Anya csak egy van

Az elmúlt hetek eseményei megint itt sűrűsödnek. Volt megint hajnalba nyúló est a zsidó barátaimmal és barátaim barátaival, Mauerfall-évfordulós városbancsászkálás, Aka piros hűtőszekrénye, kirándulás egy letűnt világ teljesen elhagyatott helyszínén (ahová még be is zártak, mert lemaradtunk a csoporttól): a Bogensee-nél, ahol Goebbels villája áll(t) ill. ide építették a FDJ (Freie Deutsche Jugend) főiskoláját (a szocialista országokból világszerte ide jöttek a szocialista reménységek tanulni) '45 után. Goebbels villájából már nem látni a tavat, mert a természet mindent visszahódított, de a padlóba süllyeszthető szalonablakok még működőképesek, a fürdőszoba csempéje még eredeti, akárcsak a fürdőkád. A hatalmas előadóteremben a parketta legalább 50 centire fölpúposodva, a DDR idők legmodernebb tolmácsfülkéi, mind a 20, elhagyva és, '99 óta, teljesen fűtetlenül állnak, néhány szinkrontolmácsoláshoz szükséges eszköz még szanaszét a kis szobákban. A műfák a menzaépületben porosodnak, leszakadt függönyök, hulló vakolat, mindenütt jéghideg - nem is lehet ide jönni, csak külön engedéllyel. A helyet évek óta próbálják eladni, de annyira nem előnyös a fekvése ( kb. 40 kilométernyire fekszik Berlintől, egy gyönyörű erdő közepén) hogy wellnes központot akarjon ott valaki építeni, múzeumnak meg nem akarják, nehogy náci ill. nosztalgia-szocialista zarándokhely legyen --- így múlik el a világ dicsősége, a márkamilliók, a kortárs Németországban egyedülálló (najó, még Hitlernek és Göringnek voltak ilyenjei) elektoromos vezérlésű ablakok.

A hely maga, amilyet csak szomorú fotókon látsz, vagy CD borítókon. Fölfeslett fotelok. A falon maradt A/4es papír, hogy az emeleten XY előadása lesz Z előadása helyett -- mennyi élet volt itt egykor! Most meg csak az egyszem portárs küzd naponta a természettel, hogy valami formája, alakja maradjon még a területnek. (Persze úgyis veszít. De ő még ismerte a fákba vésett szerelmespárokat, nem tért magához a döbbenettől, mikor a rendszerváltás után kiderült, hogy a kazánhelyiségben, ahol redszeresen dolgozott, monumentális lehallgató rendszer üzemelt.)

Elsétálsz az erdőn át a tóig, arra gondolsz, hogy Goebbels mindezt a villájából kipillantva csodálhatta, később olvasod a naplófeljegyzését: Itt végre megnyugodhatok. Itt végre csönd van, pihenhetek. Olvasok, gondolkozok....Csak ez a zsidókérdés, ezt végleg meg kell oldani! Olyan szépek itt a fák. És azt gondolod, hogy Celan milyen zseniálisan, milyen szikáran mondta: Der Tod ist ein Meister aus Deutschland. Ők itt, ezek itt, ültek a meleg szobáikban, a létező legcsodálatosabb helyeken, és halált álmodtak.

De igazából nem erről akartam írni. Hanem valami másról. Másabbról. Most ki kell találnom, hogy honnan is kezdjem el mondani. Hogyan is.

Azt hiszem, arról már írtam, hogy a távolság gyógyít - hogy mennyire ez ellen voltam korábban, mert azt gondoltam, hogy elmenni ugyanaz, mint elmenekülni. Kasia szerint az indíték nem mindegy: hogy menekülésből mégy, vagy mégy, mert most ez a következő lépés - és ebben Kasiának teljesen igaza van. Így ki lehet hozni egy pozitív eredményt, hogy a távolság tényleg gyógyít.

De akkor ott a következő kérdés: mi a visszajövetel? A hazatérés - érzelmezzük akárhogy is a "haza" fogalmát...

Első sorban azt jelenti, hogy röpke másfél óra alatt egy egészen más dimenzióba kerülsz. Az állomáson leszakítva a menetrend-papír, állsz ott, ácsorogsz, türelmesen (vagy türelmetlenül) mert úgy rémlik a régi vonatozásokból, hogy valamikor öt körül van egy gyors. Tényleg van. Felszállsz, aztán állsz ott, ácsorogsz, mert tele van az egész vonat, mivel az egyik kocsit le kellett szerelni még indulás előtt, mert rossz volt a fék. Inkább leszerelni, mint hogy tragédia legyen, há nem? De, tisztelt kalauz úr, de bizony. De akkor már csodálkozik egy kicsit az ácsorgó utas, amikor hallja a két kalauz beszélgetését egymás között, arról, hogy menjenek a fenébe az emberek, akik kérdezik, hogy miért kell mégis egész Nyíregyházáig állniuk? Ha nem tetszik nekik...Hm. Hát fizettek, vagy nem? Akkor ki élhet itt a tetszés kinyilvánítás jogával?

Hirtelen te magad vagy a távolság, vagyis inkább valami megosztott formában: van egy szem, a te szemed, ami a távolságból néz, néz téged, aki most itt vagy, itt állsz, élsz, érzed, hallod, szagolod - az a szem szúrós, elszokott ettől, irritálja az eladók halálra unt arckifejezése, a köszönések helyetti bazmegek, és az a szem odáig merészkedik, hogy kijelenti: itt még az ég sem olyan.

Na de kedves szem, kihez is tartozol? Hol is van az, akihez tartozol?

Aztán van az az elképesztő, mámorító könnyűség, hogy minden szót értesz. Nem csak a mondatok értelmét, nem csak a kontextust, nem: minden egyes szót. Fejbe kólint, hirtelen megint zsongással lesz tele az agyad, mint az első idegenben töltött napokban, megfájdul a fejed, két napig fáj. Pofátlanságnak érzed, hogy ez a rengeteg szó betolakodik a koponyád mögé, nemnemnem, elég nekem az értelmes beszéd is, elég néhány mondat, minek ez a rengeteg?

És aztán a következő mámor, hogy akadály nélkül képes vagy beszélni. Hogy megint ott vannak azok a leheletnyi árnyalatok a beszédedben, a dolgok megnevezésében, amik miatt szerelmes vagy a nyelvbe. Hogy választhatsz, hogy csiszeg-et vagy csoszog-ot mondasz, hogy rezzen vagy zizeg. A nyelv fölött állónak érzed magad néhány órára, ez a mámorító hazugság, hogy enyém a nyelv (amit már hónapok óta nem éreztél), ez bódulat a köbön.

A nyelv a csatorna, és nem csak az édeset, a keserűt is hozza. Magad-darabokat is vissza, amiket elfelejtettél, mert mondani nem tudtad.

A piacon felismered a zöldségeket. A boltban tudod az áruk csomagolása alapján, hogy mi van a papír mögött. Ha meg is változtak helyek, egy kontinuitás-láncba helyezkednek: régen ez volt, most így néz ki, megnézzük, majd legközelebb milyen lesz.

Milyen leszel te?

Ülsz a konyhában, olyan ízekkel vagy tele, két napja, hogy már mozdulni is alig bírsz, nem is az éhség, az ízek miatt eszel, nem mintha annyira hiányzott volna, de most a következő két hónapra elraktározni őket megint...Minden a magától értetődőség végtelen könnyűségével: mintha lefújták volna a saját súllyodat a válladról. Következő bódulat, a hétköznapi célokhoz jutás kérdés nélkülisége. Igen, apád tudja, kinél kell érdeklődni laptop-ügyben. Anyád, hogy hol kapsz vastag harisnyát. És a család, a legkisebb helyen is, egyetlen szobában is, mindenféle kérdés nélkül, mindenféle életkörülmény változás ellenére, mint a levegő, olyan természetes közeg. Nincs mit magyarázni, a viták onnan folytatódnak, ahol két hónapja abba maradtak, most onnan tovább léphetünk, a napok itt majdnem ugyanolyanok, mint augusztusban voltak - és ettől néha összeszorul a gyomrod, mert megint kicsúszik a saját-talaj a lábad alól, megint átmegy valami kollektívba, mégha ez a kollektív olyan édesen könnyű is, olyan, mint a margarinnal kikent edény.

A világ nem tökéletes hely. Te, aki a tökéletességed hajszolod, te, aki idealista vagy és egy üres tejesdoboz jelentésén órákat gondolkodsz, te is értsd meg ezt. Senki sem hibás, ha tökéletlen. Mindannyian hibásak vagyunk, hogy az. Bocsáss meg magadnak. Bocsáss meg magadnak. Bocsáss meg másoknak is. Bocsáss meg magadnak.

Apám mondatai oda emelnek, ahová jutni szeretnék. Beszél a kezében a díjjal, 120 ember előtt a pásztorról és a béresről: arról, hogy a pásztor azért nem fut el a farkas elől, mert tudja, hogy a bárányok rá vannak bízva, mert tudja, hogy a bárányok az övéi. Ha elfutna, ha a bárányok elpusztulnának, ő maga pusztulna el. Apám úgy beszél magyarul, mintha ez lenne az anyanyelve. Olyan könnyedén és gondolkozás nélkül, ahogy ritkán - minden szava a helyén van, és úgy vágyom, vágyom arra, hogy én is tudjam, milyen bárányok pásztora vagyok.

Anyám mondatai az utat mutatják oda, ahová vágyok. Azzal a világos, éjszakát a nappaltól szétválasztó, késpenge élességű gondolataival - anyám a legokosabb asszony az ő anyján kívül, akit ismerek.

Apám súlya teher a vállamon, mert súlyt ad az életnek és elvárást állít elém is: a saját elvárásaimat magammal szemben ő mondja ki. De még mielőtt összeroppannék a súly alatt, anyám használati útmutatót nyom a kezembe, felhasználási jónatácsokat saját magamhoz, és kisimítja a hajamat a szememből.

Lehetek én akárhol, a berlini ég határtalan szabadsága alatt, a gondolataim, elméleti kérdéseim kábulatában, beszélhetek országok közötti különbségekről - igazából talán én magam vagyok a híd. Nem itt, vagy ott. Nem német vagy magyar. Nem keleti vagy nyugati. Nem idealista, vagy racionalista - nem helyekhez kötött.

Híd vagyok. Híd vagyok? Apám és anyám között. Németország és Magyarország között. Két nyelv között. A szívem két fele között.

És az otthon? Az otthon valahol épp itt van, a levegőben, az ég alatt? Ami az egész földön ugyanaz, minden négyzetcentiméteren egészen más. A helyek események színhelyei, a helyek történések lehetőségei - az otthon meg talán valami kézzel nem fogható, nyelvvel meg nem nevezhető, valami valami.

Akármelyik irányba indul is a repülő.

olvasnivaló

http://elmondo.blog.hu/2009/11/11/stempeln_sie_mich_nicht_zum_ungarn#more1517513

Vicces

Kb. fél éve állítottam be a gmail fiókom hátterének a buszmegállósat, és azt is beállítottam, hogy mindig azt mutassa, Berlinben milyen az idő. (mert ha Berlinben süt a nap, akkor a buszmegállós háttéren is süt, ha ott esik az eső, akkor a háttéren esernyős emberek várnak a buszra) És most látom, esik az eső a postafiókomban, és mosolyognom kellett, hogy elég kinéznem az ablakon, nem kell már semilyen virtuális Verbindung, kinézek, és látom.

És hogy ez milyen jó.

20

Ich erinnere mich nicht mehr daran, was ich mit 20 über das Leben gedacht hab. Jetzt müsste ich meine Tagebücher aufschlagen - sie sind doch in einem anderen Land.

Man sieht die Dominosteine in der Stadt, zwischen Potsdamer Platz und Brandenburger Tor, und dann die, die in der Regierungsviertel stehen - sie bilden eine lange Kette, heute, um 17.00 werden sie dann gekippt, um zu symbolisieren, wie die Mauer "gefallen" ist. Die Dominosteine kommen aus verschiedenen Länder, mit verschieden Interpretationen des Mauerfalls. Bunt sind sie, und unglaublich viel, man kann sie überhaupt nicht fassen oder aufarbeiten, nur Farbeneindrücke, und Augenblicke bleiben, mit den Sätzen: Make love, not walls! oder Ich bin ein Berliner oder Es gibt nur ein Berlin oder der Zitat, von Vaclav Havel: Hoffnung ist nicht die Gewissheit, dass am Ende alles gut wird, sondern das Bewusstsein dessen, dass egal, was passiert, alles einen Sinn hat. (Und ich frage mich, ob dieser Satz einen minimalen Wahrheitsanteil nach so einem Jahrhundert, wie der 20., haben kann. Sag bloß einem KZ-Überlebenden: egal wie es läuft, es hat einen Sinn...ja, welchen? was für einen? Eben das ist die Tragödie unserer Generation, dass wir diese theologische Begriffe, Gewissheiten, wie Wahrheit, Gut und Böse, Urteil, Sünde, verloren haben. Blätter in der Wind, fröhliches Fallen, schöne Aussicht, weiches Bodenerreichen?)

Was "Sinn haben" bedeutet, weiß ich nicht. Um das zu wissen, braucht man das Ziel zu kennen, nur so kann man die Ereignisse beurteilen. Ob die Geschehenen dazu etwas beigebracht haben, dass das Ziel erreicht wird - oder eben im Gegenteil, verhindert haben, da anzukommen.

Ich kenne kein Ziel, ich bin Unterwegs, suche in diesem Haufen des Lebens Werte, Wege und Leute, mit denen ich ein Stück weiter gehen kann. Tag für Tag halte ich es immer wichtiger, da zu leben, wo man sich zu Hause fühlt, und etwas ganz natürliches machen - so schaffen, das man fast nicht Bewusst ist, dass man etwas geschaffen hat. Einfach natürlich für einander da zu sein, einatmen, die Blätter beobachten, den Vogel am Baum, oder den Mann gegenüber, hinter dem Fenster, auf dem Flurboden zu sitzen und die Internetfrekvenzen am Monitor zu beobachten und über Italien zu sprechen, gemeinsam am Sonntag frühstücken, und fühlen, dass wir dankbar sind, weil wir hier, jetzt, einander haben.

Und eben das ist, was gegen einem Mauerbau wirken kann: die Einheit festzustellen, Tag für Tag in dieser Einheit miteinander sein - und es niemandem zulassen, dass er komme und sage: nicht die Einheit ist Ursprünglich, sondern die Getrenntheit. Wer so etwas sagt, der behauptet Gott zu sein, der die Macht und die Weisheit hat, Licht und Finsternis, Meere und Boden von einander zu trennen.

Wir sind nur Menschen, voll mit Gerissenheiten, Verissenheiten, Zerrissenheiten. Last uns endlich keine Grenzen mehr setzen, lasst uns einfach lieben lernen, die Einheit, die Kontinuität des Lebens zu leben.

És még mindig ez a világ legszebb klipje

http://www.youtube.com/watch?v=Bqvcmud3LFQ

Hatvannegyedik

- és egyben az első, amelyen havazik.
Bevallom, reggel már kicsit mérgelődtem az eső miatt, ami hétfő óta folyamatosan esik, az itt szokásos erős széllel párosítva, esernyőtépő ellenfél. Aztán most, kb. fél órája hó lett belőle, és máris megbocsátottam mindent, sőt, én kérek bocsánatot a zsörtölődésért. Óriási, gyönyörű pelyhek, és olyan sűrűn hull, hull...az első havas nap egy évben mindig egész különleges.

Itt ülök az ablak előtt a kényelmes fotelomban, a radiátoron a lábam, minden finom puha meleg, a héten sokat pihenek, mert a testem erősen jelzett, hogy eddig bírtaa pörgést, és nem tovább, hagyjam mostmár békén kicsit. Szóval nézem a havat, mit nézem, bámulom, csodálom, aztán a héber abc-t, a kézírás már igazán jól megy, de a nyomtatott betűk képét még csak most memorizálom, és néhány kampós betű annyira hasonló, hogy fogalmam sincs, mit takar (de majd Sheer elárulja). Olyan kérdésem lenne még, hogy a fogkrémeket hogyan kell használnom, merthogy ez egy duplacsomagolás volt, amiből a kékkel reggel, a pirossal este kell fogat mosni, de most mit csináljak délután negyed kettőkor?

És ez a hó, ahogy nézem a zuhanását, érzem, ahogy engem is húz le a gravitáció, vonz magához a föld, nehézkedem, ember vagyok. Milyen szép ez.

A felegyenesedés ajándéka

Egy barátnőm egyszer arról prédikált, hogy Jézus gyógyítása nem csak a testre, hanem a lélekre is kiterjed - sőt, elsősorban a személyt érinti meg. Nem emlékszem már pontosan, melyik történet alapján beszélt erről, meg hát nem is hallottam, csak olvastam ezt a prédikációt, de az nagyon megragadt, hogy az evolúciós emberré-válás modellt alkalmazta a lélek emberré-válására, a fölegyenesedés képét: Jézus megérint, és a görnyedt, terhek alatt meghajló lélek lassan fölegyenesedik, a deformált, torz alakja artikulált emberformává válik, és a tanítvány, a követő, az a fölegyenesedett, Isten-képű ember.
Ha egyenesen állsz, több levegő érkezik a tüdődbe, mélyebben lélegezhetsz, olyan magasra nyújtózhatsz, hogy magad sem hiszed, sőt, ugorni is tudsz, a fák ágait elérni, megérinteni a leveleket - egyenesen állva egészen más a perspektíva. Alulról nézve minden nagyobb nálad és félelmet kelt, beláthatatlan, és görnyedt háttal nem tudod a fejedet sem olyan szabadon forgatni, hogy föl tudnád mérni a távolságokat, mélységeket és magasságokat. Fölegyenesedve valahogy reálisabbá válik a kép, fel tudod mérni, meddig juthatsz el, melyek azok az ellenállások, amiket van esélyed legyűrni. Lehet játszani a cipősarok magasságával, pipiskedéssel, a karok magasba tartásával, gerincoszlop megfeszitésével, hogy még centiket nyerj az ég felé.

Csak fölegyenesedni nehéz, olyan lépésnek tűnik, amit ember nem képes megugrani. Vagy csak Kierkegaard hit-lovagja?

Mot mintha állnék, és a világ nem olyan ilyesztő. Most, mintha évek óta először, otthon lennék. A világban? Magamban? Itt, ahol lakom? Azok között, akikkel együtt élek? Mindegyik kérdésre igen a válasz, még ha úgy engedem is ki ezt a szót a számon, mint egy szappanbuborékot, ami bármelyik pillanatban, valaminek nekiütközve, azonnal szétpattanhat.

Ha kép-párti lennék, egész biztosan lefotóznám a szobám, hogy megmutathassam, milyen otthonos végre. A hétvégén egyszer csak, éjjel fél háromkor megjött az ihlet, és tudtam, hogyan kell kinéznie, hol kell a bútoroknak állniuk. Másnap megcsináltam, mindent oda toltam, ahová éjjel elképzeltem, és valóban, a helyére került ágy, szekrény, polc, asztal. Aztán Akával elmentünk az Ikeába, és vettem egy fotelt, ami most az ablak előtt áll, látom a fánkat, ahogy őszül, a szemközti házak falát, amin, mint egy hosszú lépcsősoron, reggelente fölkapaszkodik a nap az égre, az esőt, ahogy mindent beborít és összemos, és az eget, legyen pillanatnyilag akármilyen távolságban.
Annaval a vasárnapi bolhapiacon borospoharakat vettünk a wg-nek, mert azok még nem voltak a konyhában. Szépen összeválogattuk a legszebb kritálypoharakat (persze, nem igazi kristályok, de úgy néznek ki, úgy vannak csiszolva), és miután az árus azt mondta, hogy a nyolc pohárért 15 eurot kér, najó, legalább 10-et, megbeszéltük, hogy mi darabjáért egy euronál nem adunk többet. Mondtam aztán a férfinek, hogy ez van, nyolc euro vagy itt maradnak, és odaadta őket nyolcért. (Nem gondoltam volna, hogy még alkudni is képes vagyok.) A bicikliút oda és vissza, hogy minden a lehető legközelebb van ide, és az utcák, amiken Anna keresztülvezetett, hogy nem is tudtam, milyen szép ez a környék. Ezek a vasárnapok itt, ebben a városban, a csöndjükkel, a pihenő, sétáló emberekkel, a bicikliző családokkal. Ez az ősz, a gyönyörű színeivel, a rettentő hidegével, de ezzel a makulátlanul tiszta hétvégi egével.

És a tegnap esti sétám, ahogy természetesen megint eltévedtem ezen az ezernyi kis utcán, mert annyi a látnivaló, kalapüzlet, és egy bolt telis tele használt cipőkkel, és egy bolt, ahol csak napraforgóból és egyéb magokból készült, számtalan olajfajtát árulnak, az élet ámulatba ejtő gazdagsága, hogy olyan dolgokra lehet specializálódni, amiről talán még nem is hallottam. A sok kicsi étterem, mindegyik a maga saját hangulatával és világával (és igen, itt nyugodtan el lehet menni hetente egyszer vacsorázni, mert 8-10 euroért fejedelmien jól laksz, és az tényleg nem pénz), a Nikolaiviertel a TV-torony lábánál, mint egy délnémet falu...és ez a sóvárgás, ez a Hunger nach Allem, mert olyan sok mindent nem láttam még, és olyan jó lenne még sokat látni, ebből a perspektívából, innen --

-- innen szép az élet.