Tizennégy

Azaz két hét. És nem értem, Isten miért olyan jó, hogy még mindig gyönyörű az idő.

Többen írtátok, hogy a blogot olvasva azt érzétek, hogy ez itt a menyország, ami Magyarországon van az meg le van írva, mert pici és vacak. Összeugrott a gyomrom, mikor ezt olvastam, mert eszembe sem jutott ilyen egyszer sem. Egészen másról van szó.
Nem hiszem, hogy túlzottan objektiválni lehetne, hogy mi az abszolut értékét tekintve "jó" és "rossz". Persze, az jobb, ha nem kell az utcán félned fényes nappal, és jó, ha a csapot megnyitva bármikor ihatsz -- de ha nem ilyen helyen élsz, akkor számodra a robbantgatás-veszély és az ivóvíz-hiány a természetes, bármilyen kegyetlenül hangzik is ez, így leírva. Ha te ott vagy otthon, akkor nem igazán fontos kérdés az, hogy mennyi minden van, ami ennél jobb.

Berlin nem jobb. Berlin más, mint Budapest. Németország sem jobb, Németország más, mint Magyarország. És van, akit ez itt a halálba kergetne. Ahogy Alexet, a fehérorosz fiút, mert hogy milyen zajos és koszos ez a város. Nekem föl sem tűnt, hogy koszos, mert az eget nézem, nem az flasztert. Kasia meg kifejezetten szereti a koszos városokat.
És itt is vannak problémák. Pl. nem megy az S-Bahn lassan egy hete, és nem lehet tudni, mikor fog megint elindulni, tele vannak ezzel az újságok -- ez kb. olyan, mintha Pesten leállna egyszerre az összes metróvonal, és még a HÉV is. Engem különösebben nem zavar, mert így most nem kétpercenként jönnek a járatok, hanem nyolcpercenként a pótlóvonatok, amik ugyan többnyira zsúfolásig vannak, de én szeretem őket. És más számára talán idegesítő ez a formalitás, ami itt van, a megbeszélések fontossága és a precizitás "követelménye" - engem megnyugtat, mert egybe cseng a természetemmel, és nem érzem végre azt, hogy más vagyok.

És a lelkesedésem, az örömöm ebből fakad. Valahol, valahogyan összeért a kint és a bent -- számomra. Nem objektíve, nem általában, hanem nekem.

Ennyi csupán.