18, kettő híján húsz

Amíg még él a laptopom (amíg egy költészetes oldalról benyelt vírus ki nem végzi teljesen), addig írok. Lemaradásokat nem tudok most pótolni, azt hiszem, különben is, lassan, de határozottan, összefolynak a napok, a német és magyar mondatok. Előfordult, hogy a Wem gehört dieser Mantel? kérdésre spontán nemtudom-mal válaszoltam, és csak másodpercekkel később esett le, hogy oh, ich wollte sagen: ich weiss es nicht. A magyar szavakon mindig jókat nevetnek a többiek, a kedvencük a vizibicikli és a katicabogár. Valljuk be, tényleg mókásan hangzanak.

Teljes időzavarban szenvedek - fogalmam sincs, hány napja vagyok itt, hol kezdődnek és végződnek a hetek. Tegnap valaki megkérdezte, hanyadika van, és én teljesen természetesen mondtam, hogy hát 18. Mire három másik ember megkérdezte, hogy átaludtam-e az elmúlt két napot, mert hogy már 20-a van. Őszintén, fogalmam sem volt a dátumról, mert nemhogy nem aludtam át az elmúlt két napot, hanem éppen hogy alig aludtam, és annyi mindent láttam, hogy nem tudtam elválasztnai egymástól őket. Utoljára 18-án gondolhattam a dátumra, és ott is ragadtam naptárilag.

Szombat este közösen is megünnepeltük az új évet, egy piknikkel, majdnem az egész csoport. Mindenki hozott valamit, rengeteg finom édesség és bor, ültünk a füvön és Ki vagyok én?t játszottunk, amikor is a játékos csak eldöntendő kérdéseket kérdezhet, és ezek alapján kell kitalálnia a homlokára ragasztott személy nevét. Valaki engem írt föl a papírra, Sheer volt én, és mikor kitalálta, azt mondta, hogy das wäre aber schön. De nem ezért szeretem őt nagyon, hanem mert van valami a szemében, abban, ahogy németül beszél, és a többit nem tudom megindokolni. Később még ektivitiztünk is, és kiderült, hogy nem is vagyok olyan béna ebben a játékban, mint gondoltam (és ezen gondolatom miatt tulajdonképpen még soha nem játszottam) de most nem hagytak békén a csapattársaim, muszáj voltam én is feladatokat vállalni.

A hétvége különben valami elképesztő szép volt, tényleg olyan jó idő van, hogy szeretném fölvenni a nyári ruháim, amikből persze, az előzetesen gondolt, takony berlini idő miatt, egyet sem hoztam el.
A vasárnap kissé körülményesre sikerült, Kasiával misén voltunk délelőtt, és egyre megbeszélésre kellett mennünk az egyik projekt miatt, a város másik végébe. Jó esetben ez negyven perc biciklivel, de most rossz eset volt, mert vasárnap volt a berlini maraton. Legalább harminc percig keringtünk a városközpontban, mindenféle irányokkal és útvonalakkal próbálkozva, de mint valami rossz álomban kísértetekbe, mindenütt futókba ütköztünk. A végén nem tudtunk mit csinálni, keresztül bicikliztünk rajtuk, ráadásul egy olyan helyen, ahol rendőrök is álltak, jól leszidott mindenki, hogy nem tiszteljük a futókat és nem vagyunk tekintettel rájuk, és sajnos teljesen igazuk volt. De sajnos nekünk is igazunk volt, én speciel már a megőrülés szélén álltam, hogy minden, már már sikerültnek tűnő próbálkozás maximum 300. méterénél ohgott megint itt az embertömeg. Ami elsőre különben tök nagy fesztivál, minden szakaszon másféle zenével, a legjobban a kongás szekció tetszett, táncoltunk a biciklin ülve a jó kis ritmusra, de ki nem jutni, az nagyon frusztráló. Így aztán másfél óráig tartott az út Kreuzbergbe, ahová most már biztos, hogy egyszer ki kell költöznöm, mert olyan jó hely.

Este aztán még kiállítás, ma jogging, nyelvtanfolyam, megbeszélés a Stolperstein projekt miatt. Függőben lévő házifeladat, amit ma még mindenképp meg kell írnom. Új könyvek - Celan kötet és egy, kortárs német, fiatal költőké - és endlich eine Berlin Karte. Van itt a közelben egy hatalmas könyvesbolt, ami minden nap éjfélig nyitva van, ma beszabadultam oda fél kilenc körül, és a könyveket nézve olyan őrült vágy fogott el, hogy megtanuljak németül írni, hogy azonnal szerettem volna mindet elolvasni és megvenni. De aztán végig gondoltam, hogy milyen úton és módon működhetne ez, és maradt Celan - Heidegger miatt - meg a kortárs kötet, hogy megismerjem a kortárs témákat és írásmódokat itt. Semmit nem tudok a német irodalomról, kicsit nagyképűnek találnám, így elkezdeni írni. (A napló persze más.)

A maraton előestéjén már egészen le volt zárva a Kapuhoz vezető út (ez az innenső fele az Unter den Linden az onnansó fele a Straße der 17. Juli). Későn tekertem hazafelé a piknikről, és mivel autók nem járhattak ott (futók meg még hála Istennek nem voltak) szabadon szambázhattam az egész úton. Hát az egy élmény - kicsiben ilyen volt, mikor Lillával az Andrássyn tekertünk egyik éjjel.

Nagyon sok impulzus ér, most nem is tudom őket artikulálni. A beszélgetésekben, a tekintetekben, az együtt eltöltött időkben. A kiállításon látott képek által, a bicikliről látott városkép révén - ezernyi miniatürnyi impulzus, aminek a felsorolása már nem megy, mert lassan összeolvadnak egy tömbnyi benyomássá, amit majd később szét kell megint válogatnom, hogy írhassak róla. Megkezdett gondolatmenetek, összekavarodott nyelvek, a nagymamám, én, a többiek.

Ma este, a projektmegbeszélésen volt először, hogy azt éreztem, el tudom mondani németül, amit a Stolperstein-műalkotás kapcsán gondolok, majdnem úgy, ahogy magyarul is mondtam volna. És miközben beszéltem, rájöttem, hogy nekem ez az egész mennyire fontos, sokkal fontosabb, mint régebben engedtem magamnak. Nem csak az emlékezetkultúra, hanem egyáltalán, az egész -- formába önteni, írni és kifejezni egy olyan világot, ami valamilyen szinten fikció, ami talán csak szimbólumok által mondható, és ezeket a szimbólumokat föl kell fejteni. Hogy nekem mennyi örömöt ad, kibontani ezeket a rejtett dolgokat, és én mennyire örülök, ha néhanap sikerül egy szépen sikerült csomagolást létrehoznom.

Rosh HaShana estéjén, miután Ruthtól hazajöttem, és olyan későn feküdtem le, azt álmodtam, hogy kisbabám született. A csecsemők általában valami új kezdetét jelképezik egy álomban. Valami új születik. Van abban valami nagyon szép, hogy ezt éppen újév éjszakáján álmodtam.

Másnap meséltem Kasiának - aki élcelődve mondta, hogy igen, és fogadjunk, hogy a gyereked is olyan nyugodt volt mint te, nem is sírt, csak aludt. Nevettünk. Mert hát igen, tényleg ilyen volt. Gyönyörű, és nem is sírt, csak aludt. Egy csecsemőnyi nyugalom, másvilág. És emlékszem, álmomban azt gondoltam, hogy most már nem mehetek oda, ahová akarok, mert őt nem hagyhatom csak úgy itt, most már felelős vagyok érte, mindenkorra. És emlékszem, ahogy álmomban csak tartottam a kezemben, és néztem, milyen gyönyörű.

És ezt a kettőt kell most átemelnem ide, az ébrenlétbe. Örülni annak az újnak, amit adott nekem az Isten, csak állni és nézni, milyen gyönyörű. Másrészt viszont tudnom kell, hogy felelős vagyok érte, felelős vagyok magamért ebben az egész új élethelyzetben, hogy kibontom-e a lehetőségeim, vagy elsüllyedek a mindennapok izgalmában, az odamegyek, ahová akarokban.

Mert olyan sok mindenünk van, de olyan kevésért vállalunk felelősséget. Így veszítjük a legtöbbet. Soha nem tudjuk meg, milyen gyönyörű (lett volna).