Nyolcadik

Azt hiszem, nyaralni voltam.
Es war total krass, und ich bin total inspiriert. Ami azért is lep meg, mert már olyan régen éreztem ilyet.

Ez volt talán az első olyan táborozás életemben, ami után azt tudom mondani, hogy táborozni jó! Az egésznek értelme volt. Rengeteget beszélgettünk, órákig hallgattuk egymást, egymás történeteit, véleményeit. Kirándultunk és nagyon sokat nevettünk, és ami még egy nagy nagy pozitívum, hogy úgy szórakoztunk, hogy senki sem hányt a végén, és a parti értelmezhető mennyiségű sör-körön belül maradt, és konstruktív dolgokról beszélgettünk bulizás közben is, és még a zene is jó volt.
Azt se tudom, hol kezdjem. Ha nem írok le mindent azonnal, csak egy élénk színű benyomás-felhő marad, amiből én ugyan ki tudnám válogatni az egyes eseményeket, és meg tudnám határozni, hogy ez itt kezdődött és eddig tartott, de nem tudom már visszaadni. Csak pillanatokat.

Azt pl. ahogy állok reggel-délben és este az ebédlőben, és azt gondolom, hogy egész életemben ilyen kajákat szerettem volna enni. Aztán az, ahogy Jan táncol -- ez a hatalmas, szőke, fenékig érő rasztájú fiú, a 46os bakancsában - ha ránézel, megijedsz tőle, de ha hallgatod amit mond, rájössz, hogy kevés ilyen intelligens emberrel találkoztál eddig életedben, és hogy milyen kedves igazából a félelmetes külseje ellenére. Az a sok izgalmas élet Izráelből, Üzbegisztánból és a féltucat lengyel. Ahogy Kasiaval száguldunk a Draisinenbahn-nal. (Ez volt tegnap, a kiránduláson. Vannak ezek a régi, elhagyott sínpályák, itt megcsinálták turista csalogatónak. Vannak ezek a vasútépítéskor használt masinák, amit ketten tudnak működtetni, kézzel, ahogy a western filmekben látni -- na, ez a Draisine. És akkor ebből vannak ponyvás kocsi verziók, ahol vagy nyolcan ülünk, és középen a fiúk keményen dolgoznak, hogy repüljön a sineken a masina. Viszont van belőlük olyan is, amin csak ketten ülhetnek, mint egy hintón, és az ülések mellett, szélen két bicikli, így kell hajtani. Na, azt imádtam, olyan gyorsan tekertünk Kasiával, hogy úgy zakatolt-zörgött az egész, mint nálunk az igazi vonatok. Közben gyönyörű tájon hajtasz keresztül, csoportosan megálltunk vadalmát és szilvát szedni, annyira jó volt. A végén a vendéglőben a finom barnasör - ami itt fekete sör. A beszélgetések közben. Mennyi mesélni és kérdezni való van!)

A teambuilding. Én nem vagyok egy csoportjátékos, utálom magamat csoportokban, leblokkol a helyzet. De itt jól éreztem magam. Volt, amikor egész köröket mentünk, a harminc emberrel, és mindenki elmondhatta, hogy érzi magát, mit gondol. Életem első filmjei, ami után intenzív beszélgetés van. Olyan kiscsoportos beszélgetések, amiben nincs hallgatás, mert az emberek beszélnek és visszakérdeznek és vitáznak. Az egész olyan élő volt, és értelme volt. Persze, totál fárasztó is, a nyelv miatt is, meg a feladatok miatt, a munka miatt.
Az egyik délután jöttek a programkoordinátorok, két professzornő. Aztán leültünk témakörök szerint és a projekteket tervezgettük. Nagyon izgalmas témák vannak, szinte mindegyikben szivesen részt vennék, bár a kivitelezés egyik esetében sem valami könnyű.
Úgy néz ki, hogy az osztrák fiúval, Martinnal a Stolpersteine projektben leszünk. Még kellene persze néhány ember, de majd kialakul. Ezek a Stoplersteinék otthon is ismertek, csak nem tudom a magyar nevüket -- a kicsi, arany színű macskakövek, amin egy ember neve áll és hogy mettől meddig élt: ezek mind deportált emberek. Egy művész van Európában, aki ezeket a köveket készíti. És most, hogy a Humbold 200 éves lesz, 2010-ben, szeretnék, ha azok nevéből is készülnének ilyen kövek, akik a Humboldra jártak, vagy ott dolgoztak a deportálásuk előtt, de eddig nem volt olyan ismert a nevük. Ha sikerül, a köveket a főépület előtt helyeznék el, de mindenképpen a főépület udvarában. Van egy 40 neves lista - ezekről az emberekről semmit nem tudni, a nevükön kívül. A feladatunk először egy kutató munka lenne, levéltárakban és más archívumokban, utána járni, hogy hány emberhez tudunk egy arcot párosítani: megírni az életrajzukat. Lehet, hogy csak egy sikerül, én mondjuk ötnek örülnék. Róluk készülnének a kövek. Aztán, ha készen van a kutató munka, akkor az egészet meg kell jeleníteni egy kiadványban, készülhetne egy kiállítás is az anyagból. És ami megint egy feladatrész még: a művész elképzelése alapvetően az, hogy a kövek ne állami, hanem közösségi pénzből készüljenek - tehát az lenne jó, ha a hulboldos kövekre hulboldos diákok adnák össze a pénzt. Persze vannak más, egyetemi források, de mégis kellene futni egy kört egy ilyen gyűjtéssel is. Rengeteg munka. Martin már rendezett egyszer kiállítást Bécsben, ez megnyugtat, és otthonos a kutató munkában is, de mégis, azért nagyon nagy feladat ez. Az egyetem részéről van valaki, aki közvetít a művész és köztünk, illetve van még egy történelemprofesszor is, aki segítene...hát reménykedek, és félek is, de nagyon örülök ennek a feladatnak. Valami maradandót lehetne hátra hagyni.
A leginkább persze azért tetszett ez a dolog, mert pont ilyet szerettem volna: olyan műalkotásokkal foglalkozni, amik kapcsán nem csak néző vagyok, hanem résztvevő. Ahogy a zsidó emlékmű, amiről már írtam, ahogy a Liebeskind féle Neues Jüdisches Museeum -- szóval olyan alkotások, ahol a találkozás pillanatában a múlt a jelenemmé válik, az idővákum helyén egy kontinuitás születik, és többé nem néző vagyok, hanem mitmacher. A bőrömön érint a dolog. És ezek a stoplersteinék épp ilyenek : megbotlasz rajtuk (a stolpern éppen ezt jelenti, belebotlani) és akkor látsz egy nevet, egy évszámot...Sheer, az egyik izráeli lány mesélte, hogy voltak ilyen hologrammok is Berlin valamelyik negyedében, ahol egy művésznő a falra a gettó házait készítette el hologrammként. Ez a város egy élő emlékezés, amibe állandó szomorúság is vegyül, hiszen ez a város volt a központja, fellegvára annak a pusztításnak, amit nácizmusnak nevezünk.

Aztán a tegnap éjszaka, amikor az amerikai fiúval, Patrikkal a folyosón álltunk és legalább egy órát vitatkoztunk arról, hogy van-e az ember személyiségének magja, vagy igazából minden csak valami, ami menet közben rádrakódott. Patrik szerint nincs "én", csak benyomások, amik aztán valahogy interpretálódnak, de ezek az interpretációk is már eleve meghatározottak az előző benyomásoktól -- nagyon izgalmas vita volt. Patrik arcán végig valami hitetlenkedő mosoly, mintha ő sem hinné, amit mond, és szerintem komoly logikai bukfencek voltak a gondolatmenetében, pl. egy ilyen konstalláció azt feltételezi, hogy egyéni felelősségvállalás sincs, mivel nincs "én", kin kéred számon a dolgokat? Kvázi nincs szabad akarat -- ezt már Dima mondta, az orosz fiú, mikor ő is beszállt a vitába, na, én akkor inkább elmentem Jacksonra táncolni, és megértettem, miért volt ő akkor popikon.

És aztán a ma délelőtt, amikor az egyéni, családi történeteinkről beszélgettünk, mi köt minket ehhez az ösztöndíjhoz, Németországhoz és a nácizmushoz. És amit Trudy, a másik izráeli lány mesélt, hogy milyen összetett a jelen Izráelben, és hogy sokszor azt gondolja, hogy nem kérhet számon semmit a németeken, mert ők is hasonlóan bánnak az arabokkal. Hogy úgy érzi, a németek így is állandóan bocsánatot kérnek, és magukat össznemzetileg mint vétkeseket tartják számon (ezt már Jonna mondta, aki berlini, és arra reagált, mikor Paulina, az egyik lengyel lány arról mesélt, hogy a lengyelek magukat össznemzetileg mint áldozatokat tartják számon) -- és hogy közben ő, a saját, személyes életében egyáltalán nem biztos abban, hogy mindig bocsánatot tud kérni. Vagy hogy meg tud bocsátani. Aztán Vivien ( megint csak berlini lány, akinek a nagyszülei magyar emigránsok, Amerikába mentek '56-ban és a szülők jöttek később Németországba), aki szerint a németek egyáltalán nem kértek eléggé bocsánatot, sőt, most már egyre inkább, pl. a drezdai bombázásokra hivatkozva, magukat áldozatokként állítják be...totál izgalmas vélemények, viták, amiknek persze a végén úgymond nincs semmi, mert mi is lehetne? De az emlékezés életben tartása, az emlékezés kérdése (hogyan adjuk tovább, nekünk egyáltalán mennyit adtak át a szüleink és merünk-e kérdezni? vannak szülők, akiket nem lehet kérdezni, mert olyan élményeken mentek keresztül, csak a súly van ott örökké a családban...mit kezdenek a harmadik generációs németek azzal, hogy kvázi mindannyiójuk nagyszülője egy "kis náci" volt?) -- a történtek kimondása, nagyon hasznos szerintem. Olyan jó, hogy lehet ilyen értelmesen beszélgetni, nincs olyan érzésem, mint sokszor az ifjúsági táborainkban, hogy kapirgálunk itt a felszínen, mert senki nem akar őszinte lenni, és másfél órát csacsogunk a semmiről, aminek a végén azt mondjuk, hogy nem volt rossz. Persze, de jó sem, mert nem adtunk bele mindent, mert nem voltunk ott.
Ha arra gondolom, hogy innen majd hazamegyek, akkor szeretném ezt hazavinni. Ezt a lendületet és szemléletet, a közösségnek, a csapatmunkának ezt a gyakorlatát.
Sebastian azt mesélte, hogy nem rég derült ki, hogy a családi örökségnek tartott, kb. 200 éves festmény a szobájában zsidóktól rabolt kép, mert a nagyapja SS vezető volt.

Ewa mondta, hogy elment az egyik lengyel lágerba, mert a nagybátyja ott halt meg, kutatni akart, mi történt vele, de nem talált az iratok között semmit. Ewa azt mondta, ez számára zarándoklat volt, valamivel szembesülni, sich mit dieser Gesichte auseinander zu setzen. És akkor azt gondoltam, és később ezt is mondtam, mikor végre lett bátorságom kinyitni a szám, hogy számomra ez az ösztöndíj, a Berlinben lét, egy zarándoklat. De azt itt most nem írom meg, hogy miért, mert nem csak rólam szól - másokról meg csak nem írhatok tán blogot.

Ma csütörtök van, itt ilyenkor a múzeumok zárás előtt négy órától kezdve ingyenesen látogathatók. Kasiával megyünk a régi galériába, ott van 20. század, meg impresszionizmus is. Aztán hétvégén Ostsee, és utána kezdődik hétfőn a nyelvtanfolyam. A berliniek mindegyike szevez nekünk programot, nagyon izgalmas hónap előtt állunk még, mielőtt elkezdődne az egyetem. Múzeumlátogatás, városfelfedezés, Jan a Wannsee-konferencia helyszínére vinne majd, ő ott dolgozott korábban, de Ruth meg a Liebeskind -féle múzeumban dolgozik, ő oda visz minket, ezt különösen is várom. Áh, mennyi dolog! Kialvatlan vagyok és nehéz magyarul írni.