P.C.

Mikor éjjel, fél egy körül kiszállsz a - csodák csodájára újra működő - S-Bahnból a Friedrichstrasse állomáson, és elindulsz lefelé a lépcsőn, frissen sült péksütemény illatát érzed.
Ahogy kilépcs az utcára, akkor már a szemközti török étterem döner-kebab-falafel keveréke uralkodik. Balra, végig a Spreeig, hotelek és elit klubok. Itt már a Spreet érezni.
Aztán jobbra, a folyó mentén. Közel sem olyan inpozáns, mint a Duna, körülbelül tiszányi széles, de egészen gátak közé szorított, nincs ártér, inkább olyan, mint egy csatorna. Napközben félóránként túristahajók indulnak, a víz zavaros és habzik is. Ilyenkor éjjel, a kivilágítatlan szakaszon csak valami meleg mélység, hogy beleszédülnél, ha nem lenne korlát. Mozdulatlan feketeség - néhol tükör. Igen, amikor tükör, akkor bal kéz felől a házak színes neonreklámai táncolnak a vízen, jobb kéz felől pedig a Bodenmuseum és az Fernsehturm, olyan közel, hogy azt gondolnád, odasétálhatsz a vízen és ráülhetsz a torony tetejére. (Ahová különben piszoksok 10 euróért lehet fölmenni.)
Aztán balkanyar, rálépni a hídra, figyelve lépkedni, hogy a gyalogosrész pallói közé ne szoruljon be a cipő sarka, de aztért teljes odaadással bámulhasd a fényeket a vizen. Most már csak egyenesen kell menni, hamarosan meglátod a temérdek biciklit a ház előtt, a kollégium melletti házat (ami valami hivatalos központ az egyenjogúságért, egyenlőségért etnikumok között) őrző rendőrt és néha talán már a hazaérkezés érzése is elfog.

Közben mindenféle gondolatok jönnek, az éjszakai órához és a rövid távolsághoz mérten befejezetlenek, inkább foszlányok - az este látott film nyomán (ami hasonló szervezésben volt, mint a jazz koncert) pl. az, hogy hogyan lehet, hogy Kafka meghalt, mielőtt befejezhette volna A kastélyt, és ha befejezhette volna, talált-e volna kiutat a hős számára, és az, hogy meg kellene írni ezeket a fényeket és a folyó illatát, meg hogy hogyan fog elkezdődni ez a blogbejegyzés, és milyen levelekre nem fogok (még) ma sem válaszolni, és hogy tulajdonképpen...igen.

Tulajdonképpen van ez a verssor Paul Celantól, az első kedvenc versem tőle, igen, ez, amit ma legalább ötször leírtam és az ütemét eltapsoltam magamnak és ismételgetem, mint a számokat a gyerekek:

Schwerer werden. Leichter sein.