztereotípiámat lebontják, amit az amerikaikról korábban gondoltam. Szóval feküdtünk ott a napon, és azon gondolkoztam, hogyan lehetne a tengerről beszélni, és megint csak Bacsó jutott eszembe, azzal a felejthetetlen Arisztotelész kurzussal, amikor a Heidegger-féle interpretációt magyarázta a beszédről. És azt mondta, hogy a beszéd tárgyát milyen könnyű elvéteni, mert van, hogy el sem érjük, de ugyanolyan gyakran van, hogy túlfutunk rajta, túlbeszéljük, és észre sem vesszük, hogy már régen eltértünk a tárgytól. Arra gondoltam, hogy minden, aminek eddig a tengert elképzeltem, majdnem tévedés, de minenképp túlfutás, a tárgy eltévesztése. Nem lehet róla mit mondani, de azt éreztem, hogy ugyanolyan természetes számomra, mint Berlin, hogy ugyanúgy hozzá tartozott mindig is az életemhez, mint Berlin, csak ki kellett várni a találkozás pillanatát. Ez lehet az idő teljessége kicsiben, oder?
Nagyon sokan eregettek sárkányt, olyan izgalmas sárkányok voltak! És aztán az egész délután a városban, mikor már kékre fáztunk a szandáljainkban és fürdéshez öltözve, és forralt bort ittunk egy étteremben. Aztán az este Rostockban, megvacsoráztunk valahol, olyan finom lasagnet kaptam, hogy csuda, aztán a kikötőben sétáltunk, mindenütt ez a szél, hogy kifújja belőled a lelkem, de ha akarom, a homokot is.
És a másnap, amikor a vasárnapi csöndben Alonával bevásárolni voltunk a reggelihez, és aztán megterítettünk, hogy mire a többiek felébrednek, minden készen legyen. Ahogy vártuk egymást, ahogy együtt örültünk annak, ami az asztalon volt. Patrik, aki el szeretett volna minket kísérni, de pár perccel korábban indultunk, és amikor visszafelé jöttünk ott ült a ház előtt, a vasárnapi fényben, és rajzolt. Ahogy kávéval a kezemben kisétáltam a szállásunk elé, éppen kilenc óra volt és kongtak a harangok, és igazi vasárnap volt, igazi Istendícséret abban a fényben. A reggeli, amikor Paulina bedobta, hogy mi lenne, ha Lübeckbe mennénk, és aztán fél óra múlva már úton is voltunk.
Lübeck ezerszer szebb mint Rostock, gondolom sokkal régebbi város is. Templomok, városkapu, hatalmas rondellákkal, de az egész olyan, mint egy trapéz, aminek a rövidebb párhuzamos oldala szinte homorú körív, mintha össze akarna zuhanni. A St. Petri templom, ami ma már színháztér, az óriási belmagasságával, fehérre mázolt falaival, véletlenszerűen fölaggatott vásznakkal - ahogy a nap betűz a rózsaablakokon, és a vászonra vetíti az ablakíveket. Lift visz föl a toronyba, és látod végig a Travet, ami mint tenger a szigetet, öleli magához a várost, és végig a zöld partot, és ezeket a mézeskalács házakat. És megint a szél, most már menekülsz előle, mert fáj, ahogy söpri ki a testedből magadat.
És a másik templom, a St. Maria, ami 1942-ben, egy bosszúbombázásban, mintha az egész pokol égne, úgy lángolt. Valamikor az 1200as évek környékén kezdték el építeni, de gótikus templom lett belőle, a legszebb, amit eddig láttam, csak a kőszegi tetszett korábban ennyire. Ornamentikus minta, a barokk giccs a '42-es tűzvészben megsemmisült. És megsemmisült az a dance makabre falfestmény is, ami a ravennai mintájára készült, azzal a különbséggel, hogy itt, az embereket táncba rángató, toszogató halálalakok mögött, ebben az egész körtáncban nem valamilyen, akármilyen táj a háttér, hanem Lübeck. Hogy aki a festményt látja, magára ismerjen, mint egy tükörben: te is ilyen haláltól űzött vagy az utolsó napon, mindegy hogy pápa, kereskedő, vagy cseléd. Patrikot teljesen lázba hozta ez a sorozat, a sok sok, különböző emberarccal, és magyarázta nekem, hogy nézzem csak, a pap nagyon fél, a kereskedő, mintha egyezkedni próbálna, hogy még nem jött el az idő, és a herceg meg ügyet sem vet az egészre.
A templomíveket összefogó mennyezetmotívumok: galamb és kőtábla, a következő boltívcsoportban halálfej. A hatalmas, érthetetlen módon le nem zuhanó orgona a levegőben, a falhoz rögzítve, az óriási csillagjegy-óra, felirattal: valahányszor meghallod a harangkondulást, ne felejts el hálát adni Uradnak és Teremtődnek. Az egyik sarok, tele három-négy méter magas, megtépázott keresztekkel, az első világháború halottainak emlékére.
És a város, ahogy föl alá mászkálunk benne. A főtéren krumplifesztivál, Patrik lángost talál az egyik bódéban, és sokan azt ebédelünk, kecskesajttal és fokhagymával, olyan finom, de olyan finom volt, hogy az anyámé sem jobb.
És a Thomas Mann ház, ami a Mann család előtt még A Buddenbrock kereskedőké volt. Megvettem a Varázshegyet, mert Paulinának megígértem - aki Mann rajongó - hogy ebben az évben elolvasom. És engedtem az irtó sznob kísértésnek, hogy belepecsételjenek a könyvbe, hogy Buddenbrock-Haus, Lübeck.
Aztán a hazaút. Hogy el kezdem olvasni a könyvet, és egyrészt rájövök, milyen kevés szót ismerek németül, aztán elfog a csodálat, hogy milyen gyönyörű és gazdag ez a nyelv, és Mann milyen pontosan rögzíti a dolgokat, aztán, mint egy tükörben, önmagamra ébredek, hogy: amit Hans Castor itt megél az első oldalakon, az utazás kapcsán, azt élem meg most én is. Azt írja Mann, hogy Zeit ist Lethe, vagyis hogy az idő a Léthe folyam (a felejtés mitológiai, túlvilági vize), de az utazás méginkább, mert méggyorsabban eltávolítja az embert mindattól, ami rárakódott. Azt írja, hogy az utazásban az ember visszakapja az eredeti diszpozícióját, igen, mint a haláltáncban: nem vihetsz semmit magaddal, és amit a szívedben magaddal viszel is, olyan gyorsan elpárolog, hogy reggelről reggelre azt kérdezed magadtól, mi az, ami még az otthoniból maradt? Mi az, ami egyáltalán valóban "én" vagyok, és nem Zubehör, ahogy Patrik mondja, ami nem az anyám, az apám, a barátaim, ami velem marad, akárhová megyek?
Sokat tanulok abból, akinek itt látnak. Szeretnek, ahogy vagyok, és ez nagyon fölszabadító. Waldi ma azt mondta, hogy ha létezik Nagy Sándor, akkor én meg Lassú Héla vagyok (ez németül jobban hangzik: Alexander der Große, Héla die Langsame), mert hogy mindenütt én vagyok az utolsó. Hazafelé Bad Kleinenben át kellett szállnunk, és Waldi mindenki elé parancsolt és azt mondta, hogy nekem kell először kiszállnom és rohannom a csatlakozásunkhoz, mert ha nem én vagyok elől, akkor soha nem fogok átérni. Azt mondta, hogy flegmatikus vagyok, és azt hiszem, igaza van, a szó pozitív, és nem negatív értelmében. Nyugodt vagyok, és mindent ebben a saját tempómban szeretek csinálni, és szabaddá tesz, hogy én ez vagyok köztük és jó vagyok így nekik, és Waldi megsimogatja a vállam, miközben azt mondja, hogy Héla die Langsame.
A hazafelé út második része, Berlinig az a három óra, amit végig beszélgettünk Patrikkal. Különben is átbeszéltük az egész hétvégét, tényleg akkora élmény nekem ez a két amerikai. Patrik pólóján egy űrhajós, mellette felirat: Not all dreams can come true. És Lauren, aki vele ellentétben, büszke az american dreamre. De mindketten nagyon intelligensek, és 1-1 évet már Németországban laktak.
Patrik egy évet Oroszországban is töltött, Moszkvában, aztán öt hetet Azerbajdzsánban, árva gyerekekkel. Kérdeztem, miért csinálta. Azt mondta hogy azért, mert olvasta, hogy milyen rossz a volt szovjet országokban az árva gyerekek helyzete, és Moszkvában csomó helyre írt, hogy nem segíthetne-e, de sehonnan sem kapott választ. Aztán értesült erről a lehetőségről, és elment, és olyan gyerekekkel foglalkozott, akik teljesen vissza voltak maradva mind szellemileg, mind fizikailag, mert a kiskorukat egy üres szobában ülve töltötték, mindenfél impulzus nélkül. Mesélt az országukról, és kérdezett az enyémről, és úgy szégyelltem magam, mert tulajdonképpen a választási rendszerünk működéséről sem tudok semmit, azon túl, hogy ikszelni kell. És beszélgettünk Thomas Mannról, mert ő is most olvassa a Zauberberget németül (a Bűn és bűnhődést meg oroszul, pff) és mesélt a barátjáról, aki a beat nemzedék példájára (akik a jazz-t akarták az irodalomban megvalósítani) techno-t akart szöveggé formálni, és mesélt a saját írásairól, és kérdezett az enyémekről, és beszélgettünk otthonról és barátokról, kapcsolatokról és távolságokról. És akkor már zsúfolásig volt a vonat, de én meg csak azt éreztem, hogy itt egy ember a világ másik végéről, aki olyan, mint én - és van ebben valami nagyon fölszabadító. És akkor mondtam valamit, amire visszakérdezett, hogy weil du denkst...? és nem akartam elhinni, hogy ezt kérdezi, mert igen, éppen azért, de ezt még nem mondtam senkinek sem. És ő ezt azért tudta megkérdezni, mert ő is azért. És van ebben valami iszonyú fölszabadító és megnyugtató, hogy nem vagy a világon egyes egymagad, hogy egymástól teljesen függetlenül, tízezer kilóméterekre élve, formálódva, egy mindkettőnk számára idegen nyelven beszélve, valaki olyan, mint én. És milyen jó arra gondolni, hogy még egészen biztosan mások is vannak ilyenek, és fogunk találkozni, és otthon leszünk egymásnál attól kezdve, hogy kiejtjük az első mondatokat -- hogy az egész beszélgetésünk kendőzetlen és őszinte lehet, mindenféle kerülőutak nélkül.
Waldi végig olvasott (a többiek meg játszottak), de mikor megérkeztünk Berlinbe, totál kiakadva mondta, hogy scheiße, az egész három órát végigbeszéltétek, ezt az unalmat! Mi meg nagyon nevettünk, mert arról is beszélgettünk, hogy az egyik félelmünk szerint unalmas emberek vagyunk: és lám, valóban.
Este aztán a többiekkel aludtam, a kollégiumukban, mert Kasia otthon van most vizsgázni, és azt mondta, aludjak nála, csakhogy ne a földön. És akkor még leültem az asztalhoz és németül írtam naplót. És ma reggel németül telefonáltam az apámmal. És már németül beszélek magamhoz, magamban, egyre többször - de van egy talán behozhatatlan lemaradásom, ami miatt nem tudom, hogy verset írni németül fogok-e tudni valaha is.
Ma megvolt az első nyelvóránk. Knut (!) -nak hívják a tanárunkat, igazán szimpatikus, most három hétig minden hétköznap együtt leszünk. Örültem, hogy a "jobbik" csoportba kerültem, mert féltem, hogy nem sikerül. A kurzusaink majd nem csak a teremben lesznek, hanem a terv szerint egy napot Brandenburgban töltünk (vagy Potsdamban, nem is tudom már) és majd hajózunk a Wannsee-n, másik napot meg Oranienburgban, KZ-et nézünk. Tudjátok, az, hogy itt azt mondják: így lehet, ha ti is szeretnétek, és komolyan kérdezzük, hogy hogyan szeretnétek? -- és aztán a végén nem az van, hogy nem lesz úgy.Hanem ha úgy beszéljük meg, akkor úgy lesz. És nem az van, hogy a levegőben elvetélnek az ötletek és a vágyak, hanem van kifutásuk, mint a repülőgépnek fölszállás előtt a pálya -- és aztán szállás van, nem visszahullás. Ez olyan bátorító, olyan sok reményt ad, és úgy motivál, hogy van értelme lendületet venni és tervezni és vágyakozni, mert van fölszállás a kifutó pályák végén, nem csak elhalt akaratok, nem csak sóvárgás.
A nyelvórán különben Robinson Crusoe játékot játszottunk: van egy sziget, ahonnan ki kell jutni, de minden irányban veszélynek vagy kitéve. Van egy lista, kb. 20 dologgal, amiből csak ötöt vihetsz magaddal -- először mindenki megcsinálja a saját listáját, aztán kiscsoportokban, aztán nagycsoportban beszéljük meg. Ketten voltunk csak Patrikkal, akik azt gondoltuk, hogy nem kellene kiírtani és leigázni a kanibál benszülötteket, hanem meg kellene velük barátkozni, és akkor ők mindent adnának, ami a meneküléshez szükséges. Ez olyan vicces volt, főleg, mikor olyan vérfagyasztó ötleteket hallasz, hogy: és akkor a kivégzett benszülötteket bedobjuk a vízbe, hogy a cápák őket egyék meg, és amíg őket eszik, addig mi elmenekülhetünk. És mikor ezellen berzendektem, akkor az lett a kompromisszumos megoldás, hogy najó, akkor elvesszük az állataikat miután leigáztuk őket, és az állatokat dobjuk a cápáknak.
Nagyon szeretem a lányokat Izráelből, gyönyörűek, és olyan meleg a tekintetük, olyan jó velük.
És az óra után elindultunk a volt kelet felé, és megnéztük a Chakpoint Charleit, idáig egy pompázatos, luxustéren át vezet az út, ahol egyik oldalt egy francia, másik oldalt egy német dóm van, középen Schiller szobor és a Német Játékszín, ez a Gandamerplatz, a dandár-katonák után. Körös körül luxusüzletek, és a szaxofonos Titanicot játszik olyan szívszaggatóan, hogy sírni szeretnél.
Főleg, amikor ott vagy a Chakpoint Charlienál. Az egész egy hatalmas biznisz mára, de a történet nagyon okosan van bemutatva és leírva, és kidolgozva a környék. És ha belegondolsz abba, hogy a kedvesed az utca túloldalán lakik, este hazamész, hogy holnap találkoztok, és nem, soha többé nem, mert az éjszaka során felhúztak egy falat amin nem mehetsz át, hiába minden akarás. És az a fal ott áll majdnem negyven évig.
Ma az utcára macskakővel kirakva, hol húzódott régen, és darabok megőrizve a Friedrichstrasse közepén, ott volt a Ckahpoint Charlie, az egyetlen pont, ahol át lehetett menni útlevéllel, nagyon kivételes esetben, keletről nyugatra, és nyugatról keletre.
Nem, nem, nem tudom megérteni ennek a hátunk mögé dobott századnak a történetét, nem, nem, nem, ez a város egy lüktető emlékezés, akármilyen üzletet akar is akárki csinálni belőle, ha elolvasod a feliratokat, és megnézed a fényképen az arcokat, itt vagy az Eisemann Denkmalnál, napokig szeretnél sírni, vagy: szeretnél leülni melléjük és velük együtt sírni, vagy egyszerűen csak ölelni őket, míg el nem múlik az a nyolcvan év, aminek egyáltalán nem lett volna szabad megtörténnie.
Berlin egy csoda. Az üres szobám ellenére. És az ég, mintha minden nap utoljára köszönne el, de aztán, mint a nehéz búcsúkor, még visszafordul, visszaszalad, még egyszer megölel, és egy lépéssel tovább megy, mintha legutoljára (már csak délután süt ki a nap), de aztán mégis visszafordul -- és így megy ez, így megy ez, így megy ez, nem tudod meddig, de minden ölelésből kiszakadsz, miközben úgy vágyod, úgy reméled, hogy a következő lépés után visszafordul és újra megölel.
A Zauberbergemet egy darabig Martin vitte Lübeckben, eltette az ő könyve mellé. Aztán kávét vett, ami fölborult és a friss könyvem alsó szélén egy kb. fél centi átmérőjű pecsétet hagyott. Martin úgy sajnálta, én meg - jó flegmatikushoz méltón - nem bántam nagyon. Ahogy a lübecki állomáson a többiek szedelőzködtek, kiálltam a folyosóra, és az egész napos napsütés után épp akkor kezdett el esni, mikor mi már a vonatra vártunk. Néztem az esőt, és a foltra gondoltam a könyvem lapjain, és arra, hogy ilyen foltokkal van tele az életünk. És hogy mennyi csendes eső, nagy vihar, napsütés és szél kell ahhoz, hogy ezek a foltok már csak azok legyenek, amik: foltok. Egyszerű emlékezet, fájdalom és öröm, harag és kedvezés nélkül. És milyen nagy ajándék, ha ez megtörténik. Ha magával ragad egy utazás, és az időnél gyorsabban elvégzi azt, ami a túlvilágon a Léthe munkája.
péntek
Die unertragbare Leichtigkeit des Seins
Így hanzik németül Kundera A lét elviselhetetlen könnyűsége. Ez a német cím szerintem gyönyörű, mondjátok ki, akkora paradoxon, könnyűségről beszélni ilyen mássalhangzó tömegben...De a Leichtigkeit-ban tényleg van valami könnyűség.
Úgy érzem magam, mint mikor húsvétkor a csokoládé tojásokat kerestük, és anyu segített, hogy langyos-hideg-meleg és aztán volt olyan is, hogy forróforró mert megvan. Erre gondoltam ma, ahogy a csomó autó között teljesen nyugodtan átbicikliztem a Hársak alatt a Tiergartenba futni, és nem tudtam abba hagyni a futást, nem mintha nem lettem volna már teljesen fáradt, hanem azért, mert mindig nyíltak újabb és újabb utak, kis tavak és csatornák, amit még meg kellett néznem. Aztán egészen véletlenül belebotlottam ma a teológia épületébe, ahová szintén járni fogok ebben az évben, és köpni nyelni nem tudtam. Régi épület, de nagyon szépen föl van újítva, és az alsó szintnek végig hatalmas üvegablakai vannak, mintha egy kirakat lenne az egész. És aztán könyvesboltban voltam, vettem német Bibliát apokrif könyvekkel együtt, és ott a polcon, friss kiadásban, ott volt a Nikomakhoszi etika, és majdnem megvettem, mert itthon kb. 78-ban adták ki utoljára és alig lehet megszerezni valahonnan, de aztán végül Kierkegaard-t vettem, mert első német nyelvű filozófiai olvasmánynak Arisztotelész túl nehéz lenne, meg Kierkegaard-t szeretem is, még ha a nevét nem is tudom leírni. És vettem még egy hatalmas, egynyelvű szótárat is, tényleg nagyon nagy darab, öt euróért.
Olyan évszak van itt, amit otthon is a legjobban szeretek, ezzel a pompázatos elmúlással, hogy lehet ilyen fényesen meghalni, ezt soha nem értettem, talán ez a természet bátorsága.
Tegnap este olyan képeket láttam a múzeumban, amiket eddig csak monitoron. És ugyan volt egy csomó számomra érdektelen dolog, mert nem tudom különösebben a német történelmi festészetet értékelni, de egy Kaspar David Friedrich előtt állni, az jó.
Ma délután meglátogattam Kasiát a kollégiumban, hát az valami iszonyat, tényleg. A folyosón végig szürkére festett kicsi, keskeny ajtók, mindegyiken egy 10 jegyű szám, az ajtók mellett gombcsengő, teljesen, mintha börtönben lennél, a csengő hangja is teljesen olyan, mint mikor a filmekben raportra hívják a rabokat, vagy ebédelni. És a szobák, mint valami kis lyuk, tényleg borzasztó, jól elironizáltunk Kasiával a dolgon, és most már az én szememben a saját bútorozatlan szobám félig szálloda. Aztán, mikor már hazafelé indultam, egészen véletlenül összefutottam a többiekkel, akik szintén ott laknak, és közös főzést terveztek, meghívtak engem is, voltunk a végén vagy nyolcan. Milyen jó volt ez is. A fiúk előtt titokban szégyenkeztem, mert megérkeztek itt Berlinben, függönyt vettek a szobájuk ablakára, és tányérokat és evőeszközöket, és rendesen bevásároltak. Nekem alig van valamim, még egyszer sem főztem (a ma estétől eltekintve) de már vettem négy könyvet és egy cipőt.
Hazabiciklizni a kivilágított Július 17-én, ami befut a Hársak alá, a Kapun keresztül, miközben látod, ahogy a Reichstag kupolájában még emberek mászkálnak -- ez az a melegmeleg. Valahol itt van, amit úgy kerestem, bármelyik sarkon bele futhatok, csak lesz-e bátorságom akár leesni a biciklimről. Ebben az elmúlásban, ahogy arannyal teleszórják a fák a Spreet, és az ég olyan kék, mint egy tekintet, amit soha nem akarsz elfelejteni.
Úgy érzem magam, mint mikor húsvétkor a csokoládé tojásokat kerestük, és anyu segített, hogy langyos-hideg-meleg és aztán volt olyan is, hogy forróforró mert megvan. Erre gondoltam ma, ahogy a csomó autó között teljesen nyugodtan átbicikliztem a Hársak alatt a Tiergartenba futni, és nem tudtam abba hagyni a futást, nem mintha nem lettem volna már teljesen fáradt, hanem azért, mert mindig nyíltak újabb és újabb utak, kis tavak és csatornák, amit még meg kellett néznem. Aztán egészen véletlenül belebotlottam ma a teológia épületébe, ahová szintén járni fogok ebben az évben, és köpni nyelni nem tudtam. Régi épület, de nagyon szépen föl van újítva, és az alsó szintnek végig hatalmas üvegablakai vannak, mintha egy kirakat lenne az egész. És aztán könyvesboltban voltam, vettem német Bibliát apokrif könyvekkel együtt, és ott a polcon, friss kiadásban, ott volt a Nikomakhoszi etika, és majdnem megvettem, mert itthon kb. 78-ban adták ki utoljára és alig lehet megszerezni valahonnan, de aztán végül Kierkegaard-t vettem, mert első német nyelvű filozófiai olvasmánynak Arisztotelész túl nehéz lenne, meg Kierkegaard-t szeretem is, még ha a nevét nem is tudom leírni. És vettem még egy hatalmas, egynyelvű szótárat is, tényleg nagyon nagy darab, öt euróért.
Olyan évszak van itt, amit otthon is a legjobban szeretek, ezzel a pompázatos elmúlással, hogy lehet ilyen fényesen meghalni, ezt soha nem értettem, talán ez a természet bátorsága.
Tegnap este olyan képeket láttam a múzeumban, amiket eddig csak monitoron. És ugyan volt egy csomó számomra érdektelen dolog, mert nem tudom különösebben a német történelmi festészetet értékelni, de egy Kaspar David Friedrich előtt állni, az jó.
Ma délután meglátogattam Kasiát a kollégiumban, hát az valami iszonyat, tényleg. A folyosón végig szürkére festett kicsi, keskeny ajtók, mindegyiken egy 10 jegyű szám, az ajtók mellett gombcsengő, teljesen, mintha börtönben lennél, a csengő hangja is teljesen olyan, mint mikor a filmekben raportra hívják a rabokat, vagy ebédelni. És a szobák, mint valami kis lyuk, tényleg borzasztó, jól elironizáltunk Kasiával a dolgon, és most már az én szememben a saját bútorozatlan szobám félig szálloda. Aztán, mikor már hazafelé indultam, egészen véletlenül összefutottam a többiekkel, akik szintén ott laknak, és közös főzést terveztek, meghívtak engem is, voltunk a végén vagy nyolcan. Milyen jó volt ez is. A fiúk előtt titokban szégyenkeztem, mert megérkeztek itt Berlinben, függönyt vettek a szobájuk ablakára, és tányérokat és evőeszközöket, és rendesen bevásároltak. Nekem alig van valamim, még egyszer sem főztem (a ma estétől eltekintve) de már vettem négy könyvet és egy cipőt.
Hazabiciklizni a kivilágított Július 17-én, ami befut a Hársak alá, a Kapun keresztül, miközben látod, ahogy a Reichstag kupolájában még emberek mászkálnak -- ez az a melegmeleg. Valahol itt van, amit úgy kerestem, bármelyik sarkon bele futhatok, csak lesz-e bátorságom akár leesni a biciklimről. Ebben az elmúlásban, ahogy arannyal teleszórják a fák a Spreet, és az ég olyan kék, mint egy tekintet, amit soha nem akarsz elfelejteni.
csütörtök
Nyolcadik
Azt hiszem, nyaralni voltam.
Es war total krass, und ich bin total inspiriert. Ami azért is lep meg, mert már olyan régen éreztem ilyet.
Ez volt talán az első olyan táborozás életemben, ami után azt tudom mondani, hogy táborozni jó! Az egésznek értelme volt. Rengeteget beszélgettünk, órákig hallgattuk egymást, egymás történeteit, véleményeit. Kirándultunk és nagyon sokat nevettünk, és ami még egy nagy nagy pozitívum, hogy úgy szórakoztunk, hogy senki sem hányt a végén, és a parti értelmezhető mennyiségű sör-körön belül maradt, és konstruktív dolgokról beszélgettünk bulizás közben is, és még a zene is jó volt.
Azt se tudom, hol kezdjem. Ha nem írok le mindent azonnal, csak egy élénk színű benyomás-felhő marad, amiből én ugyan ki tudnám válogatni az egyes eseményeket, és meg tudnám határozni, hogy ez itt kezdődött és eddig tartott, de nem tudom már visszaadni. Csak pillanatokat.
Azt pl. ahogy állok reggel-délben és este az ebédlőben, és azt gondolom, hogy egész életemben ilyen kajákat szerettem volna enni. Aztán az, ahogy Jan táncol -- ez a hatalmas, szőke, fenékig érő rasztájú fiú, a 46os bakancsában - ha ránézel, megijedsz tőle, de ha hallgatod amit mond, rájössz, hogy kevés ilyen intelligens emberrel találkoztál eddig életedben, és hogy milyen kedves igazából a félelmetes külseje ellenére. Az a sok izgalmas élet Izráelből, Üzbegisztánból és a féltucat lengyel. Ahogy Kasiaval száguldunk a Draisinenbahn-nal. (Ez volt tegnap, a kiránduláson. Vannak ezek a régi, elhagyott sínpályák, itt megcsinálták turista csalogatónak. Vannak ezek a vasútépítéskor használt masinák, amit ketten tudnak működtetni, kézzel, ahogy a western filmekben látni -- na, ez a Draisine. És akkor ebből vannak ponyvás kocsi verziók, ahol vagy nyolcan ülünk, és középen a fiúk keményen dolgoznak, hogy repüljön a sineken a masina. Viszont van belőlük olyan is, amin csak ketten ülhetnek, mint egy hintón, és az ülések mellett, szélen két bicikli, így kell hajtani. Na, azt imádtam, olyan gyorsan tekertünk Kasiával, hogy úgy zakatolt-zörgött az egész, mint nálunk az igazi vonatok. Közben gyönyörű tájon hajtasz keresztül, csoportosan megálltunk vadalmát és szilvát szedni, annyira jó volt. A végén a vendéglőben a finom barnasör - ami itt fekete sör. A beszélgetések közben. Mennyi mesélni és kérdezni való van!)
A teambuilding. Én nem vagyok egy csoportjátékos, utálom magamat csoportokban, leblokkol a helyzet. De itt jól éreztem magam. Volt, amikor egész köröket mentünk, a harminc emberrel, és mindenki elmondhatta, hogy érzi magát, mit gondol. Életem első filmjei, ami után intenzív beszélgetés van. Olyan kiscsoportos beszélgetések, amiben nincs hallgatás, mert az emberek beszélnek és visszakérdeznek és vitáznak. Az egész olyan élő volt, és értelme volt. Persze, totál fárasztó is, a nyelv miatt is, meg a feladatok miatt, a munka miatt.
Az egyik délután jöttek a programkoordinátorok, két professzornő. Aztán leültünk témakörök szerint és a projekteket tervezgettük. Nagyon izgalmas témák vannak, szinte mindegyikben szivesen részt vennék, bár a kivitelezés egyik esetében sem valami könnyű.
Úgy néz ki, hogy az osztrák fiúval, Martinnal a Stolpersteine projektben leszünk. Még kellene persze néhány ember, de majd kialakul. Ezek a Stoplersteinék otthon is ismertek, csak nem tudom a magyar nevüket -- a kicsi, arany színű macskakövek, amin egy ember neve áll és hogy mettől meddig élt: ezek mind deportált emberek. Egy művész van Európában, aki ezeket a köveket készíti. És most, hogy a Humbold 200 éves lesz, 2010-ben, szeretnék, ha azok nevéből is készülnének ilyen kövek, akik a Humboldra jártak, vagy ott dolgoztak a deportálásuk előtt, de eddig nem volt olyan ismert a nevük. Ha sikerül, a köveket a főépület előtt helyeznék el, de mindenképpen a főépület udvarában. Van egy 40 neves lista - ezekről az emberekről semmit nem tudni, a nevükön kívül. A feladatunk először egy kutató munka lenne, levéltárakban és más archívumokban, utána járni, hogy hány emberhez tudunk egy arcot párosítani: megírni az életrajzukat. Lehet, hogy csak egy sikerül, én mondjuk ötnek örülnék. Róluk készülnének a kövek. Aztán, ha készen van a kutató munka, akkor az egészet meg kell jeleníteni egy kiadványban, készülhetne egy kiállítás is az anyagból. És ami megint egy feladatrész még: a művész elképzelése alapvetően az, hogy a kövek ne állami, hanem közösségi pénzből készüljenek - tehát az lenne jó, ha a hulboldos kövekre hulboldos diákok adnák össze a pénzt. Persze vannak más, egyetemi források, de mégis kellene futni egy kört egy ilyen gyűjtéssel is. Rengeteg munka. Martin már rendezett egyszer kiállítást Bécsben, ez megnyugtat, és otthonos a kutató munkában is, de mégis, azért nagyon nagy feladat ez. Az egyetem részéről van valaki, aki közvetít a művész és köztünk, illetve van még egy történelemprofesszor is, aki segítene...hát reménykedek, és félek is, de nagyon örülök ennek a feladatnak. Valami maradandót lehetne hátra hagyni.
A leginkább persze azért tetszett ez a dolog, mert pont ilyet szerettem volna: olyan műalkotásokkal foglalkozni, amik kapcsán nem csak néző vagyok, hanem résztvevő. Ahogy a zsidó emlékmű, amiről már írtam, ahogy a Liebeskind féle Neues Jüdisches Museeum -- szóval olyan alkotások, ahol a találkozás pillanatában a múlt a jelenemmé válik, az idővákum helyén egy kontinuitás születik, és többé nem néző vagyok, hanem mitmacher. A bőrömön érint a dolog. És ezek a stoplersteinék épp ilyenek : megbotlasz rajtuk (a stolpern éppen ezt jelenti, belebotlani) és akkor látsz egy nevet, egy évszámot...Sheer, az egyik izráeli lány mesélte, hogy voltak ilyen hologrammok is Berlin valamelyik negyedében, ahol egy művésznő a falra a gettó házait készítette el hologrammként. Ez a város egy élő emlékezés, amibe állandó szomorúság is vegyül, hiszen ez a város volt a központja, fellegvára annak a pusztításnak, amit nácizmusnak nevezünk.
Aztán a tegnap éjszaka, amikor az amerikai fiúval, Patrikkal a folyosón álltunk és legalább egy órát vitatkoztunk arról, hogy van-e az ember személyiségének magja, vagy igazából minden csak valami, ami menet közben rádrakódott. Patrik szerint nincs "én", csak benyomások, amik aztán valahogy interpretálódnak, de ezek az interpretációk is már eleve meghatározottak az előző benyomásoktól -- nagyon izgalmas vita volt. Patrik arcán végig valami hitetlenkedő mosoly, mintha ő sem hinné, amit mond, és szerintem komoly logikai bukfencek voltak a gondolatmenetében, pl. egy ilyen konstalláció azt feltételezi, hogy egyéni felelősségvállalás sincs, mivel nincs "én", kin kéred számon a dolgokat? Kvázi nincs szabad akarat -- ezt már Dima mondta, az orosz fiú, mikor ő is beszállt a vitába, na, én akkor inkább elmentem Jacksonra táncolni, és megértettem, miért volt ő akkor popikon.
És aztán a ma délelőtt, amikor az egyéni, családi történeteinkről beszélgettünk, mi köt minket ehhez az ösztöndíjhoz, Németországhoz és a nácizmushoz. És amit Trudy, a másik izráeli lány mesélt, hogy milyen összetett a jelen Izráelben, és hogy sokszor azt gondolja, hogy nem kérhet számon semmit a németeken, mert ők is hasonlóan bánnak az arabokkal. Hogy úgy érzi, a németek így is állandóan bocsánatot kérnek, és magukat össznemzetileg mint vétkeseket tartják számon (ezt már Jonna mondta, aki berlini, és arra reagált, mikor Paulina, az egyik lengyel lány arról mesélt, hogy a lengyelek magukat össznemzetileg mint áldozatokat tartják számon) -- és hogy közben ő, a saját, személyes életében egyáltalán nem biztos abban, hogy mindig bocsánatot tud kérni. Vagy hogy meg tud bocsátani. Aztán Vivien ( megint csak berlini lány, akinek a nagyszülei magyar emigránsok, Amerikába mentek '56-ban és a szülők jöttek később Németországba), aki szerint a németek egyáltalán nem kértek eléggé bocsánatot, sőt, most már egyre inkább, pl. a drezdai bombázásokra hivatkozva, magukat áldozatokként állítják be...totál izgalmas vélemények, viták, amiknek persze a végén úgymond nincs semmi, mert mi is lehetne? De az emlékezés életben tartása, az emlékezés kérdése (hogyan adjuk tovább, nekünk egyáltalán mennyit adtak át a szüleink és merünk-e kérdezni? vannak szülők, akiket nem lehet kérdezni, mert olyan élményeken mentek keresztül, csak a súly van ott örökké a családban...mit kezdenek a harmadik generációs németek azzal, hogy kvázi mindannyiójuk nagyszülője egy "kis náci" volt?) -- a történtek kimondása, nagyon hasznos szerintem. Olyan jó, hogy lehet ilyen értelmesen beszélgetni, nincs olyan érzésem, mint sokszor az ifjúsági táborainkban, hogy kapirgálunk itt a felszínen, mert senki nem akar őszinte lenni, és másfél órát csacsogunk a semmiről, aminek a végén azt mondjuk, hogy nem volt rossz. Persze, de jó sem, mert nem adtunk bele mindent, mert nem voltunk ott.
Ha arra gondolom, hogy innen majd hazamegyek, akkor szeretném ezt hazavinni. Ezt a lendületet és szemléletet, a közösségnek, a csapatmunkának ezt a gyakorlatát.
Sebastian azt mesélte, hogy nem rég derült ki, hogy a családi örökségnek tartott, kb. 200 éves festmény a szobájában zsidóktól rabolt kép, mert a nagyapja SS vezető volt.
Ewa mondta, hogy elment az egyik lengyel lágerba, mert a nagybátyja ott halt meg, kutatni akart, mi történt vele, de nem talált az iratok között semmit. Ewa azt mondta, ez számára zarándoklat volt, valamivel szembesülni, sich mit dieser Gesichte auseinander zu setzen. És akkor azt gondoltam, és később ezt is mondtam, mikor végre lett bátorságom kinyitni a szám, hogy számomra ez az ösztöndíj, a Berlinben lét, egy zarándoklat. De azt itt most nem írom meg, hogy miért, mert nem csak rólam szól - másokról meg csak nem írhatok tán blogot.
Ma csütörtök van, itt ilyenkor a múzeumok zárás előtt négy órától kezdve ingyenesen látogathatók. Kasiával megyünk a régi galériába, ott van 20. század, meg impresszionizmus is. Aztán hétvégén Ostsee, és utána kezdődik hétfőn a nyelvtanfolyam. A berliniek mindegyike szevez nekünk programot, nagyon izgalmas hónap előtt állunk még, mielőtt elkezdődne az egyetem. Múzeumlátogatás, városfelfedezés, Jan a Wannsee-konferencia helyszínére vinne majd, ő ott dolgozott korábban, de Ruth meg a Liebeskind -féle múzeumban dolgozik, ő oda visz minket, ezt különösen is várom. Áh, mennyi dolog! Kialvatlan vagyok és nehéz magyarul írni.
Es war total krass, und ich bin total inspiriert. Ami azért is lep meg, mert már olyan régen éreztem ilyet.
Ez volt talán az első olyan táborozás életemben, ami után azt tudom mondani, hogy táborozni jó! Az egésznek értelme volt. Rengeteget beszélgettünk, órákig hallgattuk egymást, egymás történeteit, véleményeit. Kirándultunk és nagyon sokat nevettünk, és ami még egy nagy nagy pozitívum, hogy úgy szórakoztunk, hogy senki sem hányt a végén, és a parti értelmezhető mennyiségű sör-körön belül maradt, és konstruktív dolgokról beszélgettünk bulizás közben is, és még a zene is jó volt.
Azt se tudom, hol kezdjem. Ha nem írok le mindent azonnal, csak egy élénk színű benyomás-felhő marad, amiből én ugyan ki tudnám válogatni az egyes eseményeket, és meg tudnám határozni, hogy ez itt kezdődött és eddig tartott, de nem tudom már visszaadni. Csak pillanatokat.
Azt pl. ahogy állok reggel-délben és este az ebédlőben, és azt gondolom, hogy egész életemben ilyen kajákat szerettem volna enni. Aztán az, ahogy Jan táncol -- ez a hatalmas, szőke, fenékig érő rasztájú fiú, a 46os bakancsában - ha ránézel, megijedsz tőle, de ha hallgatod amit mond, rájössz, hogy kevés ilyen intelligens emberrel találkoztál eddig életedben, és hogy milyen kedves igazából a félelmetes külseje ellenére. Az a sok izgalmas élet Izráelből, Üzbegisztánból és a féltucat lengyel. Ahogy Kasiaval száguldunk a Draisinenbahn-nal. (Ez volt tegnap, a kiránduláson. Vannak ezek a régi, elhagyott sínpályák, itt megcsinálták turista csalogatónak. Vannak ezek a vasútépítéskor használt masinák, amit ketten tudnak működtetni, kézzel, ahogy a western filmekben látni -- na, ez a Draisine. És akkor ebből vannak ponyvás kocsi verziók, ahol vagy nyolcan ülünk, és középen a fiúk keményen dolgoznak, hogy repüljön a sineken a masina. Viszont van belőlük olyan is, amin csak ketten ülhetnek, mint egy hintón, és az ülések mellett, szélen két bicikli, így kell hajtani. Na, azt imádtam, olyan gyorsan tekertünk Kasiával, hogy úgy zakatolt-zörgött az egész, mint nálunk az igazi vonatok. Közben gyönyörű tájon hajtasz keresztül, csoportosan megálltunk vadalmát és szilvát szedni, annyira jó volt. A végén a vendéglőben a finom barnasör - ami itt fekete sör. A beszélgetések közben. Mennyi mesélni és kérdezni való van!)
A teambuilding. Én nem vagyok egy csoportjátékos, utálom magamat csoportokban, leblokkol a helyzet. De itt jól éreztem magam. Volt, amikor egész köröket mentünk, a harminc emberrel, és mindenki elmondhatta, hogy érzi magát, mit gondol. Életem első filmjei, ami után intenzív beszélgetés van. Olyan kiscsoportos beszélgetések, amiben nincs hallgatás, mert az emberek beszélnek és visszakérdeznek és vitáznak. Az egész olyan élő volt, és értelme volt. Persze, totál fárasztó is, a nyelv miatt is, meg a feladatok miatt, a munka miatt.
Az egyik délután jöttek a programkoordinátorok, két professzornő. Aztán leültünk témakörök szerint és a projekteket tervezgettük. Nagyon izgalmas témák vannak, szinte mindegyikben szivesen részt vennék, bár a kivitelezés egyik esetében sem valami könnyű.
Úgy néz ki, hogy az osztrák fiúval, Martinnal a Stolpersteine projektben leszünk. Még kellene persze néhány ember, de majd kialakul. Ezek a Stoplersteinék otthon is ismertek, csak nem tudom a magyar nevüket -- a kicsi, arany színű macskakövek, amin egy ember neve áll és hogy mettől meddig élt: ezek mind deportált emberek. Egy művész van Európában, aki ezeket a köveket készíti. És most, hogy a Humbold 200 éves lesz, 2010-ben, szeretnék, ha azok nevéből is készülnének ilyen kövek, akik a Humboldra jártak, vagy ott dolgoztak a deportálásuk előtt, de eddig nem volt olyan ismert a nevük. Ha sikerül, a köveket a főépület előtt helyeznék el, de mindenképpen a főépület udvarában. Van egy 40 neves lista - ezekről az emberekről semmit nem tudni, a nevükön kívül. A feladatunk először egy kutató munka lenne, levéltárakban és más archívumokban, utána járni, hogy hány emberhez tudunk egy arcot párosítani: megírni az életrajzukat. Lehet, hogy csak egy sikerül, én mondjuk ötnek örülnék. Róluk készülnének a kövek. Aztán, ha készen van a kutató munka, akkor az egészet meg kell jeleníteni egy kiadványban, készülhetne egy kiállítás is az anyagból. És ami megint egy feladatrész még: a művész elképzelése alapvetően az, hogy a kövek ne állami, hanem közösségi pénzből készüljenek - tehát az lenne jó, ha a hulboldos kövekre hulboldos diákok adnák össze a pénzt. Persze vannak más, egyetemi források, de mégis kellene futni egy kört egy ilyen gyűjtéssel is. Rengeteg munka. Martin már rendezett egyszer kiállítást Bécsben, ez megnyugtat, és otthonos a kutató munkában is, de mégis, azért nagyon nagy feladat ez. Az egyetem részéről van valaki, aki közvetít a művész és köztünk, illetve van még egy történelemprofesszor is, aki segítene...hát reménykedek, és félek is, de nagyon örülök ennek a feladatnak. Valami maradandót lehetne hátra hagyni.
A leginkább persze azért tetszett ez a dolog, mert pont ilyet szerettem volna: olyan műalkotásokkal foglalkozni, amik kapcsán nem csak néző vagyok, hanem résztvevő. Ahogy a zsidó emlékmű, amiről már írtam, ahogy a Liebeskind féle Neues Jüdisches Museeum -- szóval olyan alkotások, ahol a találkozás pillanatában a múlt a jelenemmé válik, az idővákum helyén egy kontinuitás születik, és többé nem néző vagyok, hanem mitmacher. A bőrömön érint a dolog. És ezek a stoplersteinék épp ilyenek : megbotlasz rajtuk (a stolpern éppen ezt jelenti, belebotlani) és akkor látsz egy nevet, egy évszámot...Sheer, az egyik izráeli lány mesélte, hogy voltak ilyen hologrammok is Berlin valamelyik negyedében, ahol egy művésznő a falra a gettó házait készítette el hologrammként. Ez a város egy élő emlékezés, amibe állandó szomorúság is vegyül, hiszen ez a város volt a központja, fellegvára annak a pusztításnak, amit nácizmusnak nevezünk.
Aztán a tegnap éjszaka, amikor az amerikai fiúval, Patrikkal a folyosón álltunk és legalább egy órát vitatkoztunk arról, hogy van-e az ember személyiségének magja, vagy igazából minden csak valami, ami menet közben rádrakódott. Patrik szerint nincs "én", csak benyomások, amik aztán valahogy interpretálódnak, de ezek az interpretációk is már eleve meghatározottak az előző benyomásoktól -- nagyon izgalmas vita volt. Patrik arcán végig valami hitetlenkedő mosoly, mintha ő sem hinné, amit mond, és szerintem komoly logikai bukfencek voltak a gondolatmenetében, pl. egy ilyen konstalláció azt feltételezi, hogy egyéni felelősségvállalás sincs, mivel nincs "én", kin kéred számon a dolgokat? Kvázi nincs szabad akarat -- ezt már Dima mondta, az orosz fiú, mikor ő is beszállt a vitába, na, én akkor inkább elmentem Jacksonra táncolni, és megértettem, miért volt ő akkor popikon.
És aztán a ma délelőtt, amikor az egyéni, családi történeteinkről beszélgettünk, mi köt minket ehhez az ösztöndíjhoz, Németországhoz és a nácizmushoz. És amit Trudy, a másik izráeli lány mesélt, hogy milyen összetett a jelen Izráelben, és hogy sokszor azt gondolja, hogy nem kérhet számon semmit a németeken, mert ők is hasonlóan bánnak az arabokkal. Hogy úgy érzi, a németek így is állandóan bocsánatot kérnek, és magukat össznemzetileg mint vétkeseket tartják számon (ezt már Jonna mondta, aki berlini, és arra reagált, mikor Paulina, az egyik lengyel lány arról mesélt, hogy a lengyelek magukat össznemzetileg mint áldozatokat tartják számon) -- és hogy közben ő, a saját, személyes életében egyáltalán nem biztos abban, hogy mindig bocsánatot tud kérni. Vagy hogy meg tud bocsátani. Aztán Vivien ( megint csak berlini lány, akinek a nagyszülei magyar emigránsok, Amerikába mentek '56-ban és a szülők jöttek később Németországba), aki szerint a németek egyáltalán nem kértek eléggé bocsánatot, sőt, most már egyre inkább, pl. a drezdai bombázásokra hivatkozva, magukat áldozatokként állítják be...totál izgalmas vélemények, viták, amiknek persze a végén úgymond nincs semmi, mert mi is lehetne? De az emlékezés életben tartása, az emlékezés kérdése (hogyan adjuk tovább, nekünk egyáltalán mennyit adtak át a szüleink és merünk-e kérdezni? vannak szülők, akiket nem lehet kérdezni, mert olyan élményeken mentek keresztül, csak a súly van ott örökké a családban...mit kezdenek a harmadik generációs németek azzal, hogy kvázi mindannyiójuk nagyszülője egy "kis náci" volt?) -- a történtek kimondása, nagyon hasznos szerintem. Olyan jó, hogy lehet ilyen értelmesen beszélgetni, nincs olyan érzésem, mint sokszor az ifjúsági táborainkban, hogy kapirgálunk itt a felszínen, mert senki nem akar őszinte lenni, és másfél órát csacsogunk a semmiről, aminek a végén azt mondjuk, hogy nem volt rossz. Persze, de jó sem, mert nem adtunk bele mindent, mert nem voltunk ott.
Ha arra gondolom, hogy innen majd hazamegyek, akkor szeretném ezt hazavinni. Ezt a lendületet és szemléletet, a közösségnek, a csapatmunkának ezt a gyakorlatát.
Sebastian azt mesélte, hogy nem rég derült ki, hogy a családi örökségnek tartott, kb. 200 éves festmény a szobájában zsidóktól rabolt kép, mert a nagyapja SS vezető volt.
Ewa mondta, hogy elment az egyik lengyel lágerba, mert a nagybátyja ott halt meg, kutatni akart, mi történt vele, de nem talált az iratok között semmit. Ewa azt mondta, ez számára zarándoklat volt, valamivel szembesülni, sich mit dieser Gesichte auseinander zu setzen. És akkor azt gondoltam, és később ezt is mondtam, mikor végre lett bátorságom kinyitni a szám, hogy számomra ez az ösztöndíj, a Berlinben lét, egy zarándoklat. De azt itt most nem írom meg, hogy miért, mert nem csak rólam szól - másokról meg csak nem írhatok tán blogot.
Ma csütörtök van, itt ilyenkor a múzeumok zárás előtt négy órától kezdve ingyenesen látogathatók. Kasiával megyünk a régi galériába, ott van 20. század, meg impresszionizmus is. Aztán hétvégén Ostsee, és utána kezdődik hétfőn a nyelvtanfolyam. A berliniek mindegyike szevez nekünk programot, nagyon izgalmas hónap előtt állunk még, mielőtt elkezdődne az egyetem. Múzeumlátogatás, városfelfedezés, Jan a Wannsee-konferencia helyszínére vinne majd, ő ott dolgozott korábban, de Ruth meg a Liebeskind -féle múzeumban dolgozik, ő oda visz minket, ezt különösen is várom. Áh, mennyi dolog! Kialvatlan vagyok és nehéz magyarul írni.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)