Dichtung

Azaz költészet. A szóban számomra a legérdekesebb az, hogy a töve a dicht melléknév, ami azt jelenti: sűrű, sűrített. Tehát valami, amiben sok minden benne foglaltatik. Most ez lesz a cím, mert napokkal vagyok lemaradva, amit szeretnék pótólni, hogy mindenki megkapja, amire vágyik (pl. az esti meséjét...).

Először is Kreuzberg. Azt hiszem, már írtam, hogy a csoportunkban most hét berlini diák is van, akik, mivel az első három hétben nekik nem kell nyelvtanfolyamra járni, mindegyike bemutat nekünk valamit a városból. Ezek a programok mindig kedden ill. csütörtök délelőtt vannak, kivéve Jané, ő majd a Wannsee-hez szeretne minket elvinni, a híres-hírhedt konferencia helyszínére, de az valamikor majd januárban lesz.
Tehát az első programunk egy Kreuzberg túra volt. Kreuzberg mára a legkedveltebb alternatív negyed Berlinben, a század elején inkább polgári körzet volt, aztán a hatvanas évektől mindenféle kisebbségek (ideológiai és nemzeti) lepték el. Ugyan nem olyan vegyes a migrációja, mint Neukölnek (ami közismerten török negyed), de itt is mindenféle nemzetiség él. (Pl. egy anyuka az óvoda előtt a gyerekének azt kiabálta, hogy Béla, Béla, jellegzetes német hanglejtéssel, ahogy az én nevemet is ejtik itt). Négy csoportra osztottak minket, feladatokat kaptunk, és úgy fedeztük föl a városrész különböző egységeit. Nem gondoltam, hogy olyan lenyűgöző lesz, mint amilyen végül volt.
Ha kiszállsz az U8-ból a Kottbusser Tor-nál, na, ott kezdődik Kreuzberg. A városközpont után valami, elsőre ilyesztő, vegyességgel találkozol, és igen, szeméttel. Átláthatatlan a belváros széles, a végtelenig futó utcáihoz képest. Nem vártam túl sok jót -- de aztán be kellett látnom, hogy mennyi negatív előfeltételezés volt bennem.
A mi útszakaszunk egy óvódával kezdődött, ki kellett derítenünk, hogy mi volt korábban. Vadim amint meglátta, rávágta, hogy hát parkolóház -- megkérdeztük a portást, és tényleg, parkolóház volt. Aztán még ugyanebben az utcában be kellett mennünk a Zöldek központjába és megkérdezni, a legutóbbi választásokon hány százalékot kaptak a kerületben. Vicces volt, hogy a választási irodában a hölgy nem tudta pontosan megmondani a számot, 46%-ot mondott, de igazából 53%-ot kaptak. Viszont olyan jó fej volt, barátságos, annyira szeretem, hogy itt mosolyognak az emberek ha megszólítod őket és érdeklődnek, miért kérdezed, amit kérdezel...
(Apropó, választások: itt most, 27-én lesznek parlamenti választások. A hónap elején bejelentkeztem, berlini lakosnak, és meg is kaptam a választási papíromat, 27-én megyek voksolni. Azt hiszem, tudom, kire fogok szavazni. Úgy örülök, hogy most vagyok itt, és ezt is megélhetem, hogy mint német állampolgár voksolhatok! A szavazási értesítővel is nagyon mókás volt szembesülnöm. Ugye van az a pici papír, amit otthon kapunk, a helyszínnel, időponttal. Na, itt küldtek három A/4es papírt, kettőn leírás, a harmadik pedig a kérvény, ha nem tudsz/akarsz a saját körzetedben szavazni. A leírásos lapok egyikén vastagon szedve: sajnos ebben a körzetben a szavazóhelyiség nem alkalmas arra, hogy mozgáskorlátozottak is megközelíthessék, kérjük, ebben az esetben válasszon másik körzetet.)
Aztán végig mentünk az óvoda-választási iroda utcáján, ahol a kapuk fölött Isztambul-képek lógtak (bevallom őszintén, egy pillanatig azt hittem, hogy a Gellérthegyet látom az Erzsébet híddal, de ez csak az én végtelen butaságomat árulja el, nem a honvágyat:) ). Aztán hirtelen, az utca végén elkezdődik egy park (jelzem, a Kottbusser Tor káoszától még mindig csak egy utcányira vagyunk), amin ha végig sétálsz, egy kicsinyített Tádzsmáhállal találkozol. Rózsakert, valami gyönyörű park, a közepén tó. (A park korábban csatorna volt, de a század elején föltöltötték, mert nem volt elég higiénikus, rosszul építették meg.) Na, ekkor fogtam be a szám magamban először - Kreuzberg kincsei...Aztán tovább mentünk, és a feladat leírás szerint találkoznunk kell "váratlan lakókkal". Ania azonnal mondta, hogy ezek állatok lesznek, gondoltam ugyanmár...De mégis!
Ahogy megtaláltuk a keresett telekszámot, embereket találtunk munka közben egy láthatóan állatkert szerű létesítményben. Ania bement, megszólított egy nőt, aki azonnal el kezdett mesélni, és kérdezni, kik és mik vagyunk, és aztán odajött a főnök is, és mesélt, és akkor azt gondoltam, hogy egyszer ebben a negyedben is kell majd laknom, mert ez valami hihetetlen. Egy úgynevezett Kinderbauerhof kellős közepén álltunk.
A történet a következő: a nyolcvanas években Kreuzberg nem volt egy túl jó környék, nagyon sok emeletes ház üresen állt. Ide egyszerűen, önkényesen punkok költöztek be, és belakták a házakat. Ezek között a házak között egy üres terület állt, és a punkok azt gondolták, hogy csinálnak itt valamit a gyerekeiknek - így hozták létre azt az állatfarmot, ami jövőre 30 éves lesz. Azért, hogy a gyerekeik élőben lássanak nyulat, libát, pónit. Annyira kedves volt az egész! Csomó gyerek volt ott, mikor elmentünk, feketék-fehérek-kávészínüek. A libák a tóban a reggeli fürdésüket végezték épp, csodáltam őket, a mozdulataik biztosságát és otthonosságát, ahogy egymást követték a víz alá merülések és fölbukkanások, és a napfényben a szárnyak széttárása, a vizcseppek ahogy hulltak össze vissza, azt gondoltam, hogy ez igazi Istendicséret, itt, Kreuzberg kellős közepén. Az állatfarm munkatársainak nagy része a mai napig punk, és a farmon áll egy vagon is, ahol még laknak ketten. A negyedben soksok ilyen Kinderbauerhof áll, mindet ezek a nyolcvanas években ide települt punkok hozták létre. Az én agyamban a punkság eddig csak anarchizmus volt és vicces frizurák: de ezek az emberek itt tényleg valami fontosat, valami értéket alapítottak, ami harminc éve létezik és működik.
Különben, ebben a városban az egyik, amit a legjobban szeretek, pont ez a punk réteg. A punk-daddyk. Olyan okosan és érzékenyen nyúlnak a gyerekeikhez, az ilyesztő külsejük ellenére, egyszerűen jó őket nézni, ahogy kiveszik a gyereket a babakocsiból (ami nem luxuskocsi) vagy beszélnek hozzá, a rózsaszín hajú, martens bakancsos anyukák, ahogy a homokozóban játszanak a gyerekeikkel, annyira örülök, mikor látom őket.
A túra végén bemutattuk egymásnak az útvonalainkat, és később megkaptuk az összes útvonal tervet, lesz mit bejárni még. Az a negyed tényleg egy kincsesbánya, tele van történelemmel, amit tapintani lehet a falakon, az utcaköveken, a házfeliratokon.

És akkor most azt is elmesélem, hogy hogyan történnek itt a csodák, amiket minden nap megélek, és ami miatt egyszerűen biztos vagyok abban, hogy én itt most a lehető legjobb helyen vagyok.
A tegnapi reggelim közben a napi újságot olvasgattam. Nagyon nehezen megy, mert a nem Blikk színtű lapok igazán nyakatekerten fogalmaznak, sajtó-szakzsargonnal, nagyon meg kell magamat erőltetnem, hogy egy cikket végigolvassak. Annak kapcsán olvastam egy reflexiót, ami Münchenben a hétvégén történt: három kamasz fiú erőszakoskodni kezdett egy csapat gyerekkel, hogy adjanak nekik 15 eurót. A gyerekek védelmében közbelépett egy 50-es üzletember, akit a kamaszok halálra rugdostak és ütöttek. Hatalmas társadalmi vitát váltott ki ez az ügy, megoldásokat keresnek, a konzervatív CSU szerint az eddigi maximum 10 évet 15-re kellene emelni a fiatalkorúak esetében, a liberálisabb pártok szerint ez totál nem vezetne eredményre (és ezt minden, minimális empátiával rendelkező ember belátja), sokkal inkább a prevencióra kellene ügyelni, és a visszaintegrálásra. Ebben a cikkben, amit éppen olvastam, egy kanadai modellről volt szó, az úgynevezett érzelmi alfabetizálásról. Ugye az iskolában megtanuljuk az ABC-t, de Kanadában már ennél jóval korábban, óvodás korú gyermeket az érzelmek felismerésére tanítanak - hogyan tudod leolvasni a másik arcáról, mit érez. Mindezt azért, hogy ne az agresszió legyen a helyzetekben a megoldás, hanem megfelelő érzelmi inteligenciával a verekedés elkerülhető legyen. Állítólag Kanadában radikálisan csökkent az utóbbi időben, mióta ez a program létezik, a bűnesetek száma fiatalkorúak között.
Bocsánat, hogy ilyen hosszan magyarázom ezt az egészet, de fontos, a végeredmény miatt.
Szóval ez volt délelőtt. Aztán délután nyelvóra, ahol újságcikkekkel foglalkoztunk. Négy féle újságcikk közül lehetett választani, azok, akik azonosat választottak, egy csoportban megbeszélték a sajátjukat, aztán a csoportokat összekeverte Knut, és egymásnak be kellett mutatnunk a saját cikkünket. A cikkek elől voltak, egy asztalon, és mire én odaértem, addigra egyetlen egy cikk maradt csak, tehát nem volt választásom. Ez a cikk szintén ezzel a gyilkossággal foglalkozott, gondoltam jó, hát akkor ez van, ez maradt, legyen.
Átráguk magunkat a cikken kiscsoportban, valahogy utáltam az egész feladatot. Aztán jött a következő kör, új csoporttal. Az már egy fokkal jobb volt, ahogy mindenki elmondta a sajátját. És aztán azt mondta Knut, hogy jó, akkor most ő szeretne valakit, aki bevállalja, hogy az egész csoport előtt prezentálja a saját anyagát. Totál csönd és lapítás, senki nem jelentkezik.
És akkor odaszól nekem Patrick, akivel a csoportvegyítéskor összekerültünk, hogy hé, te olyan jól csináltad ezt a bemutatást, miért nem vállalod? És láttam rajta, hogy őszintén és komolyan gondolja, és tulajdonkppen kedvem nagyon is volt hozzá, csak bátorságom nem, így aztán jelentkeztem, és ott spontán elmondtam az én cikkem, meg amit gondoltam róla, a reggel olvasott cikkel összevetve, ezzel a kanadai folyamattal kiegészítve stb. stb. És amikor végeztem, Knut csak annyit mondott, hogy wao, dass war einfach total gut! És a többiek arcán is olyan elismerés volt, és nagyon megdicsértek, hogy mennyire jó volt a stílus, hogy milyen természetesen beszéltem és követhetően, hogy nem volt elvont, hanem kapcsok voltak a cikk és a realitás között, hogy közben személyes is volt - és Knut azt mondta, hogy bármelyik egyetemen megfelelt volna ez kiselőadásnak, még ha nem is voltam természetesen grammatikailag tökéletes. (Mert beleizzadtam az egészbe, szó szerint, olyan nehezen megy még választékosan beszélni, és szavakat megtalálni, amik magyarul természetesek...)
De akkor, ahogy leültem, megint egy kis darabja a világnak összeállt egy gömbbé. A reggelemtől kezdve, a bénaságomon át, hogy már megint én voltam az utolsó és nem választhattam, a csoportmunka erőlködésén, Patrik bátorításán keresztül addig a pontig, hogy elmondtam az izgulásom ellenére, és jó volt.
És valahogy ez történik itt a napokban, hogy az életem eddig darabokban szanaszét heverő részei (aki vagyok és amihez értek, amit szeretek és amit nem) most mintha megtalálnák a magjukat, a középpontot, ami összerántja őket egy univerzummá, magammá.
Ahogy az egész ittlétem hozzásegít, hogy megértsem a gyökereim, hogy elzarándokoljak addig a pontig, ahová a nagymamám mindig visszavágyott - sokat gondolok rá, mióta itt vagyok, és sok mindent megértettem belőle. Sok minden megengesztelődött bennem, amit gyerekként rossz néven vettem: a kívül állóságát, a németségét, amit a magyarországi 40 éve alatt sem akart soha elengedni, most már értem ezeket. Mert érzem. Mert én is ez vagyok.

Ezért kimondhatatlan öröm azt olvasni, amikor az anyám emlékeztet magamra, azokra az évekre, amikorról nekem még nincsenek emlékeim, és arról ír nekem a levelében, hogyan tanítgatott engem a nagymamám, és hogy most, a blogomat olvasva, ezt látja visszatükröződni. A világra csodálkozás guck mal!-ját, a tekintetemben a nagymamám tekintetét. Olyan nagy ajándék, hogy én most megélhetem azt, ami az ő álma volt, kicsit mintha befejezhetnék egy félbe maradt történetet, vagy meghúzhatnám egy kör utolsó, még hiányzó ívdarabját.

És még mennyi minden áll előttem! Mennyi kihívás és feladat, és biztos sok nehéz is, amint elkezdődik az egyetem, és helyt kell állnom, és be kell illeszkednem.
De minden nap tele van újabb és újabb bátorításokkal. Ahogy természetesen együtt lélegzek ezzel a várossal, ahogy, Berlin önmagát meghazudtolva, még mindig itt szorítja magához az égen a napot, és nem engedi, nem engedi el.
Ma újabb nagy sétát tettünk este, az óra után, az új nemzeti galériát szerettük volna megnézni, mert ott csak 20. századi művészet van. Az én ötletem volt és persze elcsesztem, mert nem néztem utána rendesen, és most éppen szünetel az állandó kiállítás, mert széthordták más múzeumok kölcsönbe. De odáig az út, a Potsdamer Platz-on keresztül...Be kell vallanom, hogy mikor megérkeztem ide, hiányoztak a budai hegyek. Most már nem. A széles, persze precíz német geometriával megépített, utakon, ha végignézel, a végtelent érzed, mint mikor a tenger előtt állsz. Hatalmas épületek, üvegből, és ezek a széles, széles utak, közben fémcsíkok az úton, hogy itt húzódott a fal 61 és 89 között, a színek, korok és emberek keveredése...ma láttam egy férfit, akit már láttam egyszer a városban. Ez is milyen élmény már! Itt vagyok két hete, és van egy arc, amit már láttam ebben a négymilliós rengetegben. (Úgy néz ki mint a Tigris.)

Kasia ma visszajött Lengyelországból (vizsgázni volt otthon) és lengyel csokit meg mézeskalácsot hozott. Hm, lecker. És tegnap este, a nyelvtanfolyam után, Aniával ültünk a Spree parton, abban az esti napsütésben, és meséltetett magamról, és arra gondoltam, hogy milyen gyorsan megtörténik, hogy néhány mondattá zsugorodik mindaz, ami korábban az életem egyetlen igazi narratívája, kerete, a legfőbb mondanivalóm volt. Hogy milyen fölszabadító ez, ahogy megtörténik, hogy egyszerűen már nem számít.

Knut ma azt mondta, hogy érthetetlen ez a szép ősz, egyáltalán nem szokott ilyen itt lenni - de még kihasználjuk, és holnap elmegyünk a fal egyik emlékmúzeumához, ami nem a Chakpoint Charlie. Ma meg az itteni Anna Frank múzeumot látogattuk meg, illetve az úgynevezett Blindwerkstatt múzeumot, ahol a háború alatt zsidó rokkantak készítettek seprűt és keféket, és '42-ig meg lehett néhányat így menteni. A férfi, aki ezt megszervezte, Otto Weidt (de persze a nevére már nem emlékszem pontosan) lefizette a német rendőrséget, és papírt szerzett, hogy a hadsereg számára fontos ez az üzem. Egy zsidó lány egy álló napot végigdolgozott magassarkú cipőben, hogy tönkre menjen a lába, és rokkantként ebbe az üzembe kerülhessen munkaszolgálatra. Emberek tucatjait bújtatták ebben a házban, és hallottam olyan történetet is, hogy zsidó adott föl zsidót - mert beépítették őket, a családjuk nem-deportálását ígérve. Mennyi történet, mennyi elviselhetetlen mozzanat, ami valamikor hétköznap volt, tejóég, hétköznap...Olvastam a berlini svéd gyülekezetről, amelynek három, egymást követő lelkésze is zsidók tucatjait mentette. Az elsőt kiutasították az országból, a második, egy hazaút során repülőbalesetet szenvedett '44-ben. És összeugrott a szívem, hogy hogyan lehet, hogy valaki, aki a saját életét kockáztatva embereket ment, egy banális repülő balesetben aztán meghal. Hogy is van ez, ezzel az élettel?
Waldi azt mondta az emberekre, akik zsidókat bújtattak, hogy sie hatten sicher viel Stress - itt mindenre azt mondják, hogy ich habe viel Stress ha valami döcög és fárasztó. Sok a stressz, sok bizony :).

Szombat este az izráeli lányaink zsidó újév ünnepet szerveznek nekünk, milyen jó már ez is! Meséltek a katonaságnál eltöltött évekiről, olyan más világ az övék. Olyan izgalmas.

Ma végül aztán, csakhogy kihasználjuk az ingyenes múzeumozást, Helmut Newton kiállítást néztünk. Ő egy nagyon híres fotós volt, 2004-ben halt meg, sztárok és hírességek sorát fényképezte, leginkább persze az aktjairól híres. 83 évesen halt meg, amikor a Cadillacjét vezetve(!!) nekiment egy falnak. '38-ban menekült el Németországból. Az összes fotón olyan mókás-kedves feje van, és a feleségével boldognak és derűsnek néznek ki. Kérdezem magamtól, hogy hogyan lehet ez, mikor ez a férfi a legszebb nők tucatjait fotózta meztelenül. Aztán belenéztem egy portréfilmbe, ahol azt mondja, hogy eszébe sem jut, hogy ezek a testek mások is lehetnének, mint a fotó tárgyai. És ez egyrészt persze megnyugtató, másrészt viszont valami nagyon kemény mondat: hogy a test tárggyá válik, egy szem által irányított, pozíciókba forgatott objektummá. És a képeket nézve is ez volt az érzésem egy idő után. Persze voltak nagyon megkapó portrék is, Andy Warholról, és Claudia Schifferről bajor menyecske ruhában, és az öreg Daliról, az felejthetetlen.
De leginkább az maradt meg, amit Newton magáról írt, és egy plakáton lehetett olvasni. Azt meséli, hogy '32-ben, 12 évesen egyszer csak ellenálhatatlan vágyat érzett, hogy vegyen magának egy fényképezőgépet. Elment egy boltba, és vett egyet. Három és fél márka volt. És el kezdett fotózni, és nem tudta megmondani, miért csinálja. És ahogy ezt olvastam arra gondoltam, hogy milyen jó, hogy ilyen a szívünk: belénk vannak rejtve a saját lehetőségeink, és szorongatnak, és nem hagynak nyugodni, amíg ki nem bontjuk őket (vagy meg nem keseredünk, mert kibontatlanul elhaltak bennünk). Jön valami, mocorog benned, és semmi racionális magyarázata nincs, sőt, inkább őrültségnek, de legalábbis, banális hülyeségnek tűnik. Haszontalanság. Kattintgatni egy géppel. Leírni egy mondatot. Állni és nézni a vizet. Napraforgót venni este fél tízkor.

Berlinbe jönni, a fene tudja, miért. Együtt élni előtte már éveket a vággyal, ami, senki nem tudja, honnan költözött a szívbe. Arról írni, hogy milyen itt az ég. Egy másik nyelven tanulni a saját nevemet, és azt, hogy mit jelent szeretni.