A hely maga, amilyet csak szomorú fotókon látsz, vagy CD borítókon. Fölfeslett fotelok. A falon maradt A/4es papír, hogy az emeleten XY előadása lesz Z előadása helyett -- mennyi élet volt itt egykor! Most meg csak az egyszem portárs küzd naponta a természettel, hogy valami formája, alakja maradjon még a területnek. (Persze úgyis veszít. De ő még ismerte a fákba vésett szerelmespárokat, nem tért magához a döbbenettől, mikor a rendszerváltás után kiderült, hogy a kazánhelyiségben, ahol redszeresen dolgozott, monumentális lehallgató rendszer üzemelt.)
Elsétálsz az erdőn át a tóig, arra gondolsz, hogy Goebbels mindezt a villájából kipillantva csodálhatta, később olvasod a naplófeljegyzését: Itt végre megnyugodhatok. Itt végre csönd van, pihenhetek. Olvasok, gondolkozok....Csak ez a zsidókérdés, ezt végleg meg kell oldani! Olyan szépek itt a fák. És azt gondolod, hogy Celan milyen zseniálisan, milyen szikáran mondta: Der Tod ist ein Meister aus Deutschland. Ők itt, ezek itt, ültek a meleg szobáikban, a létező legcsodálatosabb helyeken, és halált álmodtak.
De igazából nem erről akartam írni. Hanem valami másról. Másabbról. Most ki kell találnom, hogy honnan is kezdjem el mondani. Hogyan is.
Azt hiszem, arról már írtam, hogy a távolság gyógyít - hogy mennyire ez ellen voltam korábban, mert azt gondoltam, hogy elmenni ugyanaz, mint elmenekülni. Kasia szerint az indíték nem mindegy: hogy menekülésből mégy, vagy mégy, mert most ez a következő lépés - és ebben Kasiának teljesen igaza van. Így ki lehet hozni egy pozitív eredményt, hogy a távolság tényleg gyógyít.
De akkor ott a következő kérdés: mi a visszajövetel? A hazatérés - érzelmezzük akárhogy is a "haza" fogalmát...
Első sorban azt jelenti, hogy röpke másfél óra alatt egy egészen más dimenzióba kerülsz. Az állomáson leszakítva a menetrend-papír, állsz ott, ácsorogsz, türelmesen (vagy türelmetlenül) mert úgy rémlik a régi vonatozásokból, hogy valamikor öt körül van egy gyors. Tényleg van. Felszállsz, aztán állsz ott, ácsorogsz, mert tele van az egész vonat, mivel az egyik kocsit le kellett szerelni még indulás előtt, mert rossz volt a fék. Inkább leszerelni, mint hogy tragédia legyen, há nem? De, tisztelt kalauz úr, de bizony. De akkor már csodálkozik egy kicsit az ácsorgó utas, amikor hallja a két kalauz beszélgetését egymás között, arról, hogy menjenek a fenébe az emberek, akik kérdezik, hogy miért kell mégis egész Nyíregyházáig állniuk? Ha nem tetszik nekik...Hm. Hát fizettek, vagy nem? Akkor ki élhet itt a tetszés kinyilvánítás jogával?
Hirtelen te magad vagy a távolság, vagyis inkább valami megosztott formában: van egy szem, a te szemed, ami a távolságból néz, néz téged, aki most itt vagy, itt állsz, élsz, érzed, hallod, szagolod - az a szem szúrós, elszokott ettől, irritálja az eladók halálra unt arckifejezése, a köszönések helyetti bazmegek, és az a szem odáig merészkedik, hogy kijelenti: itt még az ég sem olyan.
Na de kedves szem, kihez is tartozol? Hol is van az, akihez tartozol?
Aztán van az az elképesztő, mámorító könnyűség, hogy minden szót értesz. Nem csak a mondatok értelmét, nem csak a kontextust, nem: minden egyes szót. Fejbe kólint, hirtelen megint zsongással lesz tele az agyad, mint az első idegenben töltött napokban, megfájdul a fejed, két napig fáj. Pofátlanságnak érzed, hogy ez a rengeteg szó betolakodik a koponyád mögé, nemnemnem, elég nekem az értelmes beszéd is, elég néhány mondat, minek ez a rengeteg?
És aztán a következő mámor, hogy akadály nélkül képes vagy beszélni. Hogy megint ott vannak azok a leheletnyi árnyalatok a beszédedben, a dolgok megnevezésében, amik miatt szerelmes vagy a nyelvbe. Hogy választhatsz, hogy csiszeg-et vagy csoszog-ot mondasz, hogy rezzen vagy zizeg. A nyelv fölött állónak érzed magad néhány órára, ez a mámorító hazugság, hogy enyém a nyelv (amit már hónapok óta nem éreztél), ez bódulat a köbön.
A nyelv a csatorna, és nem csak az édeset, a keserűt is hozza. Magad-darabokat is vissza, amiket elfelejtettél, mert mondani nem tudtad.
A piacon felismered a zöldségeket. A boltban tudod az áruk csomagolása alapján, hogy mi van a papír mögött. Ha meg is változtak helyek, egy kontinuitás-láncba helyezkednek: régen ez volt, most így néz ki, megnézzük, majd legközelebb milyen lesz.
Milyen leszel te?
Ülsz a konyhában, olyan ízekkel vagy tele, két napja, hogy már mozdulni is alig bírsz, nem is az éhség, az ízek miatt eszel, nem mintha annyira hiányzott volna, de most a következő két hónapra elraktározni őket megint...Minden a magától értetődőség végtelen könnyűségével: mintha lefújták volna a saját súllyodat a válladról. Következő bódulat, a hétköznapi célokhoz jutás kérdés nélkülisége. Igen, apád tudja, kinél kell érdeklődni laptop-ügyben. Anyád, hogy hol kapsz vastag harisnyát. És a család, a legkisebb helyen is, egyetlen szobában is, mindenféle kérdés nélkül, mindenféle életkörülmény változás ellenére, mint a levegő, olyan természetes közeg. Nincs mit magyarázni, a viták onnan folytatódnak, ahol két hónapja abba maradtak, most onnan tovább léphetünk, a napok itt majdnem ugyanolyanok, mint augusztusban voltak - és ettől néha összeszorul a gyomrod, mert megint kicsúszik a saját-talaj a lábad alól, megint átmegy valami kollektívba, mégha ez a kollektív olyan édesen könnyű is, olyan, mint a margarinnal kikent edény.
A világ nem tökéletes hely. Te, aki a tökéletességed hajszolod, te, aki idealista vagy és egy üres tejesdoboz jelentésén órákat gondolkodsz, te is értsd meg ezt. Senki sem hibás, ha tökéletlen. Mindannyian hibásak vagyunk, hogy az. Bocsáss meg magadnak. Bocsáss meg magadnak. Bocsáss meg másoknak is. Bocsáss meg magadnak.
Apám mondatai oda emelnek, ahová jutni szeretnék. Beszél a kezében a díjjal, 120 ember előtt a pásztorról és a béresről: arról, hogy a pásztor azért nem fut el a farkas elől, mert tudja, hogy a bárányok rá vannak bízva, mert tudja, hogy a bárányok az övéi. Ha elfutna, ha a bárányok elpusztulnának, ő maga pusztulna el. Apám úgy beszél magyarul, mintha ez lenne az anyanyelve. Olyan könnyedén és gondolkozás nélkül, ahogy ritkán - minden szava a helyén van, és úgy vágyom, vágyom arra, hogy én is tudjam, milyen bárányok pásztora vagyok.
Anyám mondatai az utat mutatják oda, ahová vágyok. Azzal a világos, éjszakát a nappaltól szétválasztó, késpenge élességű gondolataival - anyám a legokosabb asszony az ő anyján kívül, akit ismerek.
Apám súlya teher a vállamon, mert súlyt ad az életnek és elvárást állít elém is: a saját elvárásaimat magammal szemben ő mondja ki. De még mielőtt összeroppannék a súly alatt, anyám használati útmutatót nyom a kezembe, felhasználási jónatácsokat saját magamhoz, és kisimítja a hajamat a szememből.
Lehetek én akárhol, a berlini ég határtalan szabadsága alatt, a gondolataim, elméleti kérdéseim kábulatában, beszélhetek országok közötti különbségekről - igazából talán én magam vagyok a híd. Nem itt, vagy ott. Nem német vagy magyar. Nem keleti vagy nyugati. Nem idealista, vagy racionalista - nem helyekhez kötött.
Híd vagyok. Híd vagyok? Apám és anyám között. Németország és Magyarország között. Két nyelv között. A szívem két fele között.
És az otthon? Az otthon valahol épp itt van, a levegőben, az ég alatt? Ami az egész földön ugyanaz, minden négyzetcentiméteren egészen más. A helyek események színhelyei, a helyek történések lehetőségei - az otthon meg talán valami kézzel nem fogható, nyelvvel meg nem nevezhető, valami valami.
Akármelyik irányba indul is a repülő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése