Shana tova!

Amíg új vagy valahol, addig nincs hétköznapi rutin. Ismeretlenek a legalapvetőbb dolgok is: meg kell találnod a kijáratot a metróból, a betétet a drogériában, ki kell tapasztalnod, melyik kenyérfajta a legfinomabb, melyik útvonal a legrövidebb. Mindennek az elején csak ez a bizsergés van, amitől már szinte zsibbadt az egész tested, napok óta kimerültél és mégis, visz tovább a lábad és már nem tudod hova, de még raktározódik a sok új, amit látsz -- szeretnéd az egész életed így leélni. Persze ezt nem lehet, mert egy idő után minden helyét átveszi a hétköznapi rutin - mondja a pesszimista, depresszív énem. Majd meglátjuk, kinek lesz igaza.
De most még az az időszak van, amikor minden reggel azzal a napról napra növekvő bizalommal kelek föl, hogy ma megint valami olyan részese leszek, ami megbabonáz és amire egyáltalán nem számítottam. Olyan fölszabadító, hogy nem kell megterveznem a napjaimat!

Délelőtt Kasiával futottunk a Tiergartenban - először voltunk együtt. Kasia a másik olyan az ösztöndíjtársaim közül, akit mintha mindig is ismertem volna. Nem kell magyarázkodni, hogy kövessük egymás gondolatait, értsük a viccet és az iróniát, hogy érezze a tempóm és otthonosan mozogjunk együtt ebben a városban. Kb. egy hónapnyi időkülönbség van a születésnapunk között, és mindketten alliterálunk, ő KK, én meg HH. Ő már volt egy évet Németországban, valami lenyűgöző, ahogy beszél, mindenféle akcentus nélkül...A Tiergartent meg szerintem minden nap átrendezik, ma is egy olyan kertbe keveredtünk, amit eddig még nem láttam, tényleg, mintha egy kastély kertjébe lépnél. Ha délelőtt mész futni, akkor öntözik az egész területet, és simán elkaphat egy forgó szökőkút, mókás, berángattam Kasiát egy alá.

Délután kirándultunk a fal múzeumhoz. Még mindig nem tudom fölfogni...ma az egyik legdurvább részen jártunk - az utca nevét természetesen elfelejtettem, itt az utcát választotta ketté a fal. A fal mentén, a keleti oldalon, volt egy ún. halálzóna: aki ide belépett, az automatikusan lelőtték. A fal építése során ebben az utcában a Todesstreifenbe került egy templom. A gyülekezet nagyrésze Wedding-negyedből volt, ők automatikusan el lettek zárva a templomuktól. A keletiek még augusztus végéig járhattak oda (a falat 13-án húzták föl), de aztán már se ki, se be...'85-ig ott állt üresen a tornyos, gyönyörű templom. '85-ben aztán, mekkora képtelenség, négy évvel a fal leomlása előtt, fölrobbantották, arra hivatkozva, hogy zavarja az őrszemek munkáját, takarja a kilátást. Néhány éve építettek a romok helyén egy új kápolnát, fából, torony nélkül. Az oltár egyes részei megmaradtak: a fémkereszt, és a tölgyfa oltárkép, az utolsó vacsoráról. Jézus arca leszakadt, több tanítvány arca is hiányzik (dombormű ez, a síkbeli része megmaradt, de a térbeli kiterjedés, mint pl. az arcok, azok jó része eltűnt). Álltam ott vagy tíz percig, mert ebben a csonka faragásban minden benne van. A kör alapterületű templom oltára egy egyszerű négyzet, mellette fémkereszt, a rá feszített Jézus egészen komikusan néz ki: csak fél keze és fél lába van a kereszthez szögezve, a másik lába a levegőben lóg, a jobb keze pedig megbocsátóan előre nyújtva. A templom neve ma Ersöhnungskirche. Vagyis megbocsátás. Az egész ott létünkre számomra pecsétet nyomott az, amit, mikor kijöttünk, a templom előtt láttam. Van ott egy fémszobor, egy összeölelkező emberpáral, félig térdelnek, mintha egymás karjába zuhannának, és a zuhanásban kapnák el kölcsönös egymást, ölelnék magukhoz a másikat, olyanok. A szobor előtt négykézláb egy részeg, militarista öltözékű, félmeztelen fiú volt, mellette sörösüveg és málhazsák, és beszélt, beszélt. Nem értettem, mit mondott, de többször leborult, aztán föltérdelt és mintha imádkozott volna, aztán megint négykézláb és valamit nagyon szenvedélyesen mondott, mintha bocsánatot kérne, és egyben magyarázkodna, és könyörögne, és szégyellné magát...
Az utca lakosai a fal felépítésekor kiugráltak az ablakaikon, hogy a nyugati oldalon lehessenek (egyes házak ablakai alatt már a nyugati rész járdája húzúdott). Hogy ezt megakadályozzák, befalaztatták a ház nyugati oldalán az összes ablakot - milyen lehetett ott élni, édesistenem...Később kilakoltatták az embereket, és a ház felső emeleteit lebontották, csak a földszintet tartották meg: ez maga is beépült a falba, így legalább nem kellett még extán felhúzni. Később az egészet ledózerolták.
Föl lehet menni eg toronyba, ahonnan belátod a környéket. A fal maradványt, azt a körülkerített részt, ami anno a halálövezet volt - ezt nagyon jól megcsinálták. A földfelszínen nem tudsz ide belépni, csak a betonelemek rései közt belesni (van ugye a fal, és a fal előtt a Todesstreifen, aminek a kezdetét szintén fal jelzi). Onnan föntről viszont belátod az egészet, és a két fal közé szorított területen homok van, tele lábnyomokkal.
A múzeumban archív film és hangfelvételek. Emberek, ahogy a drótkerítések között menekülnek, a nő haja beakad a szögesdrótba, csupa vér a homloka, de átér. Gyereket dob az apa az anyának, nyomukban a rendőrök a keleti oldalról, de átrángatják őket nyugatra...'61 augusztusában 47 ezer ember menekült át keletről nyugatra.

Most éjjel fél három van. Kb. egy órája értem haza, és igazából a napomnak ez a része volt a mai adag meglepetés. A múzeumozás közben derült ki, hogy Trudy és Sheer zsinagógába mennek ma este, a zsidó új évet megünnepelni. Ez a Rosh HaShana. Mondtam nekik, hogy mennyire érdekelne engem is, és mondták, hogy nyugodtan menjek velük. Így aztán elmentem, a zsinagóa Kreuzbergben volt (újabb részét fedeztem föl, újabb impulzus, hogy igen, oda kell költöznöm egyszer), nagyon komisch a biztonság, rendőrautók, pedig ez nem is nagy zsinagóga. A közösség ún. konzervatív felekezet, se nem neológ, se nem ortodox, de a nők külön ülnek, viszont énekelnek a férfiakkal együtt egyes részeken, együtt végzik a liturgikus mozgásokat, mondják az ámen-t. Az emberek nagyon kedvesek voltak, ellenben a metodista élményemmel, köszöntek, mosolyogtak, olyan otthonos volt az egész. Az énekek gyönyörűek, főleg, mikor fölzeng az egész gyülekezet, hangszeres kíséret nélkül, és tempójuk és lüktetésük volt ezeknek a daloknak, ezen a számomra ismeretlen, szent nyelven...És aztán jött a prédikáció. Tényleg nagyon kevés olyan igehirdetést hallottam az utóbbi években, ami fölkavarta volna a szívemet, ami inspirált volna, és ez mindig elgondolkoztatott, hogy velem van a baj, megkeményedtem. De néha hallok egy olyan prédikációt, ami közben legalább háromszor kiráz a hideg, és olyan dolgokra mutat rá az életem összefüggései és történetei közt, amiket magamtól nem vennék észre. Egy vendég-rabbi prédikált ma este.
A kiinduló pontja egy mondat volt, amit sok zsinagógában lehet olvasni: Ki előtt állsz?
Azzal kezdte, hogy el kezdett nyomozni, honnan jön ez a mondás, és két féle verziót talált. Az egyik úgy hangzik, hogy Eliézer rabbi már a halálán volt, amikor meglátogatták a tanítványai. Azt kérték tőle, hogy most, az élete végén, adjon nekik útravalót. És a rabbi azt mondta, hogy minden összefoglalása ez: tudd, hogy ki előtt állsz.
Ez a mondat volt a ma esti prédikáció vezérfonala. Egyrészt azt mondta a rabbi, hogy soha nem értette, amikor azt mondták neki emberek, hogy én nem vagyok vallásos.Az a szó, hogy religiöz, a héberben azt is jelenti, hogy bizalom. Ha valaki azt mondja, hogy ő nem vallásos, akkor azt mondja, hogy neki nincs bizalma, nem tud bízni - és ez, mondta a rabbi, a legszomorúbb dolog a világon, amit ő el tud képzelni. Aztán beszélt arról, hogy héberül az imádkozni nem csak egyszerűen Istenhez beszélni-t jelent, nem csak egyszerűen dicsőítést és könyörgést, hanem vitát Istennel. Ahogy maga a szó, hogy Izrael, is azt jelenti: aki küzdött emberrel és Istennel. A rabbi ezzel fejezte be: az új évre sok erőt kíván a küzdéshez -- és azt, hogy mindig tudjuk, ki előtt állunk, amikor imádkozunk, kit szólítunk meg, kivel vitázunk.
Nagyon jó fej volt különben. A prédikációt nem hívőkre szabta, direkt mondta, hogy tudja, hogy ezen az ünnepen ateista zsidók is részt vesznek, és pl. Sheer is az, de azt mondta, hogy megszólította, és hogy ez volt eddig élete legszebb istentisztelete. Végig ironikus mondatokat szőtt a mondandójába a rabbi, ilyen kiszólásokat, hogy olvas valakit (a nevét persze nem tudtam megjegyezni), akit mindenkinek ajánlj, hogy olvasson, ateista zsidó filozófus, és hogy mennyire szórakoztató, ahogy az ősi Tóra szövegekre hivatkozva cáfolja Istent.
És beszélt arról, hogy az ember méltóságát az adja, hogy az akaratával dönteni képes és dönt is - és ez a döntés arra is vonatkozik, hogy tud-e arra a kérdésre felelni, hogy: Ki előtt állsz?
A végén nagyon vidám éneklés volt, és egy olyan szép ima, egy német nyelvű vers, amilyen szép áldást még soha nem hallottam. Szeretem a zsidókban ezt a vállalt emberarcúságot - nincs itt alázatoskodás, de ebben a keménynyakú "harcolt Istennel"-ben az van, hogy véresen komolyan vette Istent, küzdeni is hajlandó volt vele -- nem langyos keresztény erkölcs-hit.

Aztán Ruthhoz mentünk, ő az egyik berlini diákunk, Bécsből származik, harmadik generációs túlélő - nála ünnepeltük az új évet. Tradisionálisan ilyenkor minden édes, nagyon édes, hogy édes legyen az új év is. Most ez az ünnep egybe esett a péntekkel, tehát két ünnep volt egyszerre. Az asztalnál Ruth és David elénekelték a péntek esti imát, és aztán, már amennyire lehetett, végig csináltuk a szertartást a kézmosással, a borivással, a mézbe márott kenyérrel. (Ha nem lett volna újév, akkor nem mézbe mártottuk volna.) És aztán jött az összes többi finomság, a végén Sheer mézes süteménye, és végig egy nagyon jó beszélgetés. David három évet élt Izráelben, itt járt középiskolába, aztán egyszer eljött Magyarországra Szigetelni, és ott ragadt három hónapra, mert úgy megtetszett neki. Mesélte, hogy szórólapokat osztogatott A Corvinus meg a BTK campusain, hogy mennyire imádja a magyar főzelékeket kenyérrel, hogy milyen jó Pesten a belváros a Szimpla kerttel és a Corvin tetővel. Olyan jól esett valakivel beszélgetni, aki ismeri a helyeket, amiket én is! Aztán Pestről Izraelbe ment, és akkor tört ki a legutóbbi háború - ő meg az ottani vöröskeresztnél dolgozott önkénkesként (persze másképp hívják ezt ott). Mesélt a riadókról, hogy ha éppen buszon volt, akkor a busz megállt és az összes utasnak ki kellett szállnia és a földön fölvenni az ilyenkor előírt pozíciót. Meséltünk egymásnak hazáról, tervekről, Berlinről, beszélgettünk menekülttáborokról és emlékezésről - szerintük el kell ismerni, hogy a németekre, az általam olyannyira csodált emlékezés, rá lett kényszerítve, nem tehettek mást. És hogy az egy dolog, ami veröffentlicht, vagyis hangosan megjelenik a politikusok-emlékhelyek-sajtó szintjén, de hogy létezik egy másik Öffentlichkeit is, a családok és hétköznapi élet szintjén, és a kettő nem fedi egymást, nem egyezik. Beszélgettünk Kelet-Európáról, és ők ivritül beszéltek, amit olyan jó volt hallgatni, és meséltek a szokásaikról, olyan vicces történeteket, ahogy a karzatról a fiúk avatásakor cukrokat dobálnak a nők. Egyetlen nem-zsidóként ültem ott, és úgy szerettem volna én is zsidó lenni, hogy az enyém is legyen ez a világ, ami az övék, a gyönyörű énekeikkel, a Jeruzsálem felé forduló, tíz perces csönddel (merthogy a legszentebb dolgokat nem szabad kimondani, ez egy olyan ima), a nyelvükkel, ezzel a tragikus kiválasztottsággal, Istenküzdelemmel együtt.
Egy másik fiú is volt még velünk, ő Amerikából jött, zeneszocilógus (vagy hogyan mondják ezt...) Argentinában és Chiláben tanult, klasszikus gitárt, aztán elege lett abból, hogy ronggyá játsza a darabokat és monotonná válik a zenélés, ezért elméleti dolgokkal kezdett el foglalkozni, most itt, Berlinben kutat egy rövid ideig. Ruthnál (óriási, nagyon tágas lakás) most két francia is lakik, akik Párizsból jöttek Erasmusozni, egyikőjük, a lány egy neológ közösség tagja, ahol a lányoknak is lehet bárnicvójuk (na ezt megint nem tudom leírni, szóval nagykorúvá avatási szertartásuk).

Beszélgettünk, és Sheer ott szabadkozott, hogy ő németül totál hülye, mert alig tud valamit. Mondtam neki, hogy ez mekkora hülyeség, én mindig nagyon jól megértem. Amire ő azt mondta, hogy ez azért lehet, mert köztünk valami mélyebb kötelék van, ami miatt értjük egymást. És igaza lehet - szeretem őket, Trudyval együtt, az első találkozásunktól fogva. Trudy művész, el kezdtünk egy közös alkotást tervezni, ahol az alapinstallációt ő alkotná, én meg írnék hozzá, Sheer meg a projektmunkájuk keretében filmet csinálni az egészből. Majd meglátjuk, mi lesz ezzel a tervvel.

Ma olyan, de olyan meleg volt, hogy rövid ujjúra kellett vetkőzni, Berlin fölött az ég velünk együtt ünnepelte az új évet, olyan széles mosollyal, ahogy a zsinagógában az emberek, kiabálta tele a várost a jókívánsággal, hogy: Shana tova!