Egy projekt zárszava

Ezennel szépen elköszönök a blogírástól, a blogot olvasóktól.

Ez úgy volt, hogy megérkeztem oda, ahová már olyan régóta vágytam, és nem voltam más, mint egy óriási tekintet, egy végtelenre nyitott szem - körülöttem pedig minden, a környezet, az emberek, az utcák, a foltok a betonon: kép a falon. Kép, ami előtt órákat áll a néző, minden sarkot, felületdarabot szemügyre vesz, és megfogalmazza magának (másoknak, talán mert hangosan motyog) a látványt. Tehát van egy külső szem, ami mint egy kamera, egyszerűen rögzíti a látványt - vagyis folyamatosan fönáll a távolság nézőt és nézett, leíró és leírt között.

Vannak képek, amik felszámolnak, mint nézőt. Beszippantanak, te vagy az a zöld pont, te vagy az a darab ég, te vagy az a ránc a kézfejen - benne vagy a képben, többé nem mint néző, hanem mint tag, rész. Többé már nincs rálátásod az egészre (különben sem volt sohase, ez csak a külső nézőpont illúziója).

Beszélni természetesen belülről is lehet, kifelé szólni - irányított szólás. Csakhogy itt ez a dolog a "saját"tal. Nézni az idegent, és beszélni róla - tiszta sor. Élményleírás. (És ez az idegenként tekintett, az objektummá tett önmagad is lehetsz.) De aztán valahogy minden közel kúszik a szívhez, kis szeretetpontok születnek, és ha te vagy a kép része, akkor az is igaz, hogy a kép a részed, nyom a bőrödben, Rille im Herz, saját.

Én nem beszélek a sajátról. Rendben van az is, arról beszélni - de én nem. Megszerettem a dolgokat, őket, őt, magamat - nincsenek viszonyítási pontok, nincsenek nézőpontok, vagyok, vagyok

hát kit érdekel ez, hogy beszélni kellene róla?

Lallen. Wieder und wieder.

Olvassatok verseket. Az jó.