Tiergarten

Hogy az állatok hol voltak, azt nem tudom, nyilván nem kerekeztem be az egészet.
De délután, mikor végre kisütött a nap, nekivágtam a biciklimmel, hogy akkor megnézem Berlin tüdejét. Hát, ez megint egy olyan dolog, ami miatt azt gondolom, hogy ez egy emberhez méltó város. A közepén egy legalább tiszaligetnyi zöld erdő, kis tavakkal, számtalan ösvénnyel, ahol sétálnak, futnak. Kikötöttem én is a biciklim és futottam egyet, már nagyon hiányzott, és nagyon jól esett. Most már ez is megvan, ide fogok kijárni joggingolni. Tényleg, újra meg újra eszembe jut, hogy milyen jó dolgom van, biciklivel kb. 10 perc, a Brandenburgi Kapun át, jobbra a Reichstag, ott tekertem haza, a Spree mentén.

Aztán hogy hazajöttem, kitakarítottam a fürdőt, valami elképesztő, milyen iszonyú mocskos volt. (Úgy tűnik, ahol több ember lakik együtt anyuka nélkül, ott mindig így néznek ki a zuhanyzók.) Akával beszélgettem, kipanaszkodta magát egy nem sikerült albérlet miatt (ki kell innen költöznie márciusban), közben dinnyét ettünk, és örültem, hogy Aka ezt elmondta, mert ez valami olyan nyitottság, ami annyira németeknél nem szokott. (Ellenben az, hogy Ania csak úgy felhív délután, hogy hogy vagyok, az egy normális dolog a mi balkáni lelkünk viszonylatában.)

Holnap kezdődik a bevezető szemináriumunk, csütörtökig Berlin mellett leszünk, teambuilding. Annyira jó lesz végre ágyban aludni! Jójó ez a polifóm, de néha nagyon fázok, és arra ébredek, hogy már zsibbad a csipőcsontom, meg kell fordulni valami másik irányba, a földön szanaszét heverő dolgokról már nem is beszélve. De hát ez is egy tapasztalat. Ha majd misszionárius feleség leszek Afrikában, akkor hálás leszek érte.

Négy és öt között

Azért jó magyarul tudni, mert libabőrözni tudsz Presser-Dusán dalt hallgatvat. (Nem tudom belinkelni, de youtube: gondolj rám.) Hogy lehet ilyet kitalálni? Ha széttörik egy rossz futam, ha átfestik a múltadat, ha megszakadnak mondatok...gyönyörű.

Tegnap, négyesben ebédeltünk, Aka, Sophie, Julian meg én. Sophie osztrák, már csak pár napot marad Berlinben, itt volt gyakorlaton. Hihetetlen lány, végig nevetnem kellett, ahogy beszélt. Azt mondta, hogy az apukája mindig azt énekli, hogy "az a szép, az a szép, akinek a szeme kék". Kb. ennyit tud magyarul, kérdezték is tőlem, hogy mit jelent, mikor elmondtam, nagyon nevettek, hát még mikor rendes kiejtéssel mondtam el. Előttem meg Mosómagyaróvár volt terítéken, na azon is nagyon nevettek.
Azt hiszem, tényleg lenyűgöző nyelvünk van.
Az egyik cseh fiú, Waldi mondta tegnap este, hogy egészen kiakasztotta a nyári magyar körútján, hogy Magyarországon lövésed sincs, mit jelenthetnek a feliratok. Szerinte, ha a világ bármelyik országába mész, legalábbis, itt a környéken, ki tudod találni, mi mit jelent, de Magyarországon lehetetlen, annyira idegen minden egyéb nyelvtől.
Majdnem mind a harmincan ott voltunk tegnap a kreuzbergi kocsmázáson -- ez egy kivételes hely volt, mert itt lehetett dohányozni, pedig különben általában itt sehol sem lehet. Az orosz lány szívószállal itta a sört, ilyet sem láttam még...A legtöbbet egy lengyel lánnyal beszélgettem, Kasianak hívják, ő is kultúratudományt fog hallgatni, és kiderült, hogy ő is ivritül szeretne tanulni ebben a félévben, akárcsak én.
Megismertem az orosz fiút is, akivel már skájpoltam többször, olyan hibátlan a kiejtése is...Megejtettük az első éjszakai közlekedést is itt Berlinben. Azért ott Neuköln és Kreuzberg határán vannak arcok, Neuköln a bevándorlók városrésze már, de Kreuzbergben meg hihetetlen alternatív punkokat láttam, az arcuk majdnem minden lyukasztható négyzetcentiméterén van valami kütyü. Mintha nem is volnának igaziak, csak rajzfilmfigurák. Az 1-es metróval jöttünk haza, ez kicsit hasonlít a mi földalattinkhoz, nagyon kedves és jópofa járgány, az üléshuzatok is...na, ezeket tényleg látni kell és kipróbálni.
Ma először villamosoztam is. Itt, a kolihoz közel egy viszonlyag forgalmas utcán jár a villamos, természetesen az út közepén, de: a megálló az út mentén van. Szóval a villamos megáll kb. a megállóval párhuzamosan, és akkor az ember az autók közt kényelmesen átsétál a villamoshoz, hogy fölszállhasson. Hát elég fura volt ez így elsőre, hogy senki nem akar elütni...
A tegnapi nagy találkozás előtt meg Aniaéknál voltam, Michau, a barátja, főzött, valami lengyel levest. Nagyon finom volt, mutattak lengyel alternatív zenéket. Michau grafikus, tavaly, itt Berlinben megnyert egy pályázatot egy installációjával. Szuperhősök árnyoldala volt az alapötlet, a falra a képregnyekből kivágott figurákat ragasztotta föl, a hátuk mögé meg hatalmas árnyékokat festett - a szuperhős voltukat. És mindegyik kapott egy feliratot, pl. hogy "elájultam a buszon" vagy "allergiás vagyok a porra" vagy "ez itt az anyám, nem akarok róla beszélni". Az ötlet szerintem egy fokkal jobb, mint a kivitelezés, de a képek alapján is jópofa volt.
Szóval ők ketten albérletben laknak, egy igazi berlini lakásban. A bútorokat ott hagyta nekik a főbérlő, akinek filmstúdiója van - a lakásban mindenütt oszlopba rendezett filmtekercsek, meg nagyon régi képek a falon, színes és jópofa minden. Klassz lehet egy ilyen lakásban élni. Kérték, hogy majd főzzek nekik igazi magyar lecsót.

A tegnapi délelőtt-délután meg a bicikliről szólt. Falk tegnap elutazott - ettől kicsit megkönnyebbültem, mert borzasztó hangosan él, csapkodja az ajtókat és kiabál és bömbölteti a zenét, de hát ez a személyiségéből fakad, szóval majd szerzek füldugót éjszakára, ha visszajött - és Julian segített elintézni a biciklit. Julian kb. Falk ellentéte, azt hiszem, írtam már, hogy irodalomelméletet tanult, és mint újságíró dolgozik, az anyukája amerikai, az édesapja osztrák, de itt nőtt föl, Németországban.
Szóval délelőtt elindultunk a bicikliműhelyhez, ahol azt mondták, hogy csak 14-én tudnak vele foglalkozni. Mondtuk, hogy az nagyon késő, akkor inkább elvisszük máshová. Aztán még Julian babrált valamit a biciklin, vettünk csavart, hogy a váltót meg tudja javítani, és közben beszélgetett még a szerelő sráccal - fogalmam sincs, miről, de a vége az lett, hogy ott hagyhattuk a biciklit, hogy még aznap, ötig megjavítják. Mikor kérdeztem tőle, hogy ez hogy sikerült, azt mondta, hogy csak kedvesnek kell lenni az emberekkel, és akkor ők is azok lesznek...szóval visszajöttünk ebédelni, akkor jött Aka (ő az egyetlen teológus a szinten, ahol lakom) meg Sophie is, és közben meg megérkezett az sms, hogy készen van a biciklim, 35 euro. Ezen teljesen ledöbbentünk, 15-ről volt szó, mert a küllőket kellett meghúzni (zentrieren - nem tudom, mi ez magyarul, nem értek a biciklikhez). Szóval visszamentünk, és akkor kiderült, hogy fölszereltek rá egy új támasztót, 24 euróért. Hát nagyon nevettünk a dolgon, és mondtuk, hogy szedjék le, tök jó lesz a régi is. És végül csak 11 eurot kellett fizetni.
Aztán kivittük a biciklit az épület elé, és akkor Julian még egyszer tüzetesen átnézte -- nekem már tök jó lett volna úgy is, ahogy volt, hiszen lehetett tekerni. De ő megnézte a lámpákat - a hát só nem világított (dinamós), hát szétszedte, megpiszkálta, visszarakta, már működött. Aztán megnézte az ülést is, lötyögött, hiányzott egy csavar -- visszament a boltba, kért csavart, megcsinálta azt is. Megnézte a dinamót, hagyon hangosan működött, bement a boltba, kért csavarkulcsot (aminek "csont" Knochen a neve, lehet, van ilyen otthon is, én még nem láttam, tényleg olyan, mint egy csont, csak a két végén egy-egy kocka, különféle csavarfejeknek), azt is megjavította. Közben mondta, hogy szerinte most már ez lesz itt az új munkahelye...
És akkor végre készen volt a biciklim, ami szuper, tényleg, látnotok kellene, van egy príma és nagyon masszív kosár is az elején (könyveknek kitűnő), csak még nem volt záram hozzá. (A műhelyben csak nagyon drágák voltak.) Szóval eltekertünk egy élelmiszer boltba, ahol mindenféle biciklis kütyüket is árultak, most már záram is van.
Hazafelé pedig összefutottunk a tüntetőkkel. Tegnap volt itt egy hatalmas tüntetés az atomenergia ellen, most, a napokban fog dönteni a parlament arról, hogy mi legyen az atomszeméttel. Nagyon jókedvű tüntetés volt, Julian egy csomót mesélt közben a pártokról, meg az egész tüntetés-hagyományról Németorszgában - mondtam, hogy mennyire szkeptikus vagyok, nálunk nem igazán a vélemény megformálásáról szól a dolog, és igazából nem is foglalkoznak vele vezetői szinten sem, tehát nem működik úgy, mint a népakarat kifejezésének egy demokratikus lehetősége, formája. Néztük vagy fél óráig a tüntetőket, nagyon sokat voltak, csak jöttek, hömpölyögtek, nagy dobokkal, gyerekek, felnőttek, traktorosok (arról a könyékről, ahol az atomszemét nagy része most el van zárva)...egy rendőrautó mellett álltunk, egyszer csak elrohant ott egy fiú, rátapasztott valamit a rendőrkocsira, és tovább szaladt. A rendőr szép komótosan kiszállt, Julian meg odament megnézni, mit nyomott oda a srác: egy "le a kommunizmussal!" feliratú matricát, ami azért mégis csak vicces kicsit...Jött egy busz is, csegevárás (nem tudom leírni a nevét) zászlóval meg regizenével, no, hát ők voltak a rendbontók.
Tök nagy élmény volt különben ezt az egészet látni, a járókelők, biciklisek közben szabadon közlekedhettek, a tüntetők átengedték őket, olyan hangulatos volt az egész.

Közben sokat beszélgettünk, azt hiszem, Juliantól sokat tanulhatnék, ha majd még később is beszélgetnénk, jóval idősebb lehet nálam, mert mikor mondtam hogy '87-ben születtem, nem volt hajlandó megmondani, hogy ő mikor.
Szóval mondtam neki, amit itt is írtam, hogy milyen illúzió romboló volt számomra, hogy a kamaszok ott rohangáltak az Eisenman emlékmű oszlopai között. Mondta, hogy először ő is ezt gondolta, mikor ott járt. De mostmár úgy gondolja, hogy jól van ez így. Hogy legyen csak a mindennapok része, az élet része ez a "halál" is, ne szakítsuk ki, ne távolítsuk el magunktól -- ez nem a temető, nem a konkrét sírok között szaladgálnak, tehát nem szentségtörés. Hanem valami olyasmi történik, hogy a múlt integrálódik a jelenbe.

És azt hiszem, ez kb. ugyanaz lehet, amit szintén írtam már, hogy itt helyen van a kommunizmusnak is, nem kell letagadni, hogy megtörtént. Pl. a Friedrichstrassen, ami anno a határutca volt Kelet és Nyugat közt (és az én utcámmal párhuzamos) kétféle számozás van. Ezt Dima (az orosz fiú) mesélte tegnap. Hogy az egyik oldalon is megvan 1-2-3 stb, meg a másik oldalon is, hiszen ez két külön város volt anno. És nem változtatták meg ezt sem, ahogy a Karl-Marx sugárutat sem csak azért, mert Marx. Eleven emlékezés, ez jó, tényleg nagyon tetszik. És talán így nagyobb az esély arra, hogy nem felejtjük el, hogy kik vagyunk, mik történtek velük, talán így nem követjük el mégegyszer ugyanazokat a hibákat.
Amint valami bekerül a történelemkönyvekbe, és kikopik a köznapi tudatból, közösségi életből, óhatatlanul is megfakul, torzul, elveszti a jelentését -- ha elveszítjük a múltunkat, újra meg újra el fogjuk követni ugyanazokat a hibákat, mert nem fogunk rá emlékezni, hogy ezt már megtettük egyszer, és nem volt jó.
Persze, ez nem azt jelenti, hogy itt nincsenek szélsőséges csoportok. A jobboldal persze, örök megoldatlan probléma. Mondtam, hogy szerintem épp a demokrácia miatt, hiszen ehhez a formához hozzá tartozik, hogy mindenki elmondhatja, mit gondol. Julian szerint ez rendben van, egészen addig, amíg a beszélő nem gondolja azt magáról, hogy az övé az egyetlen helyes nézet, és a többiek hallgassanak. Szóval addig, amíg a beszéd maga nem válik antidemokratikussá - csakhogy a szélsőséges csoportoknál éppen ez történik. demokratikus jogra hivatkozva hangoztatják az antidemokratikus nézeteiket...Kommunisták viszont állítólag nevetségesen kevesen vannak itt, de azért a tüntetők között volt egy szem fiú, vörös zászlóval a kezében, mókás volt.

Ma meg elmentem egy metodista gyülekezetbe, ahol kb. az egyetlen jó a zongorajáték volt. Jó 10 perccel a kezdés előtt már odaért, leültem, de senki sem szólított meg, kifelé menet sem kérdezte meg a pap, hogy ki fia, borja volnék. Szóval ez nem jött be, majd megkérdezem Akát, ő hova jár, nem fogok a metodistasághoz ragaszkodni. Az igehirdetés sem tetszett igazán, bár inkább ebbe jobb, ha nem megyek bele, mert a 22 évnyi lelkészcsaládos múltam igencsak kritikussá tett, tehát nem igazán mérvadó a véleményem. Inkább hallgatok.

Bár jövő héten, úgy néz ki, nem lesz kérdés a vasárnap, mert Waldi és az amerikai lány, Lauren azt tervezik, hogy mindannyian elmegyünk az Északi - tengerhez. (Amit itt keletinek hívnak.) Van ugyanis egy ilyen hétvégi jegy, 35 euro és 5 ember számára érvényes. Egész hétvégén annyit utazhatsz vele, amennyit csak szeretnél. Ez azt jelenti, hogy fejenként 7 euroért tied Németország -- és Waldi szerint a partvidéken mindenfelé utazgathatnánk, kettőt meg meglaszunk valami ifjúsági szállóban, azok sem drágák. Szóval szuper.

Holnap kezdődik a bevezető szemináriumunk, Berlin mellett, egészen csütörtökig ott leszünk. Kíváncsi vagyok, meg kapjuk-e már most a projekttémákat.

Áh, csodás. Mintha lassan kisütne a nap...Különben nagyon szeles itt az idő, és Berlin fölött az ég olyan, mintha hamu keveredett volna egy fehér gyertya elcsöppenő viaszába.

Negyedik

Tejóég, milyen nap volt ez a mai! Megijedek: ha a számra veszem, eltűnik. Ha örülök neki, majd csak rossz jön később.

Ezt a várost arra találták ki, hogy normális életet éljenek benne az emberek. Olyat, amire azt mondod: ez méltó ahhoz, hogy ember vagy. Hogy ez valami olyasmi, ami még az Isten szemszögéből is elfogadható - még ha Ő sokkal többnek teremtette is az embert.

Van szuper biciklim, láttam tüntetést az atomenergia ellen, bicikliztem, nevettem, embereket szerettem meg és (remélhetőleg) szerettek meg.

Csak legyen így mindig, legyen így mindig, majd ezt mondogatom, elalvás közben, a bárányok számolgatása helyett.

Három per bé

Szóval az idézet:

"Die Philosophen haben die Welt nur verschieden interpretiert,
es kommt aber darauf an, sie zu verändern."
(ami valami olyasmit jelent, hogy: A filozófusok mindössze annyit tettek, hogy
különféle módokon értelmezték a világot -- pedig a lényeg a világ megváltoztatása.)
Mindez arany betűkkel, márványba vésve, mellette pici táblán, milyen megjegyzést fűzött Engels ehhez a mondathoz.

Mikor rájöttem, hogy nincs meg a mappám, visszamentem a Hauptbahnhofra. Ha valahol hagytam, akkor az csak ott lehetett, mert ott még elővettem az iratokat belőle, aztán pedig már nem mentem máshová. Igazából nem volt pótolhatatlan, mert a pénzem és igazolványom nem volt benne, csak az ösztöndíjjal kapcsolatos anyagok, meg az ideiglenes igazolás, hogy ösztöndíjas vagyok. És gondoltam, ha ott hagytam, akkor biztos meg is lesz. Hát meg is lett. Szuper.

És ha már ott voltam, akkor elsétáltam a parlamenthez. És ha már ott voltam, elsétáltam a Brandenburgi kapuig. És ha már ott voltam, megnéztem a Peter Eisenman féle zsidó emlékművet.

A parlament valami egészen természetes. Persze, nem olyan pompás, mint a mienk, de nekem azt hiszem jobban tetszik ez a hétköznapiság. Kígyózó sorokban állnak előtte az emberek, hogy feljuthassanak a kupolába, az épület előtti parkban meg sárkányt eregetnek, meg ott hesszelnek a fűben a fiatalok, klassz. (Nálunk meg néha a kordonok...)
Onnan, egy kis erdőn keresztül, kb. 300 méter a Kapu. Nem tudom, mi van velem, de valahogy olyan természetesen érint itt minden. Lehet, hogy azért, mert tele van emberekkel, vagy hát nem is tudom, talán bennem kicsi az ámulatba esési készség. De azért persze jó ezeket látni. A fal állítólag három méter széles (vagy magas?) volt a kapu előtt, de ebből már csak nagyon keveset látni, az is olyan idomított, barátságos kis falacska. Holnap este viszont Kreuzbergbe megyünk a többiekkel, állítólag a falleomlás előtt ide menekültek a különcök, ezt a részt mindkét oldalán körbevette a fal -- szóval itt majd biztosan többet fogok belőle látni.

A Peter Eisenman féle emlékmű...maga az emlékmű annyi, hogy oszlopok, szürke gránit(?) oszlopok vannak elrendezve egymástól egyenlő távolságban, de ezek különböző magasságúak és a talaj alattuk olyan, mint ha egy nagyon hepehupás úton mennél. Tulajdonképpen egy labirintussal van az embernek dolga. Aztán egy részen lemehetsz a föld alá, ahol meg kiállítás van, az egész náci "mű" összefoglalása, az egyes országokból deportált családok életének felvillantásával. (Magyarországból egy békéscsabai család.) Fotók, és lágernapló jegyzetek a földön, kivilágított üveglapok alatt. Nem tudtam az egészet végig olvasni, hányingerem lett.
Maga ez az egész tömeggyilkosság borzasztó, de akkor válik igazán szörnyűvé, amikor meglátod benne az emberek arcát. Ahogy valaki azt írja a lányának, hogy már nincs kedve élni. Ahogy valaki azt írja, hogy kiért és miért élje túl ezt az egészet, ha már senki és semmi nincs meg az életéből? Vagy valaki arról ír, hogy: azért ölnek meg, mert az vagy, aki - zsidó - és bármerre teszel is egy lépést, bántani fognak, mert az vagy, aki. És azok a válogatott technikák, ahogy megalázták ezeket az embereket. Van egy fotó, egy rabbit vesz körbe vagy 9 gyönyörű német tiszt, a rabbi kb. a nyakukig ér, és vágják le a pajeszát. A tisztek arcán mosoly, valami elképzelhetetlen örömmel. Azt hiszem, ennél a fotónál lettem először rosszul.
És akkor visszamész a felszínre, és ott meg lökött kamaszok rohangálnak az oszlopok között, na, az csak az igazán illúzióromboló...

Ma este a családom felhívott. Nagyon vacakul működik a skájpom, maximum öt percet bír ki szakadás nélkül. Így, hogy hallottam a hangjukat, még messzibnek tűntek. Ahogy meséltek arról, mi van otthon, a házzal, még jobban hiányozni kezdett mind az, ami a sajátom ott, valahol, ezer kilóméternyire.

És hülye lennék, ha nem venném észre, hogyan gondoskodik itt rólam Isten. Tényleg, olyan apróságok történnek, amik mellett nem tudok elmenni, és nem gondolhatom, hogy véletlenek. És igazából jól is érzem magam, lassan fölveszem a saját tempómat -- de közben azt is érzem, hogy ez a saját engem szorongással tölt el. Hogy ez így vajon mire elég. Mennyire jó. Mire való az élet nagy egészét nézve?
Otthon ki lehet takarni ezt a sajátot a mindennapos rutinnal. Ez a kitakarásból fakadó nyugalom hiányzik. Ez az otthonosság. Mert most itt van ez az unheimlich. Ami természetesen óriási lehetőség - az jut eszembe, ahogy Hölderlin azt írja, hogy állni kell a nyitott ég alatt és ki kell állni a zivatart. Bacsó meg azt mondta, mikor erről beszélt, hogy tapasztaljuk meg, milyen jó bőrig elázni, amikor már nem számít, hogy vizes vagy, amikor már nem aggódsz emiatt...most nyáron, a Balatonnál kipróbáltam. Elindultam a legnagyobb esőben. Bugyiig eláztam, de tényleg jó volt.

És azon is gondolkoztam, amit az egyik üveg alatt olvastam, ezt, hogy minek éljek, ha nincs kinek, kiért élni? Hogy mennyire így van ez. Az ember magáért minek csináljon dolgokat? Én nem tudok anélkül meglenni, hogy ne a mások iránti szeretet motiváljon - és nem azért, mert olyan különösen jó lennék, hanem azért, mert egyedül ez ad motivációt számomra. Ezért emlékezem rád akkor is, amikor te elfelejtesz.

És közben megesik, hogy magamat felejtem el éppen emiatt, mert én a másikhoz, a kapcsolatokhoz menekülök.

Harmadik

Olyan sok minden történik, ma reggel már nagyon fáradtan ébredtem.

A bankban, nem fogjátok elhinni, de egy Borbély nevű férfi intézte az ügyemet (külön szoba, kávé?víz?tea?), és mondta, hogy az édesapja magyar, Győr környéki. Mesélte, hogy majdnem minden nyáron odautazik, de hogy annyi a rokona, hogy ha a szabadságát ott tölti, akkor egy pillanatot sem tud pihenni a sok rokonlátogatás miatt, inkább elutazik Malorcára. Hát igaza is van.
Különben annyira nem beszél magyarul, azt mondta, mert hogy az édesapja nem tanította meg -- de mikor lediktáltam neki, hogy melyik folyószámla számot választottam a listáról (mert hogy még ezt is ki lehet választani, komolyan vicc) akkor kérte, hogy a számokat magyarul diktáljam. És hibátlanul írta le. Klassz volt.

Szóval most már ez is megvan. Sikerült ún. Azubi-ticketet is vennem, ez a kedvezményes diákbérlet addig, amíg nem kezdődik a szemeszter. Próbálkoztam már máshol is, de nem adnak mindenütt, a teljes áru meg piszkosul drága, 72 euro. (Jó, ez meg 52, szóval ez sem túl olcsó.) De végül a Hauptbahnhofon sikerült elintéznem, nagyon kedvesek voltak.

Hauptbahnhof. Mamám. Elképesztő, tényleg, pedig én nem rajongok a vonatokért. Vagy négy emeletes, a közbülső szinteken mindenféle üzletek vannak, makuláltlan tisztaság, lent járnak a vonatok meg egészen fönt. Az épület egy üvegmonstrum, tényleg lenyűgöző.

Reggel egy Julian nevű fiúval reggeliztem a konyhában. Ő irodalomelméletet hallgatott, már végzett, és Kafkából írta a diplomamunkáját. Valamilyen jogi fogalmat vitt át Kafkára, és az írás extázisáról szóló Kafka-följegyzésekre. Igazából nem értettem pontosan, egyrészt mert nem értek mindent, másrészt mert mondta is, hogy nagyon összetett téma. Meséltem neki kicsit az én tervezett szakdolgozatomról is (ami talán soha nem fog elkészülni), de olyan nagyon nehéz volt németül megfogalmazni, hogy mi is érdekel, mivel is foglalkozom. Sokat kell még tanulnom ezen a nyelven, viszont ennek ellenére jót beszélgettünk.
Kérdezte, hogy érzem magam itt, és meséltem, hogy tegnap jelentkeztem be. Vigyorog, hogy 11-es szoba? Döbbenten nézek rá, hogy igen, 11-es szoba. (Ott kellett bejelentkeznem, oda hívtak az én sorszámommal.) Először nem akarta elárulni, honnan tudja, sőt, még tovább tetézte, azt mondta, hogy gondolatolvasó és még többet is tud -- aztán mikor mondtam, hogy kezdek félni tőle, elárulta, hogy egész véletlenül épp ő is tegnap jelentkezett át a korábbi (másfél éve elhagyott) berlini lakcíméről a mostanira, és egész véletlenül őt is a 11-es szobába hívták, és ott mondta a hivatalnok, hogy ma már volt itt valaki a Johanneumból, egy magyar lány. Vicces.

Meg az is van, hogy itt a Deutsche Banknál van egy olyan, hogy ha már meglévő DB kuncsaft ajánlja egy másiknak ezt a bankot, akkor az ajánló választhat valami ajándékot. De nem ám kulcstartót meg hátizsákot, hanem kávéfőzőt, porszívót, mp3 lejátszót, meg ilyesmiket. És mondta Julian, mikor reggel mondtam, hogy 11-re a bankba megyek, hogy majd mondjam ott, hogy ő ajánlott engem, és akkor amit ő választhatna, azt majd kiválaszthatom én magamnak, és az enyém lehet.
Szuper. Azt hiszem, a porszívóra szavazok.

Bicikli sajna még mindig függőben, pedig már úgy tekernék!

Voltam bent megint az ösztöndíjasok tanulmányi osztályán, elitnézni még néhány formalitást, és megtudtam, hogy Berlin város minden frissen érkező diáknak 110euro köszöntő-pénzt ad. Nekem ez már kicsit kezd sok lenni, tényleg olyan hihetetlen...

Szeretném megköszönni a sok sok mailt, amit írtok. Nagyon jól esik és sokat jelent! Mindegyikre még nem sikerült válaszolnom, igyekszem.

Valahogy december 21 és január 3 közt lesz itt a téli szünet, aztán januárban még folytatódik a szorgalmi időszak, és majd februárban-márciusban vannak a vizsgák. Szóval legkésőbb december 21-én hazarepülök, és otthon leszek majdnem három hetet, ha minden igaz, de jó is lesz látni titeket!
(Majd bemegyek 24-én a múzeumba, hehe :) )

És míg el nem felejtem, a blog kedvéért direkt följegyeztem a Marx idézetet, ami az egyetem főcsarnokában fogad. (Erről is beszélgettünk tegnap este, hogy mennyire más az itteni hozzáállás a múlthoz. Nálunk Kelet-Európában kb. mindent eltöröltek, és egyértelműen negatív, aminek bármi köze is van a kommunizmushoz, és átnevezték az utcákat...Itt a Karl-Marx Alee-n van a polgármesteri hivatal, és MArx idézet feszít az egyetem falán, mintha itt együtt tudnának élni a múlttal, úgy, hogy közben folyamatosan emlékeztetik magukat a korábbi bűnökre. Emlékezet, nem szőnyeg alá söprés.) Tehát az idézet:

nincs idézet. a mappát, amire ráírtam az egész tartalmával együtt elhagytam valahol...szuper, mondhatom.

Első találkozás

Hát ma este találkoztam a már itt lévő ösztöndíjtársaimmal. Hú, hát szuper volt. Gyorsan meg is írom, még mielőtt fürödni mennék.
Mikor késődélután hazaértem, akkor olvastam a szuperhasznos fészbukon, hogy akinek van kedve, azok találkozzanak este hétkor a világóránál. Hát elmentem én is, és ott álltam negyed órát, néztem egy lányt, aki szintén ott állt negyed órát, de egyikőnk sem szólította meg a másikat :) Közben már tudtam, hogy jönnek a többiek is, mert Patrik írt sms-t, hogy kicsit késnek.
Kb. 9-en jöttünk össze, beültünk egy pici helyre, ami kicsit hasonlít a Szimpához, csak sokkal kisebb, és iszonyú fura, hogy egyáltalán nincs füst. (Dohányzástilalom.) Nagyon jó fej társaság, söröztünk, olyan dolgokról beszélgettünk, amilyenekről én mindig is szerettem volna egy társaságban, bár totál butának és dadogónak éreztem magam a többiek közt. Nagyon, nagyon jól beszélnek németül az amerikaiak is, pedig ők csak 7.8. osztályban kezdték el a nyelvet tanulni, de sokkal nagyobb a szókincsük, mint nekem. Beszélgettünk az országainkról, az adózási rendszerekről meg az egészségügyi pénztárakról, második világháborús könyekről, meséltem Kertész Imréről, és akkor mondta a lengyel lány, hogy hát ő azt olvasta, és nagyon tetszett neki, sokáig az volt a kedvence. Lengyelül valami olyasmi a címe, hogy Elvesztett sors.
Különben ez a lány volt az, akivel ott álltunk a világóra alatt mindketten. Ania-nak hívják, és nagyon szimpatikus volt azonnal, nagyon nyitott és kedves. Ő sem a többiekkel lakik, a nagykoliban, mert ő a barátjával jött Berlinbe (dejóneki) és albérletbe költöztek. Később a barátja is megérkezett, aki szintén szuperjó fej, nagyon közvetlen fiú. Viccesen kommuniáltunk, mert ő angolul beszél és németül ért, én meg németül beszélek és angolul értek (már amennyit).
És aztán hazakísértek, ők ketten, mert kitalálták ezt és kedvük volt hozzá. Entlang der Spree. És kiderült, hogy a város közepén, az Oranierburger strassén ilyenkor már prostituáltak flangálnak, de ezek igényes, nem ilyen elhasznált nők, biztos luxuskurvák. Közben Ania barátja kérdezte, honnan jöttem, és mikor mondtam, hogy Magyarországról, akkor mondta, hogy á igen, a finnekkel nyelvrokon, és hogy ő azt tanulta (szociológiát végzett) hogy a két nemzet semmiben sem hasonlít, csak a nyelvében és abban, hogy nálu(n)k a legnagyobb az öngyilkossági ráta. (Tehát gyilkos nyelvtanunk van.) Mondtam, hogy talán még az alkoholisták százalékos arányában is hasonlítunk...

Szóval hazakísértek, megbeszéltük, hogy legkésőbb szombaton találkozunk, mert meghívtak magukhoz, este meg nagy össznépi találkozó lesz aznap, amit az egyik berlini származású ösztöndíjas srác szervez.
Azt hiszem, én igazán élveztem ezt a ma estét és Anianak meg a barátjának nagyon, nagyon örülök. (Az is vicces, hogy olyan lakást béreltek, ahol kályha van. És mivel a srác már nem tanul, azt mondta, hogy majd ő lesz a fűtőmester, ezt a munkát vállalja az ittlét alatt. De különben grafikusként dolgozik, és azt innen is tudja csinálni.)

Fürdés, alvás, holnap megyek 11-re a bankba, mintha legalább aranyrudakat szeretnék letétbe helyezni...

Második

Jó ez a polifómon alvás. Nem fáj a derekam reggel, ez nagy könnyebbség.

Délelőtt kipróbáltam a zongorát. Hát, a zeneiskolaiak nem szóltak ilyen szépen. Nagyszerű hangja van, a billentése is épp jó, se nem túl könnyű, se nem túl nehéz. Éjjel esett az eső, és reggel is, és ebben a bánatos berlini reggelben nagyon szép volt zongorázni.
A hangszer különben a könyvtárban van. Ahogy fölálltam a zongorától, megnéztem az asztalon lévő könyveket, no mit találtam, no mit? Heidegger:Nietzsche. Hogy én ezt tavaly mennyit kerestem otthon, és csak alig-időre tudtam végül egyetlen helyről kikölcsönözni. Ha az első fejezetét elolvasnám (Der Wille zur Macht als Kunst amiről különben Bacsó az e félévi óráját tartani fogja otthon, amin úgy szeretnék ott lenni) már büszke lennék magamra.

Mielőtt eljöttem otthonról, valakinek mondtam, hogy milyen könnyen alkalmazkodok, ezt mikor Zittauban voltam egy hónapot, ott is mondták. Picit is hozzám érnek, rajtam marad a nyoma.
Ma az jutott eszembe, hogy most megtanulhatok magamhoz alkalmazkodni, amit eddig nem nagyon tettem. Nehezebb, mint gondoltam. Hogy ne erőltessek magamra dolgokat észérvek miatt, ha közben majd elalszok a fáradtságtól. Hogy leüljek, hiába kéne még egy kört menni. Hogy csöndben legyek, hiába félek attól, amit akkor hallani fogok.

Szóval a mai ügyintézés: a bankba csak holnapra kaptam időpontot (én, mezei diáklány, nevetséges tényleg -- de ma már nem tudták volna elintézni, azt mondta a hölgy), de bejelentkeztem a Bürgeramt-ban, most már hivatalosan is berlini lakos vagyok. Beleírták az útlevelembe (ami az itteni személyigazolványt helyettesíti) és egy laza mozdulattal áthúzták Szolnok-ot. Kicsit fájt.

Aztán vettem sampont, meg ilyen dolgokat. Minden más itt a boltokban, még ha a márkákat ismerjük is otthon, meg a bolt ugyanaz is, még a betétnek is más a csomagolása. Olyan fantázianév, hogy ne mosd ki! balzsam pedig még csak megközelítőleg sem létezik.
Tagnap vettem telefont, ma föltöltöttem, és közben a boltban kiderült, hogy ott, ahol vettem, el felejtették aktiválni a SIM kártyát. Ezen a másik helyen nagyon készséges volt a (féli arab) férfi, áttelefonált a másik helyre, aztán aktiválta a kártyám. Csöppet kellemetlen volt, mert épp hogy a PIN kódra emlékeztem, de semmi egyéb nem volt nálam, se a számomat nem tudtam (újabb telefon) se az ügyfélazonosítómat. De tényleg mindent elintézett, rendes volt tőle.

Aztán vettem cipőt. (Ne mondjatok semmit...) Nagyon ügyesen szerintem, mert egy pici hibája van és, azt hiszem ezért, kb. fele annyiba került mint a többi bőr cipő, amit kirakatokban láttam. Nagyon jól néz ki, mélybordó színe van, zárt cipő, magassarkú, de az orra meg olyan kis sportos-fitos. Mókás cipők vannak itt, sokkal mókásabbak mint az otthoniak. Itt vagy nagyon konzervatív cipőket láttam, vagy nagyon eredetieket, mindenféle színben és formában, stílusokat ötvözve, klassz cipők.

És: útbaigazítást is tudtam adni! Egy bácsi megkérdezte, nem tudom-e hol a C&A, és épp tudtam.
Merthogy mindez az Alexanderplatzon volt, ahol a világóra is áll. Meg a TV torony. Sétálgattam ott, nézelődtem, közben kisütött a nap és meleg lett és fényes minden.
Ma már metróval is utaztam. Tényleg eltéveszthetetlen itt minden, mondjuk internetes útvonaltervezés nélkül nem sokra mennék. De a többi meg valóban agyontáblázott-nyilazott. A tegnapi bicikli-beszerző utunkon megtanultam az S-Bahn állomáshelyet, onnan kellett még egyet metrózni a hivatalig. Nagyon fura volt, totál kihalt az aluljáró. Tiszta és csöndes. A szerelvények is nagyon csöndesen járnak és tiszták is, természetesen. Ami már megint csak ilyen németes túlzásból fakad szerintem, az az, hogy hirdetések vannak kiragasztgatva az ablakokra, hogy: aki a firkálókat följelenti, 600 euróig terjedő jutalmat kap. (Jelzem, én eddig egyetlen grafitit sem láttam egy szerelvényen sem.) Mától firkászokra fogok vadászni, hogy kiegészítsem az ösztöndíjam. (Csak ne jutna eszembe, ahogy álltam a kettes metrón, a Moszkva tér és a Déli között, és végignéztem szó nélkül, ahogy néhány tizenéves srác maradandóvá tette magát a metróajtón.)

Este spontán találkozó az ösztöndíjas társaim már Berlinbe érkezett részével. Várom. Remélem, minél többen leszünk, és jó társaság lesz.
És elvileg holnap megcsináljuk Falkkal a biciklit, most szólt, hogy ma már nem megy, de holnap délután. Jó lenne már körbetekerni a várost, kaptam az egyetemtől hozzá biciklitérképet is.

Vettem mikrofonos fejhallgatót a laptophoz, szóval akár mostmár skájpolhatunk is élőszóban.
Köszönöm a sok-sok levelet, kommentet, írjatok még, most különösen sokat jelent. Hiányoztok. Szokom a társaságom.

********************************************


Berlin fölött ma olyan változékony az ég, mint szívemben a hangulatok.