...hol a vágy orkánja zúg

Tegnap zongorakoncerten voltam. Az a Janusz Olejniczak játszott Chopint, aki A zongorista c. film zenéjét játszotta. Teljesen ingyen voltam ott, Kasia nővére révén, aki itt dolgozik a (zeneszerző férjével együtt) Berlinben, egy lengyel-német tudományos társaságnál. Különben persze nem tudtunk volna elmenni, egy ilyen alkalomra jegyet venni nem diákoknak való. Szóval a város talán legpuccosabb helyén voltunk (topsznob), kicsit zavarban (okkersárga harisnya), és háromszor visszatapsolta a közönség ezt a férfit, és visszajött és még játszott, és még játszott, és Orsolya jutott eszembe, aki azt mondta egyszer, hogy zongorazenét hall, akkor már nem is lehet semmi rossz a világban, az az érzése. És ez tényleg így van.
És ez az egész, megint olyan nagy ajándék volt. Hétfőn este, a biciklitúra után (brandenburgi táj, itt Berlin sarkában, ezerféle mindenféle világ van itt, gyönyörű őszi idő, nagyon jó volt) elmentünk még a Berlini Galériába, filmet nézni. A rendező nevét természetesen elfelejtettem, de Berlin építkezéseit filmezte a kilencvenes években. (Ez a város olyan, mint egy örökké zajos Baustelle, mindig építenek valamit, és rombolnak és a helyére újat húznak.) Szóval a film majdnem másfél órás volt, egyetlen szó nélkül. Csak a képek és gyönyörű zene. Teljesen meditatív volt, az én lelkemnek olyan jól esett, jó volt felismerni a helyeket, amik ugyan ismerősek, de ma már teljesen máshogy néznek ki (a film '95 és '97 között készült), végre láttam a DDR Palotát is, amit néhány éve dózeroltak le -- hát teljesen úgy nézett ki, mint Budapesten a Déli Pályaudvar. (A ledózerolt helyen egykor, még a DDR csoda előtt egy igazi palota állt -- azt szerették volna újra fölépíteni, de most csak a vita megy, a pénz eltűnik: de nekünk addig jó, ott az a hatalmas füves rét, a dómmal szemben.) Szóval a filmhez türelem kellett, de nagyon szép volt.
És akkor a végén mondta Kasia, hogy a nővére most szólt, hogy ugye nem felejtette el a holnapi koncertet? Kasia meg nem is tudta, miről van szól, aztán később szólt, hogy hé, a jegyek nekünk kettőnknek szólnak.
Azóta Chopint hallgatok, és nem tudom, eddig miért nem hallgattam. Vagyis de, tudom.

A hétvégén volt minden. Szovjet emlékparkok -- az újraegyesüléskor paktumot kötöttek a szovjetek a németekkel, hogy gondozni fogják a katonák temetőit. Na most, ezek a temetők tömegsírok, jelzet nélkül. Mármint név (individuum) jelzet nélkül, de különben monumentális emlékművek. Tökéletesen szimmetrikus, a közepén, emelvényen óriási szobor a kislányt megmentő szovjet katonáról, két oldalt óriási kőtömbökön Sztálin idézetek, a háborút elmesélő domborművekkel. Félelmetes, tényleg. Az egész egy gyönyörű park közepén, a legszebb őszben.
Ugyanaz az érzés fogott el, mint Sachsenhausenban, mert ez ugyanaz a szimmetrikus, precíz, az örökkévalóságnak állított rémség. Dima (az orosz fiú) azt mondta, hogy büszkeséget érez. Brr. (És több ilyen is van a városban. A németek egy követ nem tolhatnak 5 cm-rel arrébb az orosz engedély nélkül. Állítólag az oroszok a berlini követségüket orosz földre építették: idehozatták Oroszországból a földet, mielőtt építkezni kezdtek volna.)
Aztán üzbég étterem. Viktoria azt mondta, hogy teljesen otthon érezte magát -- tehát igazán üzbég volt a hely. Aztán még Neuköln, ahol a törökök olyan végtelenül kedvesek. Igazából féltem tőlük az elején, de most már más szemmel nézek rájuk. Barátságosak, közvetlenek.
És végül Sheernél aludtam, mert már nem volt kedvem a koliba visszajönni. És olyan jó volt lakásban aludni, reggel ott ébredni, a nappaliban reggelizni -- és Sheerrel beszélgetni.

Sokat gondolkozom azon, hogy mit jelent a saját életért felelősséget vállalni és a dolgokkal megküzdeni. A mai napom pl. totál katasztórfaként indult - régebben azt gondoltam, ha ennyire nem akar valami sikerülni, akkor azt nem szabad erőltetni. Mostanában azt gondolom, hogy neki kell feszülni az ellenállásnak, és meg kell birkózni az akadályokkal. Nem öntelten és önhitten, nem ki, ha nem én? alapon, hanem azzal a tudattal, hogy ember vagyok, sőt: felnőtt ember vagyok, és az életben ott a nehézkedés, meg az ellenállás, ami nehezíti az előre haladást, de nem függesztheti föl a hajtóerőt.
Mindig is béna voltam a gyakorltai dolgokban, ha nem találkozok kedves emberekkel, akik elmondják nekem, melyik vonalra mit írjak, és ha pl. most nincs itt Kasia a hétköznapjaimban, aki tudja, hogy merre kell menni és hányra, akkor nekem igazán nehéz. (Ami nem azt jelenti, hogy nem tudom megoldani.)
És most már egy hónapja benne steckenelek egy ilyen szituációban. A bankkártyámról van szó.
Úgy kezdődött, hogy mindent sikerült elintéznem, oké. Megkaptam a kártyát, megkaptam a pinkódót. Elmentünk vásárolni Kasiával. Fizetni szeretnék a pénztárnál a kártyámmal. Nem megy. Próbálom megint. Nem megy ... totál ciki, nem hibás a pinkód, hanem a kártya nincs engedélyezve. Kasia fizet. Biztos az a baj, hogy nem aktiváltam még a kártyát, tanakodunk, jó, akkor leemelek pénzt egy automatánál, és akkor meglátjuk. Az sikerül, oké, akkor most már nem lesz semmi gond.
Következő alkalom, egy héttel később. Megint együtt vásárolunk éppen valahol, ja, igen, ez volt a fülvédős alkalom, mert már nagyon erősen fújt a szél -- fizetnék, semmi. Újra. Semmi. A rendszer nem tudja fogadni a kártyát. Kasia fizet. Megteszem személyi bankommá. Örülök, hogy mindkétszer ott volt, különben igazán kínos lett volna (így is az volt mondjuk).
Jó, akkor bemegyek a bankba, megkérdezni, mi a gond. Ott kiderül, hogy a kártyám csak egy úgynevezett service kártya, ami csak automatákkal működik, fizetni nem lehet vele. (Nekem ezt miért nem mondták???) Jó, akkor szeretnék egy új kártyát. Jó.
Megjön a kárty, múlt héten. Pin kód sehol. (Azt mindig később küldik.) Rohangálok a baknba, hogy legyen pénzem. Közben vásárolok a szobám számára, függöny, szőnyeg, miegymás. Nincs nálam elég pénz, sebaj, a boltban egy sarokban hagyom a dolgaim, kiszaladok egy automatához, a service kártyám, működik. De nem. Mögöttem kígyózik a sor, izzadok rettenetesen, kártya ki, kártya be, semmi.
Vissza a boltba, szépen visszapakolom a cuccokat a polcra, nincs pénzem megvenni. Bank. A hölgy barátságosan mosolyog, nem érti, miért nem működik a kártyám, elvileg minden rendben, egyszerűen nem működik, nem érti ... persze az új sem működik, ahoz még nincs pinkódom. Jó, akkor adjon készpénzt, remélhetőleg hétvégén megjön a kód.
A kódot tegnap sikerült végre becserkésznem, elkeveredett a levelem a házban. Jó. Ma elindulok reggel korán, könyvtáras nap lesz, el kell kezdeni Celannal foglalkozni. Szóval elindulok, a könyvtárba beiratkozni sok pénz, nálam egy fillér sincs, sebaj, most már simán föl tudok venni. A bank csak 10-kor nyit, de az automatás részbe be lehet menni. Jó. Három automata -- a kártyám egyikkel sem működik. Beteszem, kidobja azonnal. Kipróbálom mind a hármat kétszer.
És én egy türelmes és megértő ember vagyok. De mikor már niagaraként ömlik az izzadtság a hátamon, hogy nem hiszem el, egy hónapja ez a vacak játék a verdammte Bankkartekal -- ezek azok a pillanatok az életemben, amikor szeretnék leülni egy sarokba, és megvárni, amíg mindennek vége. Néha elolvasnék egy verset, gondolom ilyenkor, kérnék egy kávét valakitől, és jól ellenék ott a sarokban.
Elmegyek a könyvtárba. Kasia odaadja a kártyáját, hogy vegyek föl az övéről pénzt -- persze visszamegyek a bankba nyitásra, hogy most akkor mégis mivan. Hát ők semmi hibát nem látnak. Biztos a mágnes csík sérült meg, hát akkor kapok egy új kártyát.
Udvarias vagyok, csak halkan mondom, hogy tudja kérem, már egy hónapja ez van, nem férek hozzá a pénzemhez, rohangálok a bankba, hogy legyen készpénzem, emberek tucatjai előtt állok a nemműködő létező összer kártyámmal, a sor elején, tanácstalan arckifejezéssel...
És akkor visszamentem a könyvtárba, ahol közölték, hogy nem iratkozhatom be kölcsönzősnek, csak olvasótermesnek, mert nincs nálam a lakcímbejelntkezést igazoló papír. (Itt nincs lakcímkártya, csak egy fénymásolt papír, amit a tanács állít ki, és csak három hónapig érvényes.) És akkor azt mondtam, hogy jó, akkor nem kérek semmit, és akkor már tényleg sírtam befelé, hogy ilyen átkozott napot, pedig hogy elterveztem, hogy tanulni fogok.
Teljesen föladtam a küzdelmet a nehézkedéssel, előjött a teljesen hélácskácska énem, föladom, kész, és meg is sértődtem az életre, meg az univerzumra, meg a nőre a pult mögött, hogy miért nem irazkozhatok be lakcímigazoló papír nélkül, és különben is, miért nem kezdhetek el itt most hangosan sírni??

És akkor azt gondoltam, hogy ugyan már, heckerhéla, ugyan már.
És szépen visszamentem a pulthoz, azt mondtam, hogy jó, mégis szeretném azt az olvasótermes papírt, és nekiveselkedtem a teljesen új, hatalmas és ismeretlen rendszerű Staatsbibliothek rendszerének, hogy akkor ma ezt is meghódítjuk, és megértjük, hogy hogyan is működik, és majd holnaptól kölcsönözhetek is, ha elviszem a papírt...és olyan jó könyveket találtam, olyan sok hasznosat olvastam este nyolcig, igazán jó nap volt. És ha arra gondolok, hogy negyed 12-kor azt gondoltam, hogy itt hagyom az egészet a fenébe is nem csinálok semmit, mert ma szemmel láthatóan nem alkalmas rá a csillagok állása, mert ma egész egyszerűen semmi sem megy - hát hiba lett volna.

Mindig vannak pillanatok, amikor szeretnék kisétálni ebből az életből, visszaülni az íróasztalomhoz a lakásban, amiből eljöttem és ha nagyon muszáj, fölutazni Pestre hallgatni néhány órát az egyetemen, meginni egy kávét a Prágában az emberekkel, akiket szeretek -- egyszerűen az ismerős könnyűségét szeretném, amit otthonosságnak nevezünk.
Nagyon sok energiát igényel valamit elsajátítani. És nem két hétre, vagy három hónapra maradok itt, hogy azt mondhatnám, elég az Überblick, úgyis csak rövid távú ittlét ez. Nem elég az überblick, mert minimum egy évet maradok itt, itt kell élnem és a hétköz- és ünnepnapi dolgaim intézni. Jó is, hogy nem utazhatok haza bármikor, mert így ide vagyok koncentrálva (bocsánat, ez iszonyat ronda így és magyartalan) és rá vagyok kényszertve, hogy meggyökerezzek ebben az életformában, ebben a közegben. Meg kell mondjam, néha tényleg rémesen nehéz.

De hazudnék, és elégedetlen volnék és hálátlan, ha ezt az oldalt hangsúlyoznám. Mert a másik oldal, az ajándékoké, sokkal erősebb. Az emberek, az események, az időjárás, a TV torony ködben és anélkül. Ahogy a Celan kommentárokat olvasva most itt van minden, amivel az eddigi években foglalkoztam: Hölderlin, Heidegger, dialógus és az az örök Du. Ez tényleg az én témám, ez a költészet, és milyen hirtelen és nem vártam kaptam ezt is témaként.

Szóval nem adom fel, ahogy a lakáskeresést sem, bár az is eléggé nehéz. De ha meg tudod nevezni a dolgokat, amik felé törekszel, akkor sokkal könnyebb dolgod van, mert összeszeded az erőd, összpontosítasz és elindulsz. Mint mikor szembeszéllel biciklizel. Csak nem fogsz tán leszállni a bicikliről, vagy elindulni ellenkező irányba, mert az arcodba fúj a szél?

Főleg, ha hiszed, hogy ebben az egész emberré válási küzdelemben nem vagy magadra hagyva.