Die unertragbare Leichtigkeit des Seins

Így hanzik németül Kundera A lét elviselhetetlen könnyűsége. Ez a német cím szerintem gyönyörű, mondjátok ki, akkora paradoxon, könnyűségről beszélni ilyen mássalhangzó tömegben...De a Leichtigkeit-ban tényleg van valami könnyűség.

Úgy érzem magam, mint mikor húsvétkor a csokoládé tojásokat kerestük, és anyu segített, hogy langyos-hideg-meleg és aztán volt olyan is, hogy forróforró mert megvan. Erre gondoltam ma, ahogy a csomó autó között teljesen nyugodtan átbicikliztem a Hársak alatt a Tiergartenba futni, és nem tudtam abba hagyni a futást, nem mintha nem lettem volna már teljesen fáradt, hanem azért, mert mindig nyíltak újabb és újabb utak, kis tavak és csatornák, amit még meg kellett néznem. Aztán egészen véletlenül belebotlottam ma a teológia épületébe, ahová szintén járni fogok ebben az évben, és köpni nyelni nem tudtam. Régi épület, de nagyon szépen föl van újítva, és az alsó szintnek végig hatalmas üvegablakai vannak, mintha egy kirakat lenne az egész. És aztán könyvesboltban voltam, vettem német Bibliát apokrif könyvekkel együtt, és ott a polcon, friss kiadásban, ott volt a Nikomakhoszi etika, és majdnem megvettem, mert itthon kb. 78-ban adták ki utoljára és alig lehet megszerezni valahonnan, de aztán végül Kierkegaard-t vettem, mert első német nyelvű filozófiai olvasmánynak Arisztotelész túl nehéz lenne, meg Kierkegaard-t szeretem is, még ha a nevét nem is tudom leírni. És vettem még egy hatalmas, egynyelvű szótárat is, tényleg nagyon nagy darab, öt euróért.
Olyan évszak van itt, amit otthon is a legjobban szeretek, ezzel a pompázatos elmúlással, hogy lehet ilyen fényesen meghalni, ezt soha nem értettem, talán ez a természet bátorsága.
Tegnap este olyan képeket láttam a múzeumban, amiket eddig csak monitoron. És ugyan volt egy csomó számomra érdektelen dolog, mert nem tudom különösebben a német történelmi festészetet értékelni, de egy Kaspar David Friedrich előtt állni, az jó.

Ma délután meglátogattam Kasiát a kollégiumban, hát az valami iszonyat, tényleg. A folyosón végig szürkére festett kicsi, keskeny ajtók, mindegyiken egy 10 jegyű szám, az ajtók mellett gombcsengő, teljesen, mintha börtönben lennél, a csengő hangja is teljesen olyan, mint mikor a filmekben raportra hívják a rabokat, vagy ebédelni. És a szobák, mint valami kis lyuk, tényleg borzasztó, jól elironizáltunk Kasiával a dolgon, és most már az én szememben a saját bútorozatlan szobám félig szálloda. Aztán, mikor már hazafelé indultam, egészen véletlenül összefutottam a többiekkel, akik szintén ott laknak, és közös főzést terveztek, meghívtak engem is, voltunk a végén vagy nyolcan. Milyen jó volt ez is. A fiúk előtt titokban szégyenkeztem, mert megérkeztek itt Berlinben, függönyt vettek a szobájuk ablakára, és tányérokat és evőeszközöket, és rendesen bevásároltak. Nekem alig van valamim, még egyszer sem főztem (a ma estétől eltekintve) de már vettem négy könyvet és egy cipőt.

Hazabiciklizni a kivilágított Július 17-én, ami befut a Hársak alá, a Kapun keresztül, miközben látod, ahogy a Reichstag kupolájában még emberek mászkálnak -- ez az a melegmeleg. Valahol itt van, amit úgy kerestem, bármelyik sarkon bele futhatok, csak lesz-e bátorságom akár leesni a biciklimről. Ebben az elmúlásban, ahogy arannyal teleszórják a fák a Spreet, és az ég olyan kék, mint egy tekintet, amit soha nem akarsz elfelejteni.