Eredetileg úgy volt, hogy kapunk egy listát 40 névvel, és akkor az alapján el kezdhetünk élettörténetek után kutatni. Na, ezt a listát végre valahára múlt péntekre sikerült megszerezni. Az egy csoda volt, komolyan. Elmesélem, hogyan.
Az egyetem részéről van egy segítő (nevezzük Gnek), aki eredetileg a Humboldt 200 éves jubileumi projektjén dolgozott, de most már nem - mikor még ott dolgozott, akkor ő találta ki a Stolperstein projektet. Most önkéntesként van még benne a dologban - de ő volt az egyedüli összekötő kapcsunk azzal az immár nyugdíjas egyetemi tanárral, aki évek óta az akkori berlini egyetemről (akkor még nem volt HU meg FU, csak a Friedrich Wilhelms Universität) kiutasított diákokat kutatja, a túlélőket is, tehát egy általános listát állít össze. Ez az úr (nevezzük Mnek) évek óta frusztrált, egyrészt, mert senki sem értékeli igazán a munkáját, másrészt, mert fél, hogy valaki majd az ő tollaival ékeskedik, és a saját neve alatt jelenteti meg az ő kutatási eredményeit. Amit G-n keresztül sikerült elérnünk, az egy 19 névből álló lista - nem értettük, hol a többi? Kérdeztük G-t, de ő is hetekre eltűnt.
Nekiálltunk hát a 19 névnek. Martin talált egy Charité linket (a Charité a berlini orvosi egyetem), ahol 2200 név volt összegyűjtve, a FW egykori diákjai. Szépen összehasonlítottam a 19 nevet a 2200zal, így a mi 19 emberünkről megtudtuk, melyik karon tanultak, melyik években, és mi volt a nyilvántartási számuk.
Trudy nekiállt a nevekkel a Yad Vashem internetes archívjának, ami a központi levéltár Izraelben mindazok adataival, akik a Soahban pusztultak el. Vannak úgynevezett Page of Testamony-k, amiket túlélő ismerősök/rokonok töltöttek ki az elhunytról (bah, milyen eufémizmus ez itt!), alapvető adatok róla (feleség, férj, lakcím, halál időpontja, helye, foglalkozás) ill. egyes lapokon még kapcsolati címek is szerepelnek - azoktól, akik a lapokat kitöltötték, tehát akik ismerték azt a személyt. Trudy decemberben hazautazik Izráelbe, addig meg megpróbálja ezeket a kapcsolatokat mozgásba lendíteni, ki kell deríteni, ezekből a 90-es években megadott címekből/telefonszámokból mennyi él még. Ewa már megalkotta a projektünk weboldalát, pöpecül néz ki, csak föl kell tölteni szövegekkel - Verena eddig még csak félig tudott velünk lenni, de így is sokat dolgozott (BA dolgozatot kellett most leadnia).
Szóval. Aztán itt tökölődtünk, hogy most akkor mi van mégis. Trudy azt mondta, hogy van egy közmondás náluk Izráelben: a tehán több tejet ad, mint amennyit a borjú akar -- és ezzel azt akarta mondani, hogy ő úgy érzékeli, mi sokkal többet akarunk csinálni, mint amit a HU kíván.
Ugyanis, az már a Gvel történt első találkozásunkkor kiderürlt, hogy a kövekre van pénz (100euro/Stolperstein) de semmi egyébre nincs (ünnepi fölavatás, kiállítás stb.). Pénzt csak valami nagyon fifikás módon gyűjthetnénk, ugyanis az egyetem területén az adománygyűjtés hivatalosan tilos. Ráadásul a kövek helye is totál bizonytalan, merthogy a HU műemlék, itt egyetlen négyzetcentiméternyi követ arrébb mozdítani is engedélyhez kötött. M. nem adja oda a neveket, G. két hétig nem válaszol a mailjeinkre, hát akkor most mi legyen...közben már tervezzük az Auschwitz-látogatást, hogy az ottani archívban is kutathassunk, márha beengednek oda (Verena ott dolgozott egy évet gyakornokként, vannak kapcsolatai), minél előbb kellene repjegyet foglalni, mert most még olcsó, beszélni az alapítványunkkal, adnak-e rá pénzt stb. stb.
Aztán végre sikerült összehozni egy találkozót Gvel, aki nagyon készséges volt, már nem is tudtunk rá haragudni. Persze ezek a találkozók eleve piszkosul későn kezdődnek, mert mindenki szanaszét van az egyetemen, aztán mire mindent megbeszélünk, már este 11, és akkor még neki kellene állni a kiosztott feladatoknak, meg az egyetemi dolgok, meg az én függőben lévő diplomamunkám, meg hát közben Berlint is élvezni, amennyit csak lehet...de nem panaszkodom, mert azon nyomban sarokba állítanám magam, ha tenném.
Szóval G megígérte, fölhívja újra M-et, és összehoz nekünk vele egy személyes találkozót, hogy M lásson és halljon minket, és elhiggye, hogy nem akarjuk elvenni az érdemeit, sőt, a munkáját csak segíteni szeretnénk.
Bizakodva válunk el késő este. Megígérem, hogy a Charité listáján talált e-mail címre még írok egy mailt, mert hogy a listán, ahol a 2200 név volt, vannak számunkra érthetetlen rövidítések, és meg kellene kérdezni, mit jelentenek. Illetve, ha már írok nekik, azt is megkérdezem, nincs-e ötletük, hol fogjunk hozzá, melyik archívban a kutatáshoz.
Megírom a mailt, körülbelül éjfél lehetett, amikor elküldtem. Másnap megnyitom a postafiókom, látom, van egy levelem reggel 6 óra 7 perckor érkezett. Válasz az éjféli mailemre.
És kitől? Kitől?
Magától M-től...Kiderült, hogy M állította össze a Charité listáját, az oldalon megadott e-mail cím az ő mail címe, és a mailben megadja nekem a telefonszámát, hogy hívjuk fel és beszéljük meg a dolgokat. Verena fölhívja (én magyarul sem telefonálok, nemhogy németül), ahogy itt mondják: mézet ken a füle mögé, és M lassan föloldódik. Hirtelen kapok tőle még egy levelet, amiben nem hogy a félbeszakadt 19 neves listát kiegészítve elküldi, hanem immár 64 nevet kapunk -- mind egykori FW hallgató, akiket különböző táborokban pusztítottak el (a listán található 2200 névből többen túlélők), és azokhoz a fakultánsokhoz tartoztak, amelyek ma a HU karai.
Összevetem a 64 neves listát a naggyal, hogy kiírjam a számokat, éveket -- találok egy fiút Győrből, aki Berlinben tanult filozófiát...
Írok G-nek, a csoportunk nevében, hogy ne stresszelje magát, megoldódott a problémánk, egy totális véletlen folytán személyes kapcsolatot sikerült létrehoznunk M-mel. G. meglepő gyorsasággal válaszol, hogy már föl is hívta őt M és elújságolta neki, hogy mi történt, és hogy totál lelkes volt és örült nekünk, meg hogy végre valaki foglalkozik a kutatásaival. Mtől rengeteg továbblépési lehetőséget kaptunk, egyes emberekről történeteket is kiderített már.
Közben Martin részt vesz az egyetemen egy másik projektben, az egyik professzorral és a szemináriumi társaival ott azok életét kutatják, akiket az első berlini szállítmánnyal ('41ben) deportáltak - Martin emiatt múlt hét pénteken a központi Stolperstein irodában járt. Ez egyrészt azért nagyon fontos nekünk, mert újabb kapcsolatokat tudott létrehozni, és továbblépési lehetőségeket és tippeket kapott. (pl. most úgy állunk, hogy először a Berlin környéki levéltárakkal kezdünk, nagyon jó archív van Postdamban, csak jó pár hétten korábban levelet kell nekik írni, hogy előkészítsék az aktákat és időpontot kapjunk) Másrészt azért is lényeges, mert ki kell deríteni, a mi listánkról hány embernek van már Stolperstein-a, és ezt ebben a központi irodában tudják megmondani. Martinnak már meg is ígérte ott egy munkatárs, hogy ha elküldi a listánkat, utána néz, kinek van köve -- akinek már van, azzal természetesen nem foglalkozunk tovább, mert egy embernek csak egy köve lehet.
Mindez egyetlen nap alatt történt. Pénteken keresztül kasul repkedtek a mailek és az sms-ek, és alig tudtunk magunkhoz térni, hogy hirtelen a kezünkben van az a főkulcs, ami után csak sóvárogtunk már egy hónapja.
Most már csak abban kell nagyon ügyesnek lennem, hogy betonhatározottsággal rendet tegyek a napjaimban, hogy mindenre jusson idő. A hétvége az hétvége, csak végszükség esetén vagyok hajlandó tanulni, mert egyszerűen szükségem van az alvásra, és hogy legyenek olyan időszakok, amikor tudatosan nem engedem magamnak a stresszelést. Hétvégén nem gondolok határidőkre, leadandó feladatokra, fél egyig reggelizés van a lakótársaimmal, biciklizés, találkozások, múzeumozások és mozizások, és Istentisztelet. (bár meg kell mondjam, itt mindig annyi minden jön, hogy már most tele van az egész hétvégém programokkal, de mindegyiket nagyon várom, izgalmasnak igérkeznek) Hétközben viszont minden nap hét előtt kelek - tökmindegy, hánykor kerültem ágyba. És legkésőbb kilenctől munka, aztán ülök a könyvtárban, ameddig bírok (az én jelenlegi tempómmal egy negyven oldalas szakszöveg Celanhoz hat órába telt - sokat kell szótáraznom és újraolvasnom, hogy megértsem az értelmezéseket. Nekifogtam Gadamer Celan-szövegének is, na, az még lassabban megy. És akkor ott vannak maguk a versek, a maguk ezeroldalrú titkával.), megyek az egyetemi óráimra, igyekszek ebédelni meg egy két órára találkozni a barátaimmal - de ma is megjegyezte Julian, hogy már napok óta nem láttak.
Néha én sem magamat. De sétákra mindig szakítok időt, ha máskor nem, hát este, keresztül kasul a belvároson, nézem az embereket, örökké szeretném őket nézni, a nők is olyan szépek itt, olyan mások mint Magyarországon, olyan merészek és önállóak, és ettől sugároznak, nézem a kirakatokat, a könyveket, szívom be ezt a belvárosi koszos levegőt, végtelen szövegeket írok magamban németül, vitatkozok az Istennel németül, hálát adok az Istennek németül, ha elfáradok, magyar kötőszavak kerülnek a mondataimba és "hát" meg "izé" ...
... annyira a helyén van minden.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése