Hol vagyok otthon? ...

A napoknak ez a legmélyebb kérdése. És a válasz most olyan kézenfekvőnek tűnik, hogy nem merem leírni.

Először a hétvégéről: Rostockig mentünk vonattal, de a város még nem a tengerparton van, hanem kb. 20 percnyi vonatútra. Mikor megérkeztünk, először lepakoltunk a szállásunkon és aztán kényelmes megreggeliztünk (délben) egy kávézóban. Beszélgetni, együtt lenni, miközben a nap olyan vakmerően süt, mintha július lenne. Aztán Wahnemünde - itt kezdődik a tenger. A városkában éppen triatlon bajnokság volt, töménytelen ember, sirályok, kikötő tele hajókkal, akkorákkal is, amilyen nagyokat még életemben nem láttam. A tenger illata is teljesen ismeretlen volt számomra, de ha kiszállsz a vonatból, még jó tíz perc séta a tenger, tehát akkor még nem látod, csak érzed a levegőben. Az odáig vezető úton nyüzsgés, mindenféle boltok, azok az elbűvölő hansa-házacskák, mintha egy képeslapot látnál. Elképzeled, hogy eltűnnek a turisták, későősz van, a teraszon reggelizel azzal/azokkal, akit/akiket szeretsz, és bámulod a vizet, aminek sehol sincs vége, miközben nyolc órát kongatnak a harangok. Az úton egyszer csak zongoraszó, és mikor odanézek, egy igazi koncertzongorát látok, kigörgették a kis híd lábához, egy férfi gyönyörűen játszik. Martin azt mondta, Bécsben sok ilyet látni, az Örs vezér téri vak lányra gondoltam, aki egész nap a Honfoglalást játsza egy szintetizátoron.
A tengert mielőtt elérnéd, már le kell venned a papucsod, mert olyan vastag homokréteg vezet oda, mintha hóban járnál. És akkor egyszer csak ott van ez az óriási víz. Amiről nem lehet mit mondani. Olyan a színe, amilyet még nem láttam soha, olyan az illata és a hangja, olyan a szél ami körülveszi, hogy felborít, felszámol és valami újat csinál belőled.
Hatan voltunk a bátrak, akik bemerészkedtünk, négy fiú és mi ketten Laurennel, az amerikai lánnyal. Hát mit mondjak? Először rettentő hideg volt, de annyira erősen fújt a szél, hogy pillanatok alatt elborítot a víz, és nem volt negyed órás gyaloglás, mint a Balatonban. Mikor először lett tele a szám, teljesen meghökkentem, hogy ez sós, teljesen sós ez a víz. Persze, tudtam, hogy a tenger sós, de hogy ezt ilyen érezni, azt eddig nem tudtam. Aztán féltem, iszonyúan féltem, mert bár elég jól úszok, nagyon erősek voltak a hullámok és ha nem sikerült fölvennem a ritmusukat, akkor elborítottak. Fölvenni a tenger ritmusát...hatalmas élmény volt.
Később a homokban feküdtünk Laurennel, sokat beszélgettünk, igazán kedvelem őt is és Patrikot is, a két amerikainkat, minden sztereotípiámat lebontják, amit az amerikaikról korábban gondoltam. Szóval feküdtünk ott a napon, és azon gondolkoztam, hogyan lehetne a tengerről beszélni, és megint csak Bacsó jutott eszembe, azzal a felejthetetlen Arisztotelész kurzussal, amikor a Heidegger-féle interpretációt magyarázta a beszédről. És azt mondta, hogy a beszéd tárgyát milyen könnyű elvéteni, mert van, hogy el sem érjük, de ugyanolyan gyakran van, hogy túlfutunk rajta, túlbeszéljük, és észre sem vesszük, hogy már régen eltértünk a tárgytól. Arra gondoltam, hogy minden, aminek eddig a tengert elképzeltem, majdnem tévedés, de minenképp túlfutás, a tárgy eltévesztése. Nem lehet róla mit mondani, de azt éreztem, hogy ugyanolyan természetes számomra, mint Berlin, hogy ugyanúgy hozzá tartozott mindig is az életemhez, mint Berlin, csak ki kellett várni a találkozás pillanatát. Ez lehet az idő teljessége kicsiben, oder?
Nagyon sokan eregettek sárkányt, olyan izgalmas sárkányok voltak! És aztán az egész délután a városban, mikor már kékre fáztunk a szandáljainkban és fürdéshez öltözve, és forralt bort ittunk egy étteremben. Aztán az este Rostockban, megvacsoráztunk valahol, olyan finom lasagnet kaptam, hogy csuda, aztán a kikötőben sétáltunk, mindenütt ez a szél, hogy kifújja belőled a lelkem, de ha akarom, a homokot is.
És a másnap, amikor a vasárnapi csöndben Alonával bevásárolni voltunk a reggelihez, és aztán megterítettünk, hogy mire a többiek felébrednek, minden készen legyen. Ahogy vártuk egymást, ahogy együtt örültünk annak, ami az asztalon volt. Patrik, aki el szeretett volna minket kísérni, de pár perccel korábban indultunk, és amikor visszafelé jöttünk ott ült a ház előtt, a vasárnapi fényben, és rajzolt. Ahogy kávéval a kezemben kisétáltam a szállásunk elé, éppen kilenc óra volt és kongtak a harangok, és igazi vasárnap volt, igazi Istendícséret abban a fényben. A reggeli, amikor Paulina bedobta, hogy mi lenne, ha Lübeckbe mennénk, és aztán fél óra múlva már úton is voltunk.
Lübeck ezerszer szebb mint Rostock, gondolom sokkal régebbi város is. Templomok, városkapu, hatalmas rondellákkal, de az egész olyan, mint egy trapéz, aminek a rövidebb párhuzamos oldala szinte homorú körív, mintha össze akarna zuhanni. A St. Petri templom, ami ma már színháztér, az óriási belmagasságával, fehérre mázolt falaival, véletlenszerűen fölaggatott vásznakkal - ahogy a nap betűz a rózsaablakokon, és a vászonra vetíti az ablakíveket. Lift visz föl a toronyba, és látod végig a Travet, ami mint tenger a szigetet, öleli magához a várost, és végig a zöld partot, és ezeket a mézeskalács házakat. És megint a szél, most már menekülsz előle, mert fáj, ahogy söpri ki a testedből magadat.
És a másik templom, a St. Maria, ami 1942-ben, egy bosszúbombázásban, mintha az egész pokol égne, úgy lángolt. Valamikor az 1200as évek környékén kezdték el építeni, de gótikus templom lett belőle, a legszebb, amit eddig láttam, csak a kőszegi tetszett korábban ennyire. Ornamentikus minta, a barokk giccs a '42-es tűzvészben megsemmisült. És megsemmisült az a dance makabre falfestmény is, ami a ravennai mintájára készült, azzal a különbséggel, hogy itt, az embereket táncba rángató, toszogató halálalakok mögött, ebben az egész körtáncban nem valamilyen, akármilyen táj a háttér, hanem Lübeck. Hogy aki a festményt látja, magára ismerjen, mint egy tükörben: te is ilyen haláltól űzött vagy az utolsó napon, mindegy hogy pápa, kereskedő, vagy cseléd. Patrikot teljesen lázba hozta ez a sorozat, a sok sok, különböző emberarccal, és magyarázta nekem, hogy nézzem csak, a pap nagyon fél, a kereskedő, mintha egyezkedni próbálna, hogy még nem jött el az idő, és a herceg meg ügyet sem vet az egészre.
A templomíveket összefogó mennyezetmotívumok: galamb és kőtábla, a következő boltívcsoportban halálfej. A hatalmas, érthetetlen módon le nem zuhanó orgona a levegőben, a falhoz rögzítve, az óriási csillagjegy-óra, felirattal: valahányszor meghallod a harangkondulást, ne felejts el hálát adni Uradnak és Teremtődnek. Az egyik sarok, tele három-négy méter magas, megtépázott keresztekkel, az első világháború halottainak emlékére.
És a város, ahogy föl alá mászkálunk benne. A főtéren krumplifesztivál, Patrik lángost talál az egyik bódéban, és sokan azt ebédelünk, kecskesajttal és fokhagymával, olyan finom, de olyan finom volt, hogy az anyámé sem jobb.
És a Thomas Mann ház, ami a Mann család előtt még A Buddenbrock kereskedőké volt. Megvettem a Varázshegyet, mert Paulinának megígértem - aki Mann rajongó - hogy ebben az évben elolvasom. És engedtem az irtó sznob kísértésnek, hogy belepecsételjenek a könyvbe, hogy Buddenbrock-Haus, Lübeck.
Aztán a hazaút. Hogy el kezdem olvasni a könyvet, és egyrészt rájövök, milyen kevés szót ismerek németül, aztán elfog a csodálat, hogy milyen gyönyörű és gazdag ez a nyelv, és Mann milyen pontosan rögzíti a dolgokat, aztán, mint egy tükörben, önmagamra ébredek, hogy: amit Hans Castor itt megél az első oldalakon, az utazás kapcsán, azt élem meg most én is. Azt írja Mann, hogy Zeit ist Lethe, vagyis hogy az idő a Léthe folyam (a felejtés mitológiai, túlvilági vize), de az utazás méginkább, mert méggyorsabban eltávolítja az embert mindattól, ami rárakódott. Azt írja, hogy az utazásban az ember visszakapja az eredeti diszpozícióját, igen, mint a haláltáncban: nem vihetsz semmit magaddal, és amit a szívedben magaddal viszel is, olyan gyorsan elpárolog, hogy reggelről reggelre azt kérdezed magadtól, mi az, ami még az otthoniból maradt? Mi az, ami egyáltalán valóban "én" vagyok, és nem Zubehör, ahogy Patrik mondja, ami nem az anyám, az apám, a barátaim, ami velem marad, akárhová megyek?

Sokat tanulok abból, akinek itt látnak. Szeretnek, ahogy vagyok, és ez nagyon fölszabadító. Waldi ma azt mondta, hogy ha létezik Nagy Sándor, akkor én meg Lassú Héla vagyok (ez németül jobban hangzik: Alexander der Große, Héla die Langsame), mert hogy mindenütt én vagyok az utolsó. Hazafelé Bad Kleinenben át kellett szállnunk, és Waldi mindenki elé parancsolt és azt mondta, hogy nekem kell először kiszállnom és rohannom a csatlakozásunkhoz, mert ha nem én vagyok elől, akkor soha nem fogok átérni. Azt mondta, hogy flegmatikus vagyok, és azt hiszem, igaza van, a szó pozitív, és nem negatív értelmében. Nyugodt vagyok, és mindent ebben a saját tempómban szeretek csinálni, és szabaddá tesz, hogy én ez vagyok köztük és jó vagyok így nekik, és Waldi megsimogatja a vállam, miközben azt mondja, hogy Héla die Langsame.

A hazafelé út második része, Berlinig az a három óra, amit végig beszélgettünk Patrikkal. Különben is átbeszéltük az egész hétvégét, tényleg akkora élmény nekem ez a két amerikai. Patrik pólóján egy űrhajós, mellette felirat: Not all dreams can come true. És Lauren, aki vele ellentétben, büszke az american dreamre. De mindketten nagyon intelligensek, és 1-1 évet már Németországban laktak.
Patrik egy évet Oroszországban is töltött, Moszkvában, aztán öt hetet Azerbajdzsánban, árva gyerekekkel. Kérdeztem, miért csinálta. Azt mondta hogy azért, mert olvasta, hogy milyen rossz a volt szovjet országokban az árva gyerekek helyzete, és Moszkvában csomó helyre írt, hogy nem segíthetne-e, de sehonnan sem kapott választ. Aztán értesült erről a lehetőségről, és elment, és olyan gyerekekkel foglalkozott, akik teljesen vissza voltak maradva mind szellemileg, mind fizikailag, mert a kiskorukat egy üres szobában ülve töltötték, mindenfél impulzus nélkül. Mesélt az országukról, és kérdezett az enyémről, és úgy szégyelltem magam, mert tulajdonképpen a választási rendszerünk működéséről sem tudok semmit, azon túl, hogy ikszelni kell. És beszélgettünk Thomas Mannról, mert ő is most olvassa a Zauberberget németül (a Bűn és bűnhődést meg oroszul, pff) és mesélt a barátjáról, aki a beat nemzedék példájára (akik a jazz-t akarták az irodalomban megvalósítani) techno-t akart szöveggé formálni, és mesélt a saját írásairól, és kérdezett az enyémekről, és beszélgettünk otthonról és barátokról, kapcsolatokról és távolságokról. És akkor már zsúfolásig volt a vonat, de én meg csak azt éreztem, hogy itt egy ember a világ másik végéről, aki olyan, mint én - és van ebben valami nagyon fölszabadító. És akkor mondtam valamit, amire visszakérdezett, hogy weil du denkst...? és nem akartam elhinni, hogy ezt kérdezi, mert igen, éppen azért, de ezt még nem mondtam senkinek sem. És ő ezt azért tudta megkérdezni, mert ő is azért. És van ebben valami iszonyú fölszabadító és megnyugtató, hogy nem vagy a világon egyes egymagad, hogy egymástól teljesen függetlenül, tízezer kilóméterekre élve, formálódva, egy mindkettőnk számára idegen nyelven beszélve, valaki olyan, mint én. És milyen jó arra gondolni, hogy még egészen biztosan mások is vannak ilyenek, és fogunk találkozni, és otthon leszünk egymásnál attól kezdve, hogy kiejtjük az első mondatokat -- hogy az egész beszélgetésünk kendőzetlen és őszinte lehet, mindenféle kerülőutak nélkül.
Waldi végig olvasott (a többiek meg játszottak), de mikor megérkeztünk Berlinbe, totál kiakadva mondta, hogy scheiße, az egész három órát végigbeszéltétek, ezt az unalmat! Mi meg nagyon nevettünk, mert arról is beszélgettünk, hogy az egyik félelmünk szerint unalmas emberek vagyunk: és lám, valóban.
Este aztán a többiekkel aludtam, a kollégiumukban, mert Kasia otthon van most vizsgázni, és azt mondta, aludjak nála, csakhogy ne a földön. És akkor még leültem az asztalhoz és németül írtam naplót. És ma reggel németül telefonáltam az apámmal. És már németül beszélek magamhoz, magamban, egyre többször - de van egy talán behozhatatlan lemaradásom, ami miatt nem tudom, hogy verset írni németül fogok-e tudni valaha is.

Ma megvolt az első nyelvóránk. Knut (!) -nak hívják a tanárunkat, igazán szimpatikus, most három hétig minden hétköznap együtt leszünk. Örültem, hogy a "jobbik" csoportba kerültem, mert féltem, hogy nem sikerül. A kurzusaink majd nem csak a teremben lesznek, hanem a terv szerint egy napot Brandenburgban töltünk (vagy Potsdamban, nem is tudom már) és majd hajózunk a Wannsee-n, másik napot meg Oranienburgban, KZ-et nézünk. Tudjátok, az, hogy itt azt mondják: így lehet, ha ti is szeretnétek, és komolyan kérdezzük, hogy hogyan szeretnétek? -- és aztán a végén nem az van, hogy nem lesz úgy.Hanem ha úgy beszéljük meg, akkor úgy lesz. És nem az van, hogy a levegőben elvetélnek az ötletek és a vágyak, hanem van kifutásuk, mint a repülőgépnek fölszállás előtt a pálya -- és aztán szállás van, nem visszahullás. Ez olyan bátorító, olyan sok reményt ad, és úgy motivál, hogy van értelme lendületet venni és tervezni és vágyakozni, mert van fölszállás a kifutó pályák végén, nem csak elhalt akaratok, nem csak sóvárgás.

A nyelvórán különben Robinson Crusoe játékot játszottunk: van egy sziget, ahonnan ki kell jutni, de minden irányban veszélynek vagy kitéve. Van egy lista, kb. 20 dologgal, amiből csak ötöt vihetsz magaddal -- először mindenki megcsinálja a saját listáját, aztán kiscsoportokban, aztán nagycsoportban beszéljük meg. Ketten voltunk csak Patrikkal, akik azt gondoltuk, hogy nem kellene kiírtani és leigázni a kanibál benszülötteket, hanem meg kellene velük barátkozni, és akkor ők mindent adnának, ami a meneküléshez szükséges. Ez olyan vicces volt, főleg, mikor olyan vérfagyasztó ötleteket hallasz, hogy: és akkor a kivégzett benszülötteket bedobjuk a vízbe, hogy a cápák őket egyék meg, és amíg őket eszik, addig mi elmenekülhetünk. És mikor ezellen berzendektem, akkor az lett a kompromisszumos megoldás, hogy najó, akkor elvesszük az állataikat miután leigáztuk őket, és az állatokat dobjuk a cápáknak.
Nagyon szeretem a lányokat Izráelből, gyönyörűek, és olyan meleg a tekintetük, olyan jó velük.
És az óra után elindultunk a volt kelet felé, és megnéztük a Chakpoint Charleit, idáig egy pompázatos, luxustéren át vezet az út, ahol egyik oldalt egy francia, másik oldalt egy német dóm van, középen Schiller szobor és a Német Játékszín, ez a Gandamerplatz, a dandár-katonák után. Körös körül luxusüzletek, és a szaxofonos Titanicot játszik olyan szívszaggatóan, hogy sírni szeretnél.
Főleg, amikor ott vagy a Chakpoint Charlienál. Az egész egy hatalmas biznisz mára, de a történet nagyon okosan van bemutatva és leírva, és kidolgozva a környék. És ha belegondolsz abba, hogy a kedvesed az utca túloldalán lakik, este hazamész, hogy holnap találkoztok, és nem, soha többé nem, mert az éjszaka során felhúztak egy falat amin nem mehetsz át, hiába minden akarás. És az a fal ott áll majdnem negyven évig.
Ma az utcára macskakővel kirakva, hol húzódott régen, és darabok megőrizve a Friedrichstrasse közepén, ott volt a Ckahpoint Charlie, az egyetlen pont, ahol át lehetett menni útlevéllel, nagyon kivételes esetben, keletről nyugatra, és nyugatról keletre.
Nem, nem, nem tudom megérteni ennek a hátunk mögé dobott századnak a történetét, nem, nem, nem, ez a város egy lüktető emlékezés, akármilyen üzletet akar is akárki csinálni belőle, ha elolvasod a feliratokat, és megnézed a fényképen az arcokat, itt vagy az Eisemann Denkmalnál, napokig szeretnél sírni, vagy: szeretnél leülni melléjük és velük együtt sírni, vagy egyszerűen csak ölelni őket, míg el nem múlik az a nyolcvan év, aminek egyáltalán nem lett volna szabad megtörténnie.

Berlin egy csoda. Az üres szobám ellenére. És az ég, mintha minden nap utoljára köszönne el, de aztán, mint a nehéz búcsúkor, még visszafordul, visszaszalad, még egyszer megölel, és egy lépéssel tovább megy, mintha legutoljára (már csak délután süt ki a nap), de aztán mégis visszafordul -- és így megy ez, így megy ez, így megy ez, nem tudod meddig, de minden ölelésből kiszakadsz, miközben úgy vágyod, úgy reméled, hogy a következő lépés után visszafordul és újra megölel.

A Zauberbergemet egy darabig Martin vitte Lübeckben, eltette az ő könyve mellé. Aztán kávét vett, ami fölborult és a friss könyvem alsó szélén egy kb. fél centi átmérőjű pecsétet hagyott. Martin úgy sajnálta, én meg - jó flegmatikushoz méltón - nem bántam nagyon. Ahogy a lübecki állomáson a többiek szedelőzködtek, kiálltam a folyosóra, és az egész napos napsütés után épp akkor kezdett el esni, mikor mi már a vonatra vártunk. Néztem az esőt, és a foltra gondoltam a könyvem lapjain, és arra, hogy ilyen foltokkal van tele az életünk. És hogy mennyi csendes eső, nagy vihar, napsütés és szél kell ahhoz, hogy ezek a foltok már csak azok legyenek, amik: foltok. Egyszerű emlékezet, fájdalom és öröm, harag és kedvezés nélkül. És milyen nagy ajándék, ha ez megtörténik. Ha magával ragad egy utazás, és az időnél gyorsabban elvégzi azt, ami a túlvilágon a Léthe munkája.