Hosszú

Mivel még legalább fél óráig ébren kell maradnom, hogy ne teljesen vizes hajjal aludjak el (ugyanis ha teljesen vizes hajjal alszok el, akkor még borzalmasabban fog kinézni reggel, mint egyébként), most írok egy hosszút.
Mesélek az egyetemről.
Az egész úgy kezdődött, hogy hétfőn kedden még akadémiai szünet volt. Szerdán egy szemináriura szerettem volna menni - van itt a Humboldon ungarisztika/hungarológia, és meghirdettek 20.százaid magyar lírát. Szép, gondoltam elmegyek. A problémák ott kezdődtek, hogy a tantárgylistán nem szerepelt, melyik teremben lesz az óra. Gondoltam sebaj, majd ott biztos ki lesz függesztve. Megérkezek, bolyongok a körfolyosón vagy 10 percet - mindenféle szláv nyelvek irodái és termei vannak ott (a magyar itt a szlavisztika tanszék keretein belül üzemel, vicces), mindegyik faliújságán részletes leírás az órákról, és információk, ki hiányzik, ki mikor kezdi az órákat. A magyaron semmi, üres faliújság. Megyek még egy kört, hátha valamit nem vettem észre. Semmi. A második kör végén észre veszem, hogy két lány kopog a titkárság ajtaján, bátortalanul benyit, és kérdezi, hogy lesz-e akkor ma ez az óra? Mire megjelenik egy prof, ugyanaz a pökhendi sznobizmus mint SZMMnél, és nevetgélve közli, hogy jövő héten már tényleg lesz óra, ich versprech es ihnen. Magyar volt, ahogy a lányok is. El kezdtünk magyarul beszélni, amitől nagyon furcsán éreztem magam, mert az elmúlt másfél hónapban szinte senkivel, semikor, és nem is hiányzik, szóval amilyen gyorsan csak tudtam, leléptem. És elhatároztam, hogy többet ide nem jövök, mert ezt a játékot elégszer eljátszottuk már az eltén, hogy senki nem mond semmit, csak ott ácsorogsz és vársz, és azon gondolkozol, hogy vajon úgy nézel-e ki, mint egy növény, vagy egyéb, emberi méltósággal nem rendelkező dolog, hogy a tanerő nem érzi emberi kötelességének, hogy emberként járjon el. És itt most közel sem arról van szó, hogy nekem egyedi eljárás dukál, mert ilyen meg olyan tiszteletre méltó vagyok - dehogy. Csak annyi, hogy beszéljenek hozzám, szólítsanak meg, informáljanak, hogy kommunikálni képesek vagyunk, ez az egyik emberi sajátosságunk.

Aztán csütörtökön az egyik Paul Celan szeminárium. A tanárnő egy verssel kezdi, valaki fölolvassa, és aztán kérdéseket kér hozzá, és nagyon gyorsan összeáll a fő csapásirány. Jójó, pislogok is nagyokat, milyen beszédes itt mindenki, de olyan sok újat nem hoz az óra. Persze, első alkalom, sok megbeszélni való, de azért picit csalódott vagyok. Aztán líraelmélet, ahol kiderül, hogy mindenki mesterképzés résztvevő már, szóval csak hallgatok. Amit azért már elég gyorsan ki lehet szűrni, hogy itt egészen más filozófiai iskola vezet: nálunk, a tanszéken egyértelműen a hermeneutika volt a legerősebb, német idealizmus és aztán szépen Heidegger, Gadamer, alig az angolszászok. Itt más szelek fújnak, olyan teoretikusok neveit sodorják magukkal, akikről még soha nem hallottam, lesz mit olvasni.
Aztán péntek, amikor is a másik Paul Celan szeminárium, ami nagyon tetszett, a tanárnő is, meg hogy ott van az én témám, a hallgatásról -- majd erről tartok kiselőadást is. És aztán az ivrit - ma már megtanultam az egész abc-t, a kézirásos változatát írni is, elég sok nevet meg tudok már jeleníteni, nagyon szép ez az írás.

És akkor hétfő, a négy órás szeminárium Hugh Granttel. Ami nagyon vicces, hogy persze az otthonról ismerős problémák, hogy kicsi a terem, itt is ugyanúgy igaz. HG a maga szórakozott és kissé tanácstalan stílusában próbálta orvosolni a problémát, hogy a szemináriumon, amin max. 30-an vehetnének részt, 58-an vagyunk. Átrendeztette a termet, felírt mindenkit a listára, és azt mondta, mindenki maradhat, kétszer leejtette az inggallérjára csatolt mikrofont, ami az egyik nagyothalló fiú hallókészüléke miatt volt rácsatolva, és aztán mind a 60 embertől megkérdezte, hogy kicsoda és mit csinál, és mit vár a szemináriumotól és igen, még eszembe jutott egy kérdés, hogy maguk mit gondolnak, mi lesz a könyvek sorsa a technicizált világunkban? És akkor mind a hatvan ember válaszolt ezekre a kérdésekre, és az majdnem másfél óra volt. Azt hittem elalszok, de többen is azt mondták, hogy nagyon köszönik, hogy itt a tanárt érdekli, kik ők és mit szeretnének hallani, mert hogy ebben az egész bolognai folyamatban (ami itt is mostanában lett bevezetve) senkit nem érdekel az ő (mármint a diákok) véleménye.
És ez a véleményalkotó-kritizáló-vitatkozó hozzáállás itt a jellemző. Ma este Adorno szeminárium volt, amit kb. úgy kell elképzelni, hogy van egy szöveg, amit az órára olvasni kellett, és aztán a másfél óra azzal ment el, hogy emberek folyamatosan jelentkeztek és mondták, hogy ők mit gondolnak. A professzor maximum moderált, de se konklúzió, se a gondolatok/disputa egy irányba terelése -- csak kapkodom a fejem, és piszkosul fáradt vagyok egy idő után, nem tudom, hogy én vagyok-e a hülye amiért nem értem, mit mondanak (egyszerűen túl sok a szakzsargon?) vagy igazából csak túlbonyolítják a semmit, amit mondanak (mert tényleg, mindent, mindent mondanak, ami eszükbe jut).
Mindenesetre az a nagy tanulság számomra, hogy egyszerűen túl sokat csinálok. És otthon, minden bolonyai folyamat ellenére, még mindig poroszos rendszerben tanulunk. Mert hogy ha itt valakinek 5 kurzusa van egy héten, már azt mondja, hogy totál sokat kell most csinálnia -- és nem azért, mert lusták, hanem azért, mert tényleg készülnek az órákra, tényleg gondolkoznak, tényleg argumentálnak és kíváncsiak és vitatkoznak, szóval beleássák magukat a témába. Nekem 8-9 órám volt egy héten, és ezzel még én voltam a leglazábban, a magyarosoknak 13-15. Hát hogy lehet ott bármit is elmélyülten csinálni? Egyetemre járunk és kurzusokat végzünk, hogy meglegyen a kreditszám meg idejében a diploma, de milyen gondolkozás már ez? A papírért tanulunk? És akkor egy vizsgaidőszakban felkészülük három szóbeli vizsgára (tárgyanként minimum 500 oldal) és megírok három szemináriumi dolgozatot (tárgynakén 6-15 oldal), mindezt alig három, négy hét leforgása alatt, és a végén fölsóhajthatok, hogy huh, kész lettem idejében mindennel: és? Az idejében elkészülés volt a cél?
És akkor itt állok 22 évesen, és majdnem fogalmam sincs, mi is az a téma a hatalmas tárgykörön belül, ami igazán érdekel, ami mellett el tudnám kötelezni magam -- mondom ezt én, aki különben alapvetően valami nagyon specifikus dolgot tanult.
Szóval mégegyszer jó alaposan át fogom gondolni ezt az egész órarendet, és a nyelvórákon túl (ami az ivrittel együtt heti három kurzus) talán csak három szemináriumot választok, de azokat rendesen, elmélyülten, utána olvasva fogom elvégezni. Mert mégis, ki hajt, űz maga előtt? Magam űzöm magam, az időre meg az elvárásokra hivatkozva. De senki sem nyer azzal, sem az idő, sem az elvárások elvárói, ha lobogtathatom a papírom, de űzött vagyok és fáradt, és tulajdonképpen a tudásom is csak papírszagú, gyorsan kikopó információhalmaz.
Ma megvolt az első német nyelvórám is, egy spanyol lánnyal (Bea) és egy dán fiúval (Jens) beszélgettem a legtöbbet. Bea már két éve itt van Berlinben, Jens január óta és itt szeretné most az MA-t elkezdeni. Beszélgetünk ott hárman, Bea meséli, hogy neki nem sikerült bejutnia, már egyszer próbálta, Jens meg mondja, hogy mi mindketten (vagyis ő is, meg én is, mert mi már előtte is beszélgettünk) szeretnénk itt maradni, Bea sok sikert kíván nevetne, én meg azon gondolkozom, hogy tele vagyunk reményekkel és tervekkel, meg vágyakkal. És milyen jó, hogy ilyen fiatalok vagyunk, hogy utakat próbálhatunk ki, hogy erősek vagyunk még és élettel telik, hogy ha kell, dolgozni is tudunk és ha kell, háromszor feszülünk neki és próbáljuk meg. És hogy mennyire szeretném, ha ezek a reménységek nem kipukkadt léggömbök lennének az emlékezetben, 5 vagy 10 vagy 35 év múlva. Olyan izgalmas ezzel a sok, különféle helyről jövő emberrel együtt lenni, és közös pontokat találni az életünkben, a vágyainkban, olyan biztató mindig, hogy tényleg nem szigetek vagyunk, beleszórva a világmindenségóceánba. Hogy ezek a hasonlóságok akárhol találkozhatnak, akárhol a világon, és összekapaszkodva folytatódhatnak egy közös történetben, minden korábbi történet helyszínétől távol akár.

És akkor most jön a blogbejegyzés azon része, amely "A techno felmagasztalása" címet viseli.
Itt az egyetemi sport a következő képpen néz ki: rengeteg lehetőség van, tényleg, a távol keleti sportokon kezdve, a modern jazz táncon keresztül, hagyományos aerobik és aqua fittness, haway tánc és olyanok, amiknek még a nevét sem hallottam soha. Minimális összegért járhatsz ezekre az órákra, ez a minimális összeg kb. 15 euró egy szemeszterben. Ma volt az első step-aerobik órám itt, kedd esténként, Adorno után, este tízig.
Soha nem gondoltam volna, hogy ez nekem tetszeni fog, de a legutóbbi szemeszterben, még Pesten el kezdtem járni, és rájöttem, hogy ez az egyik legjobb dolog, amit tehetek. Ugyanis: annyira figyelmnem kell, hogy a lépéseket ne rontsam el, hogy semmi, de semmi másra nem tudok koncentrálni, csak arra, amit éppen a lábam-karom csinál. Ez számomra a megváltás. Semmi gondolat, semmi agyalás.
És akkor jön mindehhez alapként az a zene, amitől én világ életemben falnak rohantam - mostmár nem. Olyan üteme van, és sokszor olyan szép dallamívek, hogy élvezet hallgatni és szteppelni rá.
És akkor jön ez a szőke-szemüveges csaj, a tanárnő itt, olyan fröhlich, hogy fülig ér a szám, valahányszor ránézek, végig vigyorogja az egész órát, olyan, mint egy nagy gyerek, azzal a tipikus, antinőies testnevelő járással, olyan jó az egész, hogy hiába, hogy már csavarni lehet belőlem a vizet, még sokáig csinálnám.
És ebben az egész táncolásban, ahogy elkezdődött a zene, eszembe jut, hogy milyen régen voltam már táncolni, és hogy mennyire hiányzik, meg hogy milyen jó volt, amikor Nagykőrösön a teraszon táncoltunk hajnalban, órákon keresztül.

Tegnap azt olvastam Ezékiel próféta könyvében, hogy milyen látomása volt az Istent körülvevő lényekről. És két dolog ragadott meg: az egyik, hogy ezeknek minden irányban volt fejük, és az áll többször is a szövegben, hogy soha nem kellett megfordulniuk, mert bármelyik irányba tudtak menni. (Eszembe jutott valaki, aki valakiről mesélt, aki inkább a házától távolabbi megállóban szállt ki a buszból, mert ha a házához közelebbit választja, akkor visszafelé kell sétálnia, és ő azt nem, soha.) Celan mondja ebben a már említett Meridián beszédben, hogy Umwege? Gibt es überhaupt Umwege? (vagyis hogy léteznek egyáltalán kerülőutak?) Hogyan nézem az életem, mondjuk a negatív eseményeit, vagy azokat, amik látszólag semmi eredményt nem mutatnak: kerülő utak voltak? vagy nem, irányban voltam akkor is, tanultam és főképp: éltem akkor is (mert megéltem) -- ismerem azt a fölszabadító érzés, hogy igazából nincsenek kerülőutak?
És aztán az is áll ott a prófétánál, hogy soha nem kellett megfordulniuk, mert bármelyik irányba tudtak menni, mindig arra, amerre őket a Szellem/Lélek (a németben Geist) űzte. (wohin sie der Geist treibt) És ez megint úgy megfogott, ennek a fogalmazásnak a paradoxon. Egyrészt, ez az iszonyat kényszerítő erő, hogy treiben-űz, hajt, szinte maga előtt lök. Mintha ez valami nagyon konkrét lenne, célratörő. Ugyanakkor ott a bárhová/akárhová bizonytalan irányhatározója, meg a Lélek maga, mint a legkiismerhetetlenebb szubsztancia, maga az, aki űz. Ahogy összekapcsolódnak ezek a szavak...a biztos a bizonytalannal, az űzetés az irányváltoztatástól és kerülőutaktól mentes szabadsággal.

Ha az életemről gondolkozok, akkor egyrészt tudom, hogy egyelőre csak ez az űzetés dereng bennem, és sokszor még inkább nem is dereng, csak pislákol. (Bár erről most lehet vitatkozni, hogy milyen fokozati kapcsolatban áll egymással a derengés és a pislákolás.) És azt is gondolom, nem, azt remélem, hogy ez az űzetés valami több, mint én magam -- hogy az, hogy magamhoz találok, az azt jelenti, hogy a Lélekhez találok és hallani, érezni fogom ahová sodor, hogy hagyni fogom magam űzetni.
Nincs időtényező. Nincsenek elváró tekintetek. Vagy vannak, legyenek, nem bánom, mindegy. És nem mond igazat, aki azt mondja, hogy ez egoizmus és a többiek, a társadalom meg a kisebb-nagyobb közösséges figyelmen kívül hagyása. Ez nem igaz. A legtöbbet mindenkiért akkor tudom tenni, ha a helyemen vagyok. És akkor természetesen, hogy adok, és gazdagabbá teszek másokat. Azért vagyunk olyan szegények, és érezzük magunkat kifosztottnak, és állunk itt üres marokkal és mondjuk, hogy "nekem sincs, nem tudok adni", mert nem a forrásoknál vagyunk. (Habár, ha nincsenek kerülőutak, akkor minden bizonnyal a sivatagos szakaszok is a forráshoz vezetnek.)
Persze, hogy ez az egész hogyan működik a gyakorlati életben, jó nagy kérdés. De működnie kell. Majd még gondolkozom rajta, meg megpróbálom megtapasztalni.

Már egy órája írok, a hajam még mindig vizes, de aludni kell, mert holnap hajnal nyolctól megint nyelvóra. Ilyenkor nagyon nagyon örülök, hogy az egyetem csak öt perc gyalog, és közben megcsodálhatom a reggeli Spreet, még nem habzik és nagyon friss az illata, és nézhetem ezeket a fákat itt a parton, ahogy napról napra színesebben és szebbek lesznek, a Bodenmuseumot a Fernsehturmmal a háta mögött, ahogy a reggeli fények végigkarcolják a felületeik. És az eget, ami, ha ugyanolyan szép lesz, mint ma volt, mindenhez a legjobb háttér. És fedőlap.