Olvasom a könyvet, és nem mint egy regényt, mert hát ez dokumentum. Megtelik a fejem Lolával, a történetével, olvasom a leveleket, amiket Henny váltott a háború vége után, hogy kiderítse, mi történt a családjával, olvasom a válaszokat, olvasom a Seth által bevágott részleteket más dokumentumkönyvekből.
És persze Celan. Most az úgynevezett tudományos munkásságom minden oldalról a halál, és nehezen kapok levegőt. Próbálok távolságot teremteni, órákat sétálok a most már csípős-hideg levegőn, hogy valahogy visszatérjek ebbe a dimenzióba, ahogy kopog a cipőm sarka az aszfalton, az utca zaja, szórja ki egy rövid időre a halált a fejemből, legalább oldja a szorongató közelségét.
Mondom ma Sheernek, hogy úgy érzem magam, mint akire súlyokat aggattak, ő meg emlékeztet rá, hogy ez még csak az első ember, és még ennek az első ember történetének is csak a legelején járok.
Írtam a kiadónak, kaptam választ is már. Szívesen továbbítják a levelemet Sethnek, csak angolul írjam meg. (Persze nem én fogom angolul megírni, de meglesz.)
Közben a Trudy által Izráelbe küldött levelek (még élő hozzátartozók, ismerősök, a Yas Vayhem archívumból megszerzett címek alapján) egyikére már érkezett is válasz. A részleteket majd ma este tudom meg.
És hétfőn találkoztunk Mmel, aki egy igazi DDR figura, úgy szidta Németországot, a scheiß egyetemet, olyan keleteurópai stílusban. Termópulóvert és farmert viselt, meg bőrkabátot, a pulóver cipzárja lehúzva, látszik a szoláriumozott színű mellkasa, omanne gondolom, itt tanított az egyetemen, az első német ember, akinek a saját fülemmel hallom a szájából, hogy a DDRben minden sokkal jobb volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése