Már nem

Még mindig eszembe jut az az utolsó este a szobámban. Az már nem is az én szobám volt: a sarokban legalább 15 dobozba bedobálva az életem, a dobozokon rövid szavak, hogy legalább sejteni lehessen, melyik részem hova is került. A falakon az ott felejtett Klimt képek, és a fa, amit még egy éve festettem, de a polcok könyvek nélkül, a becsomagolandó ruháim a földön, ahol még a dobozokon túl hely maradt, szanaszét, ami az asztalon volt, arról ne is beszéljünk. Én meg ülök az ágyam előtt, szintén a földön (még nekem is maradt hely) és sírok megállíthatatlanul, vagy elállíthatatlanul, mindenesetre legalább két órán keresztül egyfolytában. Apám bejön és azt mondja, hogy sírj csak nyugodtan, sírj ki magadból mindent, aztán majd jobb lesz. Biztosít, hogy ha nem akarok, nem kell elmennem - de minketten tudjuk, hogy el kell mennem. Sírok tovább, közben gondolkozom, hogy miért, és nem tudok jobbat, csak azt, hogy elsiratok mindent, ami volt. Amit szerettem volna, de nem sikerült. Amit akartam, de nem úgy lett, és beteg lettem a kudarcba fulladt akarástól. Amit szerettem, de már elmúlt.
Az volt az utolsó este, hogy meg akartam halni.
Most már majdnem egy hónapja egyszer sem akartam.

A Zsidó Múzeumban találkoztam Sheer nagymamájával. Kicsi, idős néni. Mikor Sheer megmondta neki, hogy Budapestről jöttem, fölragyogott az arca, és el kezdett magyarul beszélni, valami gyönyörű hangsúllyal. Kassából deportálták 15 évesen Auswitzba - magyar iskolába járt, imádta Petőfit. Manapság otthon, Izráelben, összejár egy barátnőjével, és egymásnak magyarul olvasnak fel, és énekelnek. Azt mondta: és amikor már megvolt végre ez a kényelmes kis életem, akkor jött Hitler, és elvitt engem Auswitzba. Sheer azt mondta, hogy a kétféle túlélő van: az, aki soha nem beszél róla, és az, aki mindig. Az ő nagymamája ilyen, és Sheernek már kicsiként is rémálmai voltak a Soah-ról, és nem bír úgy téglaburkolású házra nézni, hogy ne a krematóriumok jussanak eszébe.
A nagymamájával váltottam az első magyar szavakat hosszú idő óta. Majdnem sírva fakadtam, mikor meghallottam beszélni, volt ebben valami nagyon megható. Később azt mondta a néni, hogy sokat gondolkozott azon, miért maradt ő életben. Hiszen ez véletlen. De ahogy megélhette az unokái születését, nézem ezeket a piciket, olyan gyönyörűek, akkor azt gondolja, hogy ez csoda.
Különben, nem tudom, ki tudta, hogy a Levis farmer is zsidó találmány. Nem tudom, pontosan mikor történt, de egy zsidó özvegy vándorolt ki a gyermekeivel, hogy elkerüljék a teljes csődöt Európában. A fiú, Levis Straus találta ki a farmert, és azzal házalva járta a vidéket, hogy pénzt keressen.
Meg láttam, olyan levelet is a múzeumban, amit héber betűkkel írtak, de hochdeutsch-ul. És láttam olyan Tóra tekercs "ruhát" (azt a fémtáblát, amibe a tekercset öltözeteik), amin a birodalmi sas volt. Tényleg asszimilálódni szerettek volna.
A múzeum különben óriási, annyi anyaggal, hogy legalább egy napot ott kellene tölteni. Majd még visszamegyek. Ami nagyon jó benne, hogy egyrészt építészetileg koncepciózus, minden szöglete megformált és jelentéssel bír. Másrészt az egész zsidó történetet áttekinti a középkortól (az európai zsidóságra fókuszál) és nem áll meg a háborúnál, hanem megmutatja az életet a törés után.

Tegnap a nyelvtanfolyamon workshop-ot csináltunk a választások témájához. Azt gondoltam, tök béna és nyökögős lesz, soha nem hiszek ezekben a nyugati interaktív dolgokban, de rohadt jó volt, mint eddig itt minden nyugati interaktív dolog, amihez szkeptikusan álltam hozzá. Olyan jó, hogy átformálódik ez a hozzáállásom, épp ideje volt már.

Tegnap vásároltunk Kasiával. Nagyon vicces ez a dolog vele, mert ugyanazok a darabok tetszenek mindkettünknek. Vettük fülvédőt, olyan fejhallgató szerűt, mert a szél az agyadat is kifújja a fülnyílásaidon keresztül, ha biciklizel. Szóval most rikító lila, kuschelig fülvédőink vannak. Aztán ma vettem magamnak egy szoknyát egy használt ruha boltban, és mikor este találkoztunk, az volt rajtam, meg lila harisnya. Kasia ma vett magának lila harisnyát, és ugyanolyan szoknyája van, mint amilyet ma én vettem. De a legjobb történet: el kezdtem neki mesélni, hogyan jártam tavaly a lábszárvédővel -amit nagy boldogan megvettem, hogy dejóvásártcsináltam, szép is, meg gyorsan is ment, meg viszonylag olcsó is volt. De amikor otthon aztán tüzetesebben megnéztem, fölfedeztem rajta két lyukat. A lábszárvédőm kesznyű volt (ujjak nélkül, egy lyuk a hüvelykujjnak). Életem egyik legnagyobb baklövésének története ez, mindig kinevetem magam, ha eszembe jut. Szóval el kezdtem ezt mesélni Kaisának, és a harmadik mondatnál megszakított -- mert hogy vele ugyanez történt. Csak épp fordítva: ő karvédő-kesztyűt akart venni, és csak később jött rá (mivel nem talált rajta lyukat) hogy ez lábszárvédő...pedig akkor még nem is ismertük egymást. És különben teljesen máshogy nézünk ki, szóval nem baj az egyforma cucc, de azért mégiscsak vicces.

Szóval ma: találkoztam egy magyar lánnyal. Még a drága Juli ajánlotta a blogja alapján, én meg írtam neki, Krisztának hívják, ő már tavasz óta itt van Berlinben, és úgy ismeri a várost, hogy le a kalappal. Ma találkoztunk, és a Kollwitzplatz-i piacra mentünk. (Aki jön majd látogatóba, azt ide is elviszem, mert ez egy csoda.) A piac Prenzlauer Berg nevezetű negyedben van: itt a legtöbb a kismama és kisbaba és gyerek. Főleg biomamák vannak itt. Imádnivaló. A piac akár egy mesevilág, ezerféle sajttal, zöldséggel, virággal, kézzel készített dolgokkal. Az idő csodás, mint a francia filmekben, most épp olyanok vagyunk a bagettes kocsik között. És aztán a környék: számtalan pici kis bolt. Játékbolt, olyan játékokkal, amiket csak a filmekben látsz: miniatűr, babaházba való dolgok: sajttál leemelhető tetővel és sajttal, kancsó leemelhető fedővel, cukrosüveg színes cukorrudakkal, de egyik sem nagyobb, mint a kisujjam felső ujjperce. Nagy, színes, mozgó körhinta, hajók - egyszerűen ezt nem lehet leírni, olyan. Aztán mellette a gyöngy bolt, a másik leírhatatlan. Kis porcelán tányérokkal járhatsz a fakkok között, hogy összegyűjtsd, mit szeretnél. Egyes gyöngyöket, mint a patikában, grammra mérik, a lányok. Olyan formák és színek, mintha minden cukor lenne, de üveg és kő, és vicces és elegáns...Tényleg nem lehet leírni, legalábbis, én nem tudom. Vettem egy pár violinkulcsot, hogy majd fülbevaló lesz belőle, ott vehettem kapcsot is hozzá. Megkérdezték, szeretném-e még ott, a boltban elkészíteni: van külön erre a célra egy pultrész, ahol le van írva, be van mutatva, mit, hogyan kell összeszerelni. Adnak szerszámokat is hozzá. Szóval még ott összeszereltem a fülbevalót, nagyon jól néz ki (szerintem).
És a többi bolt a környéken: lakberendezés, kert és konyha, mesevilág mesevilág hátán. Selyemmel borított dobozok, olyan anyagok, amikről nem tudni, hol lehet szerezni. Voltam olyan ruhaboltban, ahol még egy pólót sem tudtam volna venni (mert olyan drága volt), de ha megérinted a ruhák anyagát, biztosra veszed, hogy ezekben napfényesebb az élet. (Ami persze nem igaz, de olyan kényelmes, puha és szellős anyagok.) És aztán a használt ruha boltok, ahol Elvis Presley, eredeti rock'n'roll és hot jazz band muzsika szól, hogy kedved lenne táncolni. Közben kint ez a csoda ősz, amit Kriszta sem ért, mert Berlinre ez egyáltalán nem jellemző, azt mesélte, hogy még júniusban is novemberi kabátban-cipőben kellett járnia.

És aztán az este. Kasiának van itt egy ismerőse, aki egy nyolcfős WG-ben (WohngGemeinschaft, így hívják itt a lakóközösségeket) lakik, ahol rendszeresen szerveznek koncerteket. Hétköznapi lakás, harmadik emelet, csak persze óriási. Bárki jöhet a koncertre, annyit fizetsz érte, amennyit jónak látsz. A nappali kb. 50 négyzetméter, a végére van vagy hatvan ember, nagyven és két év között, fotelekben, párnákon a földön, a pultnak támaszkodva...És játszik ez az öt fiatal, jazz-t, a dobos, a nagybőgős, a gitáros, és a két szaxofonos (az egyik közülük lány). Majdnem három hete nem hallgattam egyáltalán zenét (eltekintve a ma reggeltől, amikor is ráakadtam a Muse legujjabb albumára, ami olyan, mintha Queen reinkarnáció volna klasszikus elemekkel, szóval nagyon, nagyon jó), most ott ültünk az első sorban, fotelokban, amik elnyelnek, és ők meg ott játszottak az orrunk előtt majdnem két órán keresztül, és olyan zenét, de olyat! Ahogy Rita mondaná: akkorát flesseltem...tényleg. Saját szerzeményeket adtak elő, mindegyik olyan kreatív volt, sok sok improvizációval. A szaxofonok úgy szóltak, ahogy egy szaxofonnak szólnia kell: telt hangokkal, nem levegős lityilötyi. A lány egészen mély hangokat teljesen tisztán szólaltatott meg, ami talán a legnehezebb levegő szempontjából. A dobos, mintha varázsolt volna a dobbal, néha ütemeket keresztül "ráejtette" a dobverőt a dobra, de halálpontosan, tartotta a taktust, néha csak a cinek peremét ütötte meg függőleges dobütővel, kívülről, máskor meg halálkomoly jazz alapokat adott. A nagybőgős végig énekelte magában a zenét, úgy mozogtak az ujjai, hogy alig láttam, a gitáros fiú, mint Kispál, ütemre dől előre hátra. Ha valamelyikük szólózik, az elől állók oldalra húzódnak, hogy lehessen látni a szólózót, és végig feszített figyelemmel hallgatják, vele együtt táncolnak (a bőgősnek még a bőgője is táncolt, a lány olyan természetesen mozgott együtt a hangokkal, amiket fújt, hogy öröm volt nézni), és aztán, mikor újra együtt játszanak, az összes hangszer, akkor valami olyan teljesség keletkezik, összeáll a zene, szinte teste van, olyan telt, olyan erős, olyan teli - semmi nem hiányzik belőle. Ha becsukod a szemed, és meg próbálod egyesével megtalálni a hangszereket, azonnal megy, mindenki hallatszik ebben az összességben, pedig nincs is hangosítás. (Egyedül a gitárnak van ez a nagyon pici hangfala, ami kell ahhoz, hogy az elektromos gitár megszólaljon.) A dobos nem veri szét az egészet, nem játsza le a többieket, pedig nem fogja vissza magát, de még így is, ha egyszer kétszer énekel, tisztán hallani a dallamot. Mindig is utáltam az erősítést, mert szerintem szétveri a hangszerek természetes hangját és fölösleges zajt csinál, de azt gondoltam, nem értek hozzá, az a baj. De ma este ez működött mindenféle erősítés nélkül, és olyan jó volt ezt így hallani (jó persze, 100 fős koncertteremben más lenne, de akkor is, számomra max. térmikrofonok jöhetnek számításba)...és a kislány, talán még nincs két éves, az egyik lakó lánya, az apukája a fő szervező, aki koncert végén még mondott néhány infót, kezében a gyerekkel, és mikor befejezte a mondókáját (hogy még mindenkinek szép estét kíván) akkor a lányának mondta, hogy na ja, und du gehst jetzt schlafen és a gyerekkel a karján eltűnt az egyik folyosón - és ez is úgy tetszett. Olyan természetes volt. Szóval ide járni fogunk koncertezni.

Itt meg megtanuljuk, milyen is szeretni a saját életünket.