(Merthogy soha nem lehet tudni, meddig tart a "valóság" és hol kezdődik az "irodalom". Márha kategóriákban akarunk beszélni.)
"...Mit Worten holt ich dich wieder, da bist du,
alles ist wahr und ein Warten
auf Wahres."
(Szavakkal hoztalak vissza, hát itt vagy,
minden igaz és a várakozás
az igazra.)
Celan. Ma is, holnap is, emiatt tegnap délután is őt olvastam, és ma is -- sokat vagyok a könyvtárban, végre végre, órákat eltöltök a szövegek fölött. Verset elemezni, értelmezni a legizgalmasabb dolog szerintem, főleg egy olyan nyelven, ami nem az anyanyelvem, egy olyan költőtől, aki mindenféle nyelvekből összegyúrva alkotott új német szavakat egy sajátos szimbolumrendszerbe ágyazva -- igazi kihívás.
De amikor ma a tanárnő fölolvasta a Todesfuge-t (Schwarze Milch der Frühe wir trinken sie abends, wir trinken sie mittags und morgens, wir trinken sie nachts...) kirázott a hideg, úgy, hogy a teljes testem libabőr, és összegyűltek a könnyek a szememben, és aztán újabb libabőr roham. Nem azért, mintha mindent értettem volna, sőt, inkább a felolvasás miatt keveset (bár a verset már ismertem) nem azért, mert annyira titokzatos (persze az, és nagyon izgalmas mint "probléma", de ez hallás közben nem tudatosul a hallgatóban) hanem egyszerűen ez a nyelv, ahogy zenél. Ahogy hangzik. A szavak egymás után, ahogy összeállnak mondatdallamokká és szövegdallamívvé. Én nem tudom, Jákóbnak mije volt az, amivel, mint Istennel, végigverekedte azt az éjszakát (ha a történetet allegorikusan, és nem szó szerint értelmezem), de valahányszor eszembe jut ez az eset, és magamat Jákób helyébe képzelem, akkor az én ellenfelem a nyelv. És fogást keresek rajta, hogy megragadjam, miközben természetesen ő a nagyobb, a hatalmasabb (ahogy Heidegger mondja, már eleve benne állunk), és ő ragadott meg már engem rég, és én mégis, mint Jákób Istenhez, úgy könyörgök, nyüszítek, hogy nem engedlek el, míg nekem nem adod a szavaid, a színeid, míg meg nem tanulok beszélni és írni. Itt, egy új nyelvi környezetben ezt még jobban, intenzívebben érzékelem, minden nap szavakat és kifejezéseket fedezek föl, minden új közmondás vagy szófordulat egy új világ megnyílása - izgalmas, hogy miért azzal az elöljáróval képezik az igét, hogy miért ez a vonzat, és nem az, ami magyarul, hogy milyen képpel fejezik ki, amit az anyanyelvemen így és így mondunk...és nevetségesen, mint egy nyugdíjas néni a délutáni szappanoperán, mindig meghatódom, ha valami újjal találkozok, mert annyira szép.
Ma láttam az utcán négy lány, akik jelnyelvvel beszéltek egymással. És egy percre azt gondoltam, ha létezik olyan, hogy abszolut nyelv, akkor az az övék: ez a csupasz, meztelen nyelv, mindenféle hangok, zörejek nélkül, csak jelek, amik jelentéssel bírnak. A nyelv ideája. Mindig szép süketnémákat nézni, ahogy beszélnek, hogy ebben a hangtalanságban minden ott van, mint egy zene nélküli tánc, mint egy tiszta közlés.
Utána viszont rögtön arra gondoltam, hogy ha így kommunikálnánk, soha nem történne az meg velem, ami ma megtörtént, miközben a tanárnő olvasta a verset hangosan, mert ott épp nem az értelem, a közlés tartalma volt a lényeg, hanem azok a zajok és zörejek, amik a nyelv sajátja, amiktől zene, dallam és mozgalmasság és hangulat lesz a beszédben. És akkor nagyon hálás lettem, amiért hallok.
Persze az élet közben egészen hétköznapi elemekből tevődik össze, amikkel igen, legalább annyira küzdök, mint a nyelvvel, csak nem vagyok olyan lelkes tőle. Pillanatnyilag, a bankkártyám megoldódott története után, a legnagyobb problémám az ösztöndíjam beosztása. A kezdetek miatt olyan sok kiadásom lett, hogy szépen eladósodtam (Kasia megmentőm), amit most próbálok visszafizetni, és végre tudatosan bánni a pénzzel. (Ezt eddig sohasem tettem, mert egyszerűen nem érdekelt, úgy voltam vele, hogy amíg van, van, ha meg nincs, és mégis nagyon kellene, majd a szüleim -- de most nem akarok tőlük kérni, mert egyedül szeretném megoldani ezt a problémát, és semmit sem oldok meg azzal, ha majd ők törlesztik a tartozásom, vagy kipótolják a hiányaimat. Ezt most nekem kell, szépen felnőttesen megoldani.) Szóval mióta megkaptam az ehavi ösztöndíjam, minden blokkot elteszek, és nyitottam egy füzetet, ahová felírom a kiadásaim. Vettem egy termoszt, és kávéfiltert, hogy reggel a nagy kávéfőzőn több kávét főzzek le, amit aztán elvihetek magammal egész napra, és akkor nem kell napközben vennem. (Minusz napi két euro.) Holnap rászánom magam, és lefénymásolok néhány könyvet, és nem veszek többet, mert tényleg iszonyú drágák. És a hétvégén rendesen be fogok vásárolni, és reggel készíteni fogok szendvicset magamnak, hogy azt se napközben vegyem 2-3 euróért. Muszáj leszek erre figyelni, bár semmi kedvem hozzá, de valamikor ezt is meg kell tanulni. Nem lehet itt mindig csak verselni, kéremszépen. A tartozásom majdnem-felét már visszafizettem, és ha a következő ösztöndíjamig kijövök mínusz nélkül, akkor a következő évet már tartozás nélkül kezdhetem meg. És akkor talán majd még vehetek is magamnak egy olyan mini leptopot, mert ezzel a böhöm nagy zörgősemmel nem tudok könyvtárba járni - egyrészt mert iszonyú nehéz, másrészt mert olyan hangos a ventillátora, mint egy kisebb atomerőmű, mindenki agyára mennék vele az olvasóteremben. (Ahogy a szipogós náthások.)
Apropó, könyvtár: valami döbbenet, hogy mindig tele van. Öt emelet, minden emeleten legalább 70 ülőhely az olvasógalériákon, és még körbe, a könyvespolcok között is, de ha délelőtt 11 és délután 3 között mész, minden szinten legalább egy kört kell tenned, mert az olvasógalériákon kizárt, hogy helyet találsz, a könyvespolcok között is majdnem minden foglalt. Mint a Szabó Ervinben vizsgaidőszakban.
Hétvégén látogatóim voltak Magyarországról. Míg vártam őket a reptéren, ahol legutoljára akkor voltam, amikor megérkeztem ide, azt gondoltam, hogy most nem úgy állok itt, mint aki otthonról kap látogatást, hanem mint aki otthon vár látogatókat. Akármit is jelentsen ez - furcsa volt. Jó volt, hogy itt voltak, leginkább azért, mert az első este sokkoló magyarul beszélése után (hogy a saját hangodat nem ismered meg, ha nyelvet váltasz) már jól ment a dolog, és a félelmem, hogy amint újra magyarul beszélek, majd minden németet elfelejtek, alaptalannak bizonyult. Jó volt, hogy itt voltak, mert tudatosodott bennem, hogy van egy betegségem, amit úgy hívnak, Ungarn, és ezzel majd talán lehetne valamit kezdeni.
És bár szép időnk egyáltalán nem volt, najó, annyira rossz sem volt, csak a taknyos ég (persze most, az utolsó októberi napon, és már tegnap is, olyan gyönyörű szikrázás van kint és fönt, hogy ebből ma egész biztosan Tierpark és jogging is lesz) - azért igazán jó volt a városban. A fejemben már előre végigpörgettem, mi az, amit érdemes megmutatni, és meg is lehet ennyi idő alatt - nem nagy látványosságok, inkább a hangulat helyek. Így lett aztán egy fél-kisboltnyi fülbevalónk, és olyan kaleidoszkóp, ami minden tévénél és filmnél nagyszerűbb, és amit a kezemben forgatva az egész életemet el tudnám tölteni egy sarokban (minimális fotoszintézissel persze). Jó volt újra olvasni a Mauermuseum anyagait, újra látni, amit az elején, ömlesztve, gyorsan végigjártunk. Furcsa, hogy közöm van ehez a városhoz, furcsa, mert közöm van valamihez, amihez évek óta szerettem volna, hogy legyen közöm. És most tessék.
Ha föl alá járkálok itt, sétálok későeste vagy napközben, sokszor eszembe jut a mondat, az Alexanderplatz fal-kiállításának egyik tablójáról. Az áll ott, lehet, hogy már itt is írtam, hogy a keletnémetek életérzése a falomlás után az volt, hogy: Hunger nach Allem. Vagyis az éhség minden, A minden után. Ha itt vagy, ebben a városban, tényleg ezt érzed, hogy még arrafelé kell egy kört tenni, még itt ezen a sarkon jobbra, addig a toronyig, ezt a kirakatot, Istenem, mennyi minden van itt!
Tegnap mondtam Annának, hogy három napja olyan borzasztóan éhes vagyok, és fogalmam sincs, mit csináljak vele, mert nem találtam nagyon semmit, amit szívesen ennék, és ha eszek is, akkor is éhes maradok - és Anna azt mondta, hogy amikor megérkezett Berlinbe, ő is állandóan éhes volt, mert itt mindig annyi minden van, annyi történés, esemény, és kiszív a nap. Egyrészt mindenét rázúdítja, mint most a fák a Spree partján a színeiket, másrészt mindenedet elveszi, mert követeli, hogy észrevedd, hogy odaadd, amid van. Mikor aztán elvette, átformálja. Néha aztán nem ismersz magadra a nap végén.
A gib mir deine Wörter! könyörgés mellé éppen ezért sokszor az csatlakozik, amit ezen a látogatós hétvégén egy képeslapon olvastam (és azonnal meg is vettem):Was machen sie?-Nichts. Ich lass nur das Leben auf mir regnen. (Maga mit csinál? - Semmit. Csak hagyom, hogy hulljon rám az élet.)
A magyar barátaim itt léte alatt sikerült biciklit is vennem! Pedig kétségeim voltak, hogy el fogom-e tudni intézni. Hát el tudtam. Egy nagyon klassz kis bolhapiacon voltunk vasárnap, ahol még én sem voltam eddig, azzal a tipikus szuper berlini hangulattal, hogy mindig találsz valakit az utcán, aki prezentálja magát, és az emberek körül állják, és énekelnek meg táncolnak vele/velük együtt. (Most egy jazz zenét játszó banda volt a piacon, akik lenyűgözték a tömeget, még a rendfentartók sem küldték el őket, annyira vidám volt, ebben a csípős, igazi őszben!) Szóval a biciklim meg jobb, mint a régi, igazán örülök neki. A férfi 50 euróért akarta eladni -- mentem vele egy kört (komolyan, ez itt tényleg olyan bizalmi alapon megy, odaadja a bringát, hogy menjek el vele nyugodtan, próbáljam ki, majd visszajövök -- el is kerekezhetnék vele, nem venné észre legfeljebb fél óra múlva lenne gyanús, hogy még nem jöttem vissza...), nagyon tetszett, könnyebb is mint a korábbi, tehát tudom emelgetni, vinni a lépcsőkön - de hát mondom, nincs kosár. Jó, hát akkor ad kosarat. Fölszerelte a biciklire. Aztán mondom, najó, najó, de nem adná ide 45-ért? Gondolkozik, hogy hát azért az 50 is nagyon jó ár (és tényleg, szuper lámpa - bár a hátsó szerintem nem működik - hét sebesség, egy olyan pöpec kis váltóval, hogy csak egy gombot kell nyomogatni, hogy váltson, nagyon kényelmes), de hát végülis eigentlich kann ich's machen. És odaadta 45-ért. Meg vettem még egy böhöm nagy lakatot, és így, remélhetőleg, ez most már nem csak két hónapig bírja. Meg beállítottam az udvarba éjszakára. Vékonyabbak a kerekei is, egészen más érzés vele úton lenni, meg magasan van a kormány, egyenes háttal tudok így ülni, ami nagyon jót tesz a derekamnak.
Hétfőn volt a nyitőünnepség az alapítványnál, az ez évi ösztöndíjasok hivatalos beiktatása. Mindegyik csoportnak be kellett magát mutatnia, hogy mi lesz a projektjük -- minket én mutattam be. Előtte persze féltem, hogy ha kiállok oda, minden német szót el fogok felejteni, amit valaha is tudtam. Meg nem voltam biztos, hogy az új fekete ruhám jól áll-e. (Merthogy egyedül vettem.) Aztán meg, amikor elmondtam, amit tudtam, úgy megdicsértek a németeink, teljesen lelkesek voltak, hogy mennyire jól beszélek (a házban is mindig ezt mondják, nekem meg mindig Celan jut eszembe, meg a szókincs-szemináriumom, és tudom, hogy dehogy beszélek jól, alig tudok valamit), meg azért is megdicsértek, mert a ruha nagyon jól állt.
Tegnap meg újra koncert volt Stefanék WG-jében, megint dzse-dzse-dzse-dzsezz, nincs is jobb az élőben hallható dzsezznél. Ott alakul a szemed-füled előtt, néha olyan disszonáns, hogy kirohannál a világból, csak összeszorított szívvel bírod ki, máskor olyan harmónkus, hogy mint egy kanál méz a meleg tejben, egyszerűen elolvadsz benne. Aztán néha fölnevetsz, ha a szaxofon kifigurázta a zongoaszólót, és fejet-térdet hajtasz, mikor egymásnak adva a kilincset, végigvezetnek egy hosszú, többajtós folyosón.
Aztán, mikor éjfél körül hazaértem, Annaék épp még enni indultak, és mentem én is velük, ültünk aztán az nagyon nyüzsgő Oranienburger strassen, luxuskurvák és turisták és egyszerűen, szombat esti szórakozók, ettük a török szendvicsünket, és annyira jó volt, hogy Anna ugyanolyan lassan eszik mint én, ezért aztán a fiúknak nem csak rám kellett várni, és olyan jó, hogy nem kell mindig beszélni, van, hogy csak hallgatunk, aztán valaki lát valami vicceset, és játszunk a látvánnyal, mert nem tud betelni a szem itt.
Ez itt egy olyan ősz, ami a borongós ege ellenére sem hívja elő belőlem a depressziót, de még a rossz hangulatot sem. És akkor közben van ez a várakozás, ami végre nem szorongató vagy sürgető, egyszerűen csak a várakozás, reménységgel, hogy a ideér, ami elé nem tudok futni. Warten auf Wahres.
csütörtök
kedd
Hosszú
Mivel még legalább fél óráig ébren kell maradnom, hogy ne teljesen vizes hajjal aludjak el (ugyanis ha teljesen vizes hajjal alszok el, akkor még borzalmasabban fog kinézni reggel, mint egyébként), most írok egy hosszút.
Mesélek az egyetemről.
Az egész úgy kezdődött, hogy hétfőn kedden még akadémiai szünet volt. Szerdán egy szemináriura szerettem volna menni - van itt a Humboldon ungarisztika/hungarológia, és meghirdettek 20.százaid magyar lírát. Szép, gondoltam elmegyek. A problémák ott kezdődtek, hogy a tantárgylistán nem szerepelt, melyik teremben lesz az óra. Gondoltam sebaj, majd ott biztos ki lesz függesztve. Megérkezek, bolyongok a körfolyosón vagy 10 percet - mindenféle szláv nyelvek irodái és termei vannak ott (a magyar itt a szlavisztika tanszék keretein belül üzemel, vicces), mindegyik faliújságán részletes leírás az órákról, és információk, ki hiányzik, ki mikor kezdi az órákat. A magyaron semmi, üres faliújság. Megyek még egy kört, hátha valamit nem vettem észre. Semmi. A második kör végén észre veszem, hogy két lány kopog a titkárság ajtaján, bátortalanul benyit, és kérdezi, hogy lesz-e akkor ma ez az óra? Mire megjelenik egy prof, ugyanaz a pökhendi sznobizmus mint SZMMnél, és nevetgélve közli, hogy jövő héten már tényleg lesz óra, ich versprech es ihnen. Magyar volt, ahogy a lányok is. El kezdtünk magyarul beszélni, amitől nagyon furcsán éreztem magam, mert az elmúlt másfél hónapban szinte senkivel, semikor, és nem is hiányzik, szóval amilyen gyorsan csak tudtam, leléptem. És elhatároztam, hogy többet ide nem jövök, mert ezt a játékot elégszer eljátszottuk már az eltén, hogy senki nem mond semmit, csak ott ácsorogsz és vársz, és azon gondolkozol, hogy vajon úgy nézel-e ki, mint egy növény, vagy egyéb, emberi méltósággal nem rendelkező dolog, hogy a tanerő nem érzi emberi kötelességének, hogy emberként járjon el. És itt most közel sem arról van szó, hogy nekem egyedi eljárás dukál, mert ilyen meg olyan tiszteletre méltó vagyok - dehogy. Csak annyi, hogy beszéljenek hozzám, szólítsanak meg, informáljanak, hogy kommunikálni képesek vagyunk, ez az egyik emberi sajátosságunk.
Aztán csütörtökön az egyik Paul Celan szeminárium. A tanárnő egy verssel kezdi, valaki fölolvassa, és aztán kérdéseket kér hozzá, és nagyon gyorsan összeáll a fő csapásirány. Jójó, pislogok is nagyokat, milyen beszédes itt mindenki, de olyan sok újat nem hoz az óra. Persze, első alkalom, sok megbeszélni való, de azért picit csalódott vagyok. Aztán líraelmélet, ahol kiderül, hogy mindenki mesterképzés résztvevő már, szóval csak hallgatok. Amit azért már elég gyorsan ki lehet szűrni, hogy itt egészen más filozófiai iskola vezet: nálunk, a tanszéken egyértelműen a hermeneutika volt a legerősebb, német idealizmus és aztán szépen Heidegger, Gadamer, alig az angolszászok. Itt más szelek fújnak, olyan teoretikusok neveit sodorják magukkal, akikről még soha nem hallottam, lesz mit olvasni.
Aztán péntek, amikor is a másik Paul Celan szeminárium, ami nagyon tetszett, a tanárnő is, meg hogy ott van az én témám, a hallgatásról -- majd erről tartok kiselőadást is. És aztán az ivrit - ma már megtanultam az egész abc-t, a kézirásos változatát írni is, elég sok nevet meg tudok már jeleníteni, nagyon szép ez az írás.
És akkor hétfő, a négy órás szeminárium Hugh Granttel. Ami nagyon vicces, hogy persze az otthonról ismerős problémák, hogy kicsi a terem, itt is ugyanúgy igaz. HG a maga szórakozott és kissé tanácstalan stílusában próbálta orvosolni a problémát, hogy a szemináriumon, amin max. 30-an vehetnének részt, 58-an vagyunk. Átrendeztette a termet, felírt mindenkit a listára, és azt mondta, mindenki maradhat, kétszer leejtette az inggallérjára csatolt mikrofont, ami az egyik nagyothalló fiú hallókészüléke miatt volt rácsatolva, és aztán mind a 60 embertől megkérdezte, hogy kicsoda és mit csinál, és mit vár a szemináriumotól és igen, még eszembe jutott egy kérdés, hogy maguk mit gondolnak, mi lesz a könyvek sorsa a technicizált világunkban? És akkor mind a hatvan ember válaszolt ezekre a kérdésekre, és az majdnem másfél óra volt. Azt hittem elalszok, de többen is azt mondták, hogy nagyon köszönik, hogy itt a tanárt érdekli, kik ők és mit szeretnének hallani, mert hogy ebben az egész bolognai folyamatban (ami itt is mostanában lett bevezetve) senkit nem érdekel az ő (mármint a diákok) véleménye.
És ez a véleményalkotó-kritizáló-vitatkozó hozzáállás itt a jellemző. Ma este Adorno szeminárium volt, amit kb. úgy kell elképzelni, hogy van egy szöveg, amit az órára olvasni kellett, és aztán a másfél óra azzal ment el, hogy emberek folyamatosan jelentkeztek és mondták, hogy ők mit gondolnak. A professzor maximum moderált, de se konklúzió, se a gondolatok/disputa egy irányba terelése -- csak kapkodom a fejem, és piszkosul fáradt vagyok egy idő után, nem tudom, hogy én vagyok-e a hülye amiért nem értem, mit mondanak (egyszerűen túl sok a szakzsargon?) vagy igazából csak túlbonyolítják a semmit, amit mondanak (mert tényleg, mindent, mindent mondanak, ami eszükbe jut).
Mindenesetre az a nagy tanulság számomra, hogy egyszerűen túl sokat csinálok. És otthon, minden bolonyai folyamat ellenére, még mindig poroszos rendszerben tanulunk. Mert hogy ha itt valakinek 5 kurzusa van egy héten, már azt mondja, hogy totál sokat kell most csinálnia -- és nem azért, mert lusták, hanem azért, mert tényleg készülnek az órákra, tényleg gondolkoznak, tényleg argumentálnak és kíváncsiak és vitatkoznak, szóval beleássák magukat a témába. Nekem 8-9 órám volt egy héten, és ezzel még én voltam a leglazábban, a magyarosoknak 13-15. Hát hogy lehet ott bármit is elmélyülten csinálni? Egyetemre járunk és kurzusokat végzünk, hogy meglegyen a kreditszám meg idejében a diploma, de milyen gondolkozás már ez? A papírért tanulunk? És akkor egy vizsgaidőszakban felkészülük három szóbeli vizsgára (tárgyanként minimum 500 oldal) és megírok három szemináriumi dolgozatot (tárgynakén 6-15 oldal), mindezt alig három, négy hét leforgása alatt, és a végén fölsóhajthatok, hogy huh, kész lettem idejében mindennel: és? Az idejében elkészülés volt a cél?
És akkor itt állok 22 évesen, és majdnem fogalmam sincs, mi is az a téma a hatalmas tárgykörön belül, ami igazán érdekel, ami mellett el tudnám kötelezni magam -- mondom ezt én, aki különben alapvetően valami nagyon specifikus dolgot tanult.
Szóval mégegyszer jó alaposan át fogom gondolni ezt az egész órarendet, és a nyelvórákon túl (ami az ivrittel együtt heti három kurzus) talán csak három szemináriumot választok, de azokat rendesen, elmélyülten, utána olvasva fogom elvégezni. Mert mégis, ki hajt, űz maga előtt? Magam űzöm magam, az időre meg az elvárásokra hivatkozva. De senki sem nyer azzal, sem az idő, sem az elvárások elvárói, ha lobogtathatom a papírom, de űzött vagyok és fáradt, és tulajdonképpen a tudásom is csak papírszagú, gyorsan kikopó információhalmaz.
Ma megvolt az első német nyelvórám is, egy spanyol lánnyal (Bea) és egy dán fiúval (Jens) beszélgettem a legtöbbet. Bea már két éve itt van Berlinben, Jens január óta és itt szeretné most az MA-t elkezdeni. Beszélgetünk ott hárman, Bea meséli, hogy neki nem sikerült bejutnia, már egyszer próbálta, Jens meg mondja, hogy mi mindketten (vagyis ő is, meg én is, mert mi már előtte is beszélgettünk) szeretnénk itt maradni, Bea sok sikert kíván nevetne, én meg azon gondolkozom, hogy tele vagyunk reményekkel és tervekkel, meg vágyakkal. És milyen jó, hogy ilyen fiatalok vagyunk, hogy utakat próbálhatunk ki, hogy erősek vagyunk még és élettel telik, hogy ha kell, dolgozni is tudunk és ha kell, háromszor feszülünk neki és próbáljuk meg. És hogy mennyire szeretném, ha ezek a reménységek nem kipukkadt léggömbök lennének az emlékezetben, 5 vagy 10 vagy 35 év múlva. Olyan izgalmas ezzel a sok, különféle helyről jövő emberrel együtt lenni, és közös pontokat találni az életünkben, a vágyainkban, olyan biztató mindig, hogy tényleg nem szigetek vagyunk, beleszórva a világmindenségóceánba. Hogy ezek a hasonlóságok akárhol találkozhatnak, akárhol a világon, és összekapaszkodva folytatódhatnak egy közös történetben, minden korábbi történet helyszínétől távol akár.
És akkor most jön a blogbejegyzés azon része, amely "A techno felmagasztalása" címet viseli.
Itt az egyetemi sport a következő képpen néz ki: rengeteg lehetőség van, tényleg, a távol keleti sportokon kezdve, a modern jazz táncon keresztül, hagyományos aerobik és aqua fittness, haway tánc és olyanok, amiknek még a nevét sem hallottam soha. Minimális összegért járhatsz ezekre az órákra, ez a minimális összeg kb. 15 euró egy szemeszterben. Ma volt az első step-aerobik órám itt, kedd esténként, Adorno után, este tízig.
Soha nem gondoltam volna, hogy ez nekem tetszeni fog, de a legutóbbi szemeszterben, még Pesten el kezdtem járni, és rájöttem, hogy ez az egyik legjobb dolog, amit tehetek. Ugyanis: annyira figyelmnem kell, hogy a lépéseket ne rontsam el, hogy semmi, de semmi másra nem tudok koncentrálni, csak arra, amit éppen a lábam-karom csinál. Ez számomra a megváltás. Semmi gondolat, semmi agyalás.
És akkor jön mindehhez alapként az a zene, amitől én világ életemben falnak rohantam - mostmár nem. Olyan üteme van, és sokszor olyan szép dallamívek, hogy élvezet hallgatni és szteppelni rá.
És akkor jön ez a szőke-szemüveges csaj, a tanárnő itt, olyan fröhlich, hogy fülig ér a szám, valahányszor ránézek, végig vigyorogja az egész órát, olyan, mint egy nagy gyerek, azzal a tipikus, antinőies testnevelő járással, olyan jó az egész, hogy hiába, hogy már csavarni lehet belőlem a vizet, még sokáig csinálnám.
És ebben az egész táncolásban, ahogy elkezdődött a zene, eszembe jut, hogy milyen régen voltam már táncolni, és hogy mennyire hiányzik, meg hogy milyen jó volt, amikor Nagykőrösön a teraszon táncoltunk hajnalban, órákon keresztül.
Tegnap azt olvastam Ezékiel próféta könyvében, hogy milyen látomása volt az Istent körülvevő lényekről. És két dolog ragadott meg: az egyik, hogy ezeknek minden irányban volt fejük, és az áll többször is a szövegben, hogy soha nem kellett megfordulniuk, mert bármelyik irányba tudtak menni. (Eszembe jutott valaki, aki valakiről mesélt, aki inkább a házától távolabbi megállóban szállt ki a buszból, mert ha a házához közelebbit választja, akkor visszafelé kell sétálnia, és ő azt nem, soha.) Celan mondja ebben a már említett Meridián beszédben, hogy Umwege? Gibt es überhaupt Umwege? (vagyis hogy léteznek egyáltalán kerülőutak?) Hogyan nézem az életem, mondjuk a negatív eseményeit, vagy azokat, amik látszólag semmi eredményt nem mutatnak: kerülő utak voltak? vagy nem, irányban voltam akkor is, tanultam és főképp: éltem akkor is (mert megéltem) -- ismerem azt a fölszabadító érzés, hogy igazából nincsenek kerülőutak?
És aztán az is áll ott a prófétánál, hogy soha nem kellett megfordulniuk, mert bármelyik irányba tudtak menni, mindig arra, amerre őket a Szellem/Lélek (a németben Geist) űzte. (wohin sie der Geist treibt) És ez megint úgy megfogott, ennek a fogalmazásnak a paradoxon. Egyrészt, ez az iszonyat kényszerítő erő, hogy treiben-űz, hajt, szinte maga előtt lök. Mintha ez valami nagyon konkrét lenne, célratörő. Ugyanakkor ott a bárhová/akárhová bizonytalan irányhatározója, meg a Lélek maga, mint a legkiismerhetetlenebb szubsztancia, maga az, aki űz. Ahogy összekapcsolódnak ezek a szavak...a biztos a bizonytalannal, az űzetés az irányváltoztatástól és kerülőutaktól mentes szabadsággal.
Ha az életemről gondolkozok, akkor egyrészt tudom, hogy egyelőre csak ez az űzetés dereng bennem, és sokszor még inkább nem is dereng, csak pislákol. (Bár erről most lehet vitatkozni, hogy milyen fokozati kapcsolatban áll egymással a derengés és a pislákolás.) És azt is gondolom, nem, azt remélem, hogy ez az űzetés valami több, mint én magam -- hogy az, hogy magamhoz találok, az azt jelenti, hogy a Lélekhez találok és hallani, érezni fogom ahová sodor, hogy hagyni fogom magam űzetni.
Nincs időtényező. Nincsenek elváró tekintetek. Vagy vannak, legyenek, nem bánom, mindegy. És nem mond igazat, aki azt mondja, hogy ez egoizmus és a többiek, a társadalom meg a kisebb-nagyobb közösséges figyelmen kívül hagyása. Ez nem igaz. A legtöbbet mindenkiért akkor tudom tenni, ha a helyemen vagyok. És akkor természetesen, hogy adok, és gazdagabbá teszek másokat. Azért vagyunk olyan szegények, és érezzük magunkat kifosztottnak, és állunk itt üres marokkal és mondjuk, hogy "nekem sincs, nem tudok adni", mert nem a forrásoknál vagyunk. (Habár, ha nincsenek kerülőutak, akkor minden bizonnyal a sivatagos szakaszok is a forráshoz vezetnek.)
Persze, hogy ez az egész hogyan működik a gyakorlati életben, jó nagy kérdés. De működnie kell. Majd még gondolkozom rajta, meg megpróbálom megtapasztalni.
Már egy órája írok, a hajam még mindig vizes, de aludni kell, mert holnap hajnal nyolctól megint nyelvóra. Ilyenkor nagyon nagyon örülök, hogy az egyetem csak öt perc gyalog, és közben megcsodálhatom a reggeli Spreet, még nem habzik és nagyon friss az illata, és nézhetem ezeket a fákat itt a parton, ahogy napról napra színesebben és szebbek lesznek, a Bodenmuseumot a Fernsehturmmal a háta mögött, ahogy a reggeli fények végigkarcolják a felületeik. És az eget, ami, ha ugyanolyan szép lesz, mint ma volt, mindenhez a legjobb háttér. És fedőlap.
Mesélek az egyetemről.
Az egész úgy kezdődött, hogy hétfőn kedden még akadémiai szünet volt. Szerdán egy szemináriura szerettem volna menni - van itt a Humboldon ungarisztika/hungarológia, és meghirdettek 20.százaid magyar lírát. Szép, gondoltam elmegyek. A problémák ott kezdődtek, hogy a tantárgylistán nem szerepelt, melyik teremben lesz az óra. Gondoltam sebaj, majd ott biztos ki lesz függesztve. Megérkezek, bolyongok a körfolyosón vagy 10 percet - mindenféle szláv nyelvek irodái és termei vannak ott (a magyar itt a szlavisztika tanszék keretein belül üzemel, vicces), mindegyik faliújságán részletes leírás az órákról, és információk, ki hiányzik, ki mikor kezdi az órákat. A magyaron semmi, üres faliújság. Megyek még egy kört, hátha valamit nem vettem észre. Semmi. A második kör végén észre veszem, hogy két lány kopog a titkárság ajtaján, bátortalanul benyit, és kérdezi, hogy lesz-e akkor ma ez az óra? Mire megjelenik egy prof, ugyanaz a pökhendi sznobizmus mint SZMMnél, és nevetgélve közli, hogy jövő héten már tényleg lesz óra, ich versprech es ihnen. Magyar volt, ahogy a lányok is. El kezdtünk magyarul beszélni, amitől nagyon furcsán éreztem magam, mert az elmúlt másfél hónapban szinte senkivel, semikor, és nem is hiányzik, szóval amilyen gyorsan csak tudtam, leléptem. És elhatároztam, hogy többet ide nem jövök, mert ezt a játékot elégszer eljátszottuk már az eltén, hogy senki nem mond semmit, csak ott ácsorogsz és vársz, és azon gondolkozol, hogy vajon úgy nézel-e ki, mint egy növény, vagy egyéb, emberi méltósággal nem rendelkező dolog, hogy a tanerő nem érzi emberi kötelességének, hogy emberként járjon el. És itt most közel sem arról van szó, hogy nekem egyedi eljárás dukál, mert ilyen meg olyan tiszteletre méltó vagyok - dehogy. Csak annyi, hogy beszéljenek hozzám, szólítsanak meg, informáljanak, hogy kommunikálni képesek vagyunk, ez az egyik emberi sajátosságunk.
Aztán csütörtökön az egyik Paul Celan szeminárium. A tanárnő egy verssel kezdi, valaki fölolvassa, és aztán kérdéseket kér hozzá, és nagyon gyorsan összeáll a fő csapásirány. Jójó, pislogok is nagyokat, milyen beszédes itt mindenki, de olyan sok újat nem hoz az óra. Persze, első alkalom, sok megbeszélni való, de azért picit csalódott vagyok. Aztán líraelmélet, ahol kiderül, hogy mindenki mesterképzés résztvevő már, szóval csak hallgatok. Amit azért már elég gyorsan ki lehet szűrni, hogy itt egészen más filozófiai iskola vezet: nálunk, a tanszéken egyértelműen a hermeneutika volt a legerősebb, német idealizmus és aztán szépen Heidegger, Gadamer, alig az angolszászok. Itt más szelek fújnak, olyan teoretikusok neveit sodorják magukkal, akikről még soha nem hallottam, lesz mit olvasni.
Aztán péntek, amikor is a másik Paul Celan szeminárium, ami nagyon tetszett, a tanárnő is, meg hogy ott van az én témám, a hallgatásról -- majd erről tartok kiselőadást is. És aztán az ivrit - ma már megtanultam az egész abc-t, a kézirásos változatát írni is, elég sok nevet meg tudok már jeleníteni, nagyon szép ez az írás.
És akkor hétfő, a négy órás szeminárium Hugh Granttel. Ami nagyon vicces, hogy persze az otthonról ismerős problémák, hogy kicsi a terem, itt is ugyanúgy igaz. HG a maga szórakozott és kissé tanácstalan stílusában próbálta orvosolni a problémát, hogy a szemináriumon, amin max. 30-an vehetnének részt, 58-an vagyunk. Átrendeztette a termet, felírt mindenkit a listára, és azt mondta, mindenki maradhat, kétszer leejtette az inggallérjára csatolt mikrofont, ami az egyik nagyothalló fiú hallókészüléke miatt volt rácsatolva, és aztán mind a 60 embertől megkérdezte, hogy kicsoda és mit csinál, és mit vár a szemináriumotól és igen, még eszembe jutott egy kérdés, hogy maguk mit gondolnak, mi lesz a könyvek sorsa a technicizált világunkban? És akkor mind a hatvan ember válaszolt ezekre a kérdésekre, és az majdnem másfél óra volt. Azt hittem elalszok, de többen is azt mondták, hogy nagyon köszönik, hogy itt a tanárt érdekli, kik ők és mit szeretnének hallani, mert hogy ebben az egész bolognai folyamatban (ami itt is mostanában lett bevezetve) senkit nem érdekel az ő (mármint a diákok) véleménye.
És ez a véleményalkotó-kritizáló-vitatkozó hozzáállás itt a jellemző. Ma este Adorno szeminárium volt, amit kb. úgy kell elképzelni, hogy van egy szöveg, amit az órára olvasni kellett, és aztán a másfél óra azzal ment el, hogy emberek folyamatosan jelentkeztek és mondták, hogy ők mit gondolnak. A professzor maximum moderált, de se konklúzió, se a gondolatok/disputa egy irányba terelése -- csak kapkodom a fejem, és piszkosul fáradt vagyok egy idő után, nem tudom, hogy én vagyok-e a hülye amiért nem értem, mit mondanak (egyszerűen túl sok a szakzsargon?) vagy igazából csak túlbonyolítják a semmit, amit mondanak (mert tényleg, mindent, mindent mondanak, ami eszükbe jut).
Mindenesetre az a nagy tanulság számomra, hogy egyszerűen túl sokat csinálok. És otthon, minden bolonyai folyamat ellenére, még mindig poroszos rendszerben tanulunk. Mert hogy ha itt valakinek 5 kurzusa van egy héten, már azt mondja, hogy totál sokat kell most csinálnia -- és nem azért, mert lusták, hanem azért, mert tényleg készülnek az órákra, tényleg gondolkoznak, tényleg argumentálnak és kíváncsiak és vitatkoznak, szóval beleássák magukat a témába. Nekem 8-9 órám volt egy héten, és ezzel még én voltam a leglazábban, a magyarosoknak 13-15. Hát hogy lehet ott bármit is elmélyülten csinálni? Egyetemre járunk és kurzusokat végzünk, hogy meglegyen a kreditszám meg idejében a diploma, de milyen gondolkozás már ez? A papírért tanulunk? És akkor egy vizsgaidőszakban felkészülük három szóbeli vizsgára (tárgyanként minimum 500 oldal) és megírok három szemináriumi dolgozatot (tárgynakén 6-15 oldal), mindezt alig három, négy hét leforgása alatt, és a végén fölsóhajthatok, hogy huh, kész lettem idejében mindennel: és? Az idejében elkészülés volt a cél?
És akkor itt állok 22 évesen, és majdnem fogalmam sincs, mi is az a téma a hatalmas tárgykörön belül, ami igazán érdekel, ami mellett el tudnám kötelezni magam -- mondom ezt én, aki különben alapvetően valami nagyon specifikus dolgot tanult.
Szóval mégegyszer jó alaposan át fogom gondolni ezt az egész órarendet, és a nyelvórákon túl (ami az ivrittel együtt heti három kurzus) talán csak három szemináriumot választok, de azokat rendesen, elmélyülten, utána olvasva fogom elvégezni. Mert mégis, ki hajt, űz maga előtt? Magam űzöm magam, az időre meg az elvárásokra hivatkozva. De senki sem nyer azzal, sem az idő, sem az elvárások elvárói, ha lobogtathatom a papírom, de űzött vagyok és fáradt, és tulajdonképpen a tudásom is csak papírszagú, gyorsan kikopó információhalmaz.
Ma megvolt az első német nyelvórám is, egy spanyol lánnyal (Bea) és egy dán fiúval (Jens) beszélgettem a legtöbbet. Bea már két éve itt van Berlinben, Jens január óta és itt szeretné most az MA-t elkezdeni. Beszélgetünk ott hárman, Bea meséli, hogy neki nem sikerült bejutnia, már egyszer próbálta, Jens meg mondja, hogy mi mindketten (vagyis ő is, meg én is, mert mi már előtte is beszélgettünk) szeretnénk itt maradni, Bea sok sikert kíván nevetne, én meg azon gondolkozom, hogy tele vagyunk reményekkel és tervekkel, meg vágyakkal. És milyen jó, hogy ilyen fiatalok vagyunk, hogy utakat próbálhatunk ki, hogy erősek vagyunk még és élettel telik, hogy ha kell, dolgozni is tudunk és ha kell, háromszor feszülünk neki és próbáljuk meg. És hogy mennyire szeretném, ha ezek a reménységek nem kipukkadt léggömbök lennének az emlékezetben, 5 vagy 10 vagy 35 év múlva. Olyan izgalmas ezzel a sok, különféle helyről jövő emberrel együtt lenni, és közös pontokat találni az életünkben, a vágyainkban, olyan biztató mindig, hogy tényleg nem szigetek vagyunk, beleszórva a világmindenségóceánba. Hogy ezek a hasonlóságok akárhol találkozhatnak, akárhol a világon, és összekapaszkodva folytatódhatnak egy közös történetben, minden korábbi történet helyszínétől távol akár.
És akkor most jön a blogbejegyzés azon része, amely "A techno felmagasztalása" címet viseli.
Itt az egyetemi sport a következő képpen néz ki: rengeteg lehetőség van, tényleg, a távol keleti sportokon kezdve, a modern jazz táncon keresztül, hagyományos aerobik és aqua fittness, haway tánc és olyanok, amiknek még a nevét sem hallottam soha. Minimális összegért járhatsz ezekre az órákra, ez a minimális összeg kb. 15 euró egy szemeszterben. Ma volt az első step-aerobik órám itt, kedd esténként, Adorno után, este tízig.
Soha nem gondoltam volna, hogy ez nekem tetszeni fog, de a legutóbbi szemeszterben, még Pesten el kezdtem járni, és rájöttem, hogy ez az egyik legjobb dolog, amit tehetek. Ugyanis: annyira figyelmnem kell, hogy a lépéseket ne rontsam el, hogy semmi, de semmi másra nem tudok koncentrálni, csak arra, amit éppen a lábam-karom csinál. Ez számomra a megváltás. Semmi gondolat, semmi agyalás.
És akkor jön mindehhez alapként az a zene, amitől én világ életemben falnak rohantam - mostmár nem. Olyan üteme van, és sokszor olyan szép dallamívek, hogy élvezet hallgatni és szteppelni rá.
És akkor jön ez a szőke-szemüveges csaj, a tanárnő itt, olyan fröhlich, hogy fülig ér a szám, valahányszor ránézek, végig vigyorogja az egész órát, olyan, mint egy nagy gyerek, azzal a tipikus, antinőies testnevelő járással, olyan jó az egész, hogy hiába, hogy már csavarni lehet belőlem a vizet, még sokáig csinálnám.
És ebben az egész táncolásban, ahogy elkezdődött a zene, eszembe jut, hogy milyen régen voltam már táncolni, és hogy mennyire hiányzik, meg hogy milyen jó volt, amikor Nagykőrösön a teraszon táncoltunk hajnalban, órákon keresztül.
Tegnap azt olvastam Ezékiel próféta könyvében, hogy milyen látomása volt az Istent körülvevő lényekről. És két dolog ragadott meg: az egyik, hogy ezeknek minden irányban volt fejük, és az áll többször is a szövegben, hogy soha nem kellett megfordulniuk, mert bármelyik irányba tudtak menni. (Eszembe jutott valaki, aki valakiről mesélt, aki inkább a házától távolabbi megállóban szállt ki a buszból, mert ha a házához közelebbit választja, akkor visszafelé kell sétálnia, és ő azt nem, soha.) Celan mondja ebben a már említett Meridián beszédben, hogy Umwege? Gibt es überhaupt Umwege? (vagyis hogy léteznek egyáltalán kerülőutak?) Hogyan nézem az életem, mondjuk a negatív eseményeit, vagy azokat, amik látszólag semmi eredményt nem mutatnak: kerülő utak voltak? vagy nem, irányban voltam akkor is, tanultam és főképp: éltem akkor is (mert megéltem) -- ismerem azt a fölszabadító érzés, hogy igazából nincsenek kerülőutak?
És aztán az is áll ott a prófétánál, hogy soha nem kellett megfordulniuk, mert bármelyik irányba tudtak menni, mindig arra, amerre őket a Szellem/Lélek (a németben Geist) űzte. (wohin sie der Geist treibt) És ez megint úgy megfogott, ennek a fogalmazásnak a paradoxon. Egyrészt, ez az iszonyat kényszerítő erő, hogy treiben-űz, hajt, szinte maga előtt lök. Mintha ez valami nagyon konkrét lenne, célratörő. Ugyanakkor ott a bárhová/akárhová bizonytalan irányhatározója, meg a Lélek maga, mint a legkiismerhetetlenebb szubsztancia, maga az, aki űz. Ahogy összekapcsolódnak ezek a szavak...a biztos a bizonytalannal, az űzetés az irányváltoztatástól és kerülőutaktól mentes szabadsággal.
Ha az életemről gondolkozok, akkor egyrészt tudom, hogy egyelőre csak ez az űzetés dereng bennem, és sokszor még inkább nem is dereng, csak pislákol. (Bár erről most lehet vitatkozni, hogy milyen fokozati kapcsolatban áll egymással a derengés és a pislákolás.) És azt is gondolom, nem, azt remélem, hogy ez az űzetés valami több, mint én magam -- hogy az, hogy magamhoz találok, az azt jelenti, hogy a Lélekhez találok és hallani, érezni fogom ahová sodor, hogy hagyni fogom magam űzetni.
Nincs időtényező. Nincsenek elváró tekintetek. Vagy vannak, legyenek, nem bánom, mindegy. És nem mond igazat, aki azt mondja, hogy ez egoizmus és a többiek, a társadalom meg a kisebb-nagyobb közösséges figyelmen kívül hagyása. Ez nem igaz. A legtöbbet mindenkiért akkor tudom tenni, ha a helyemen vagyok. És akkor természetesen, hogy adok, és gazdagabbá teszek másokat. Azért vagyunk olyan szegények, és érezzük magunkat kifosztottnak, és állunk itt üres marokkal és mondjuk, hogy "nekem sincs, nem tudok adni", mert nem a forrásoknál vagyunk. (Habár, ha nincsenek kerülőutak, akkor minden bizonnyal a sivatagos szakaszok is a forráshoz vezetnek.)
Persze, hogy ez az egész hogyan működik a gyakorlati életben, jó nagy kérdés. De működnie kell. Majd még gondolkozom rajta, meg megpróbálom megtapasztalni.
Már egy órája írok, a hajam még mindig vizes, de aludni kell, mert holnap hajnal nyolctól megint nyelvóra. Ilyenkor nagyon nagyon örülök, hogy az egyetem csak öt perc gyalog, és közben megcsodálhatom a reggeli Spreet, még nem habzik és nagyon friss az illata, és nézhetem ezeket a fákat itt a parton, ahogy napról napra színesebben és szebbek lesznek, a Bodenmuseumot a Fernsehturmmal a háta mögött, ahogy a reggeli fények végigkarcolják a felületeik. És az eget, ami, ha ugyanolyan szép lesz, mint ma volt, mindenhez a legjobb háttér. És fedőlap.
hétfő
Egy tárgy helyváltoztatása
Volt bicikli, nincs bicikli -- állapítottam bánatosan meg, amikor ma este hazaértem. A zár szépen visszazárva, ott lóg, ahol hagytam, csak a bicikli hiányzik. Falk szerint valaki olyan vihette el, akinek volt kulcsa (ami nem nagy kunszt, olcsó záram volt, az igazán jók annyiba kerültek volna, mint maga a bicikli), így a nonstop rendőrfelügyelet sem szólt semmit. Pedig milyen szép bicikli volt! (Hát éppen azért...)
Szóval hétvégén elmegyek a bolhapiacra, hátha ott találom, és visszavásárolhatom. Vagy veszek magamnak egy másik, lopott biciklit.
Hát néha ilyet dob a gép. A nap különben nagyon szép volt, az egyetemen Hugh Grantet hallgattam négy órán keresztül, és bár a kurzus annyira nagyon izgalmasnak nem tűnik, azért Hugh Grantet hallgatni és nézni mégis csak élmény :) De tényleg klassz egyetem ez, a csoporttársaim közül is mindig akad valaki, akivel beszélgethetek, a legnagyobb kihívás, hogy meg merjek szólalni. Bár az is nagyon jó, hogy igazán sok a külföldi, szerintem egy csoport sincs, ahol egyedül lennék.
Aztán este projektszeminár, utána még páran beültünk egy nagyon klassz kis helyre, ami itt van a közelben, és megint olyan izgalmasat beszélgettünk! Tökjó, hogy a németeink mindig ott vannak, ma este is, Ruth és Jan, és hozzák a saját nézőpontjukat, és vitatkozunk, és érvelünk, és összehasonltjuk a történelemszemléletünk és infóinkat, egyszerűen jó. Inspirál, azt érzem, hogy értelmes dolgokkal telik a napom. Ma délután Kasiával is volt egy jó vitánk, a különböző világszemléletünkből fakadóan, hogy mennyire vagyunk a saját életünk urai, csak úgy röpül az idő ezekben a beszélgetésekben, és nem haszontalanul, vagy értelmetlenül. Nagyon jó nem másokról beszélni, meg nem pletykálkodni, hanem igazán beszélgetni. Értelmes beszéd.
Naja...auf dem Kopf gehen --
Szóval hétvégén elmegyek a bolhapiacra, hátha ott találom, és visszavásárolhatom. Vagy veszek magamnak egy másik, lopott biciklit.
Hát néha ilyet dob a gép. A nap különben nagyon szép volt, az egyetemen Hugh Grantet hallgattam négy órán keresztül, és bár a kurzus annyira nagyon izgalmasnak nem tűnik, azért Hugh Grantet hallgatni és nézni mégis csak élmény :) De tényleg klassz egyetem ez, a csoporttársaim közül is mindig akad valaki, akivel beszélgethetek, a legnagyobb kihívás, hogy meg merjek szólalni. Bár az is nagyon jó, hogy igazán sok a külföldi, szerintem egy csoport sincs, ahol egyedül lennék.
Aztán este projektszeminár, utána még páran beültünk egy nagyon klassz kis helyre, ami itt van a közelben, és megint olyan izgalmasat beszélgettünk! Tökjó, hogy a németeink mindig ott vannak, ma este is, Ruth és Jan, és hozzák a saját nézőpontjukat, és vitatkozunk, és érvelünk, és összehasonltjuk a történelemszemléletünk és infóinkat, egyszerűen jó. Inspirál, azt érzem, hogy értelmes dolgokkal telik a napom. Ma délután Kasiával is volt egy jó vitánk, a különböző világszemléletünkből fakadóan, hogy mennyire vagyunk a saját életünk urai, csak úgy röpül az idő ezekben a beszélgetésekben, és nem haszontalanul, vagy értelmetlenül. Nagyon jó nem másokról beszélni, meg nem pletykálkodni, hanem igazán beszélgetni. Értelmes beszéd.
Naja...auf dem Kopf gehen --
vasárnap
Perspektívák
Mindig gondolkozom azon, hogy vajon a tucat megálvaszolatlan e-mailemet válaszoljam-e meg, vagy blogot írjak. Többnyire aztán, ha itthon vagyok este, a konyhában kötök ki és beszélgetünk, se levél, se blog. Pedig mindig meg szoktam válaszolni, ha valaki ír. Azért, ha van kedvetek, továbbra is csak írjatok nekem leveleket, nagyon örülök nekik, még ha nem válaszolok is, elolvastam őket és jól esett, örülök, ha tudok rólatok -- és bocsánat, hogy nem megy a válaszolás olyan flottul.
Talán majd lassan, mégis, ahogy rendeződik az élet az egyetemkezdés miatt. A múlt héten voltak az első óráim, de hétfőn és kedden még akadémiai szünet volt, ezért jó részéről még fogalmam sincs, milyen. Ami újdonság az életemben: pénteken megvolt életem első ivrit órája. Jó sok melóm lesz ezzel a nyelvvel, de a nevemet rá le tudom írni. A tanárnő nagyon szimpatikus, izráeli, de már jó régóta itt élhet, nagyon szépen és választékosan beszél németül. Az ő példája, és egy kínai lány, aki egy éve van itt Berlinben és még kettőt marad, a héten ismertem meg az egyik Celan szemináriumon, ő is nagyon szépen beszél németül: tehát ők bátorítanak, hogy csak idő kérdése, és a választékos beszéd is menni fog.
Mit is meséljek? Bármihez nyúlok, olyan sokat lehetne róla írni.
Pl. az egyetem itt úgy van, hogy az órák mindig két óra hosszásnak vannak meghírdetve. Pl. 12-14. De ettől függetlenül csak másfél órásak, mert egy úgynevezett akadémiai negyedórával kezdődnek és végződnek. Hogy legyen elég időd a következőre átérni, szünetelni, kávét inni...Klassz, bár olyan tipikus német dolog.
Mint az eddigi legtipikusabb német élményem is. Vagyis az nem is tipikus volt, hanem olyan, ami csak itt történhet meg. Mikor a Konzerthausban voltunk Kasiával, a Chopin koncerten. Szünet, megyünk a mosdóba. A WC-k között egy néni áll, nagyon tiptop, udvarias, és kellemes hangszínen, ahogy belépünk, rámutat a fülkékre: csak tessék, ez itt még szabad, csak tessék, kéremszépen!
Közben elkezdődött itt a fényfesztivál is. Mindenféle épületekre vetítenek, vagy egyszínű fényeket, vagy mintákat. A dóm pl. borzalmas, szemekkel, villódzó pontokkal és forgó kerekekkel. A tvtorony az oké, rendben van. A Gandaremplatz, ahol a Konzerthaus és két dóm áll, na az megint egy überkitsch, az épületek mindegyik legalább három színű: sárga, piros, kék, zöld, lila. De a téren mindig valaki komolyzenét játszik, a héten egy hegedűs és egy zongorista, ha arra járok, egyszerűen meg kell állnom, és legalább tíz percig hallgatnom őket, olyan szép.
A fények közül különben legszebbek a fák, Unter den Linden és Potzdamer Platz. A fák, amik mindenféle színeket kaptak most, lila, sárga árnyalatai, zöld, kék -- úgy néznek ki, mint Schiele őszi festményein a fák, amiket úgy, de úgy szeretek. Egyáltalán nem giccses, a fények színe a levelek színével és az éjszaka színeivel keveredik, klassz.
A héten megint el kezdtem biciklizni, habár sokat esik az eső és akkor nem annyira jó. És majdnem balesetet is szenvedtem, mert előttem egy biciklis egy egész szűk résen, egy építkezés miatt fölállított gyalogos rész (az a fapallós, kerítéses izé) és egy teherautó között átbiciklizett. Én sejtettem, hogy nekem ez nem fog menni, de ő olyan magabiztosan és gyorsan átkerekezett, hogy gondoltam, miért ne? Persze nem ment, megcsúsztam és a fapallós résznek nekiborultam. Szerencsémre a teherautó állt a piros lámpánál, különben aláestem volna, vagy elsodor. Gyalogosok persze rögtön utánam kaptak, és nem is történt tényleg semmi bajom, habár a kisujjamon van egy rémronda véraláfutás, amit talán akkor szereztem, bár fogalmam sincs igazából, honnan van.
Azt hiszem, ha nincs legalább négy védőangyalom, akkor egy sem. Totálisan dekoncentrált vagyok, ha biciklizek, meg ha sétálok, meg ha csak úgy egyszerűen magam vagyok. Németül beszélek, gondolkozok, versekről meg elméletekről, főleg most, télen, sál meg fülvédő meg kabát, nem is érzékelem a környezetet igazán. Vagy kifelé, vagy befelé bambulok. (Erre a legszebb példa az a bizonyos villamosos eset a két Orsolyával, még Pesten, amikor most nyár elején az a hatalmas áradás volt. Álltunk ott a parton, ahol a villamos jár, mert a sínek mellett, ahol a korlát volt, azonnal kezdődött a víz. Álltunk ott néztünk a vizet, lenyűgöző volt, épp valami palackposta gyanús üveg úszott el ott, és egyszercsak feltűnt, hogy minden ember eltűnt körülöttünk. A lányok még a vizet nézik, én meg látom, jön a villamos, sejtem, hogy ez így nem lesz jó, ha mi itt állunk, mert elsodor, de az is lehet, hogy nem. És akkor megkérdeztem tőlük, hogy: Maguk szerint jó lesz, ha itt állunk most, hogy jön a villamos? Mire ők azonnal át akartak rohanni a síneken, a villamos végülis megállt és átengedett minket, aztán az Orsolyák még vagy negyed óráig a demokratikus és maguknak mi a véleménye? kérdésemen röhögtek.)
Ahol az ivrit óra van, az egy olyan terem, aminek az egyik ablak boltíves. Ha kinézel ezen az ablakon, akkor épp a dóm kupoláját látod: mintha egy képkeretbe lenne foglalva, és a falon függne. Ez a teológiai kar itt Berlinben, a lehető legszebb helyen, teljesen elképesztő. És a kurzusra jár Steffi is, a lány, akit a dómból ismerek. Nem is tudtuk, hogy mindketten fölvettük, véletlenül találkoztunk ott pénteken, aztán még egész este együtt voltunk. Találtunk egy nagyon hangulatos pizzériát, ahol 17 óráig a 15 eurós pizzák is csak 5 euróba kerülnek, a legfinomabb jazz zene szól, mélyzöld falak és gyertyák, kint meg esik az eső, és ha az ablak mellett ülsz, nézheted az utcát, az embereket ahogy szaladnak: igen, ez pl. egy olyan késődélután volt, amikor semmiféle hiány és sóvárgás (úgy szeretem ezeket a szavakat németül:Mangel und Sehnsucht) nem létezett.
Van Celannek egy mondata, amit a híres Meridian-beszédben mondott. Ezt a beszéd akkor született, amikor 1960 körül (1-2-3?) neki ítélték a Georg Büchner díjat. A mondat így hangzik:Wer auf dem Kopf geht, der hat den Himmel als Abgrund unter sich.
Ami valami olyasmit jelent, hogy aki fejen jár (feje tetejére fordítva), annak az ég a talaj. (Majd egyszer kitalálok ide egy szép fordítást.)
És ez szerintem olyan szép, de olyan szép, és olyan izgalmas, hogy nem is bánom, hogy soha nem érzek szilárdat a lábam alatt. Amíg működnek az őrangyalok, addig bátran járhatok a fejem tetején, nincs is annál szebb, mint az eget érezni a cipősarkak alatt.
Talán majd lassan, mégis, ahogy rendeződik az élet az egyetemkezdés miatt. A múlt héten voltak az első óráim, de hétfőn és kedden még akadémiai szünet volt, ezért jó részéről még fogalmam sincs, milyen. Ami újdonság az életemben: pénteken megvolt életem első ivrit órája. Jó sok melóm lesz ezzel a nyelvvel, de a nevemet rá le tudom írni. A tanárnő nagyon szimpatikus, izráeli, de már jó régóta itt élhet, nagyon szépen és választékosan beszél németül. Az ő példája, és egy kínai lány, aki egy éve van itt Berlinben és még kettőt marad, a héten ismertem meg az egyik Celan szemináriumon, ő is nagyon szépen beszél németül: tehát ők bátorítanak, hogy csak idő kérdése, és a választékos beszéd is menni fog.
Mit is meséljek? Bármihez nyúlok, olyan sokat lehetne róla írni.
Pl. az egyetem itt úgy van, hogy az órák mindig két óra hosszásnak vannak meghírdetve. Pl. 12-14. De ettől függetlenül csak másfél órásak, mert egy úgynevezett akadémiai negyedórával kezdődnek és végződnek. Hogy legyen elég időd a következőre átérni, szünetelni, kávét inni...Klassz, bár olyan tipikus német dolog.
Mint az eddigi legtipikusabb német élményem is. Vagyis az nem is tipikus volt, hanem olyan, ami csak itt történhet meg. Mikor a Konzerthausban voltunk Kasiával, a Chopin koncerten. Szünet, megyünk a mosdóba. A WC-k között egy néni áll, nagyon tiptop, udvarias, és kellemes hangszínen, ahogy belépünk, rámutat a fülkékre: csak tessék, ez itt még szabad, csak tessék, kéremszépen!
Közben elkezdődött itt a fényfesztivál is. Mindenféle épületekre vetítenek, vagy egyszínű fényeket, vagy mintákat. A dóm pl. borzalmas, szemekkel, villódzó pontokkal és forgó kerekekkel. A tvtorony az oké, rendben van. A Gandaremplatz, ahol a Konzerthaus és két dóm áll, na az megint egy überkitsch, az épületek mindegyik legalább három színű: sárga, piros, kék, zöld, lila. De a téren mindig valaki komolyzenét játszik, a héten egy hegedűs és egy zongorista, ha arra járok, egyszerűen meg kell állnom, és legalább tíz percig hallgatnom őket, olyan szép.
A fények közül különben legszebbek a fák, Unter den Linden és Potzdamer Platz. A fák, amik mindenféle színeket kaptak most, lila, sárga árnyalatai, zöld, kék -- úgy néznek ki, mint Schiele őszi festményein a fák, amiket úgy, de úgy szeretek. Egyáltalán nem giccses, a fények színe a levelek színével és az éjszaka színeivel keveredik, klassz.
A héten megint el kezdtem biciklizni, habár sokat esik az eső és akkor nem annyira jó. És majdnem balesetet is szenvedtem, mert előttem egy biciklis egy egész szűk résen, egy építkezés miatt fölállított gyalogos rész (az a fapallós, kerítéses izé) és egy teherautó között átbiciklizett. Én sejtettem, hogy nekem ez nem fog menni, de ő olyan magabiztosan és gyorsan átkerekezett, hogy gondoltam, miért ne? Persze nem ment, megcsúsztam és a fapallós résznek nekiborultam. Szerencsémre a teherautó állt a piros lámpánál, különben aláestem volna, vagy elsodor. Gyalogosok persze rögtön utánam kaptak, és nem is történt tényleg semmi bajom, habár a kisujjamon van egy rémronda véraláfutás, amit talán akkor szereztem, bár fogalmam sincs igazából, honnan van.
Azt hiszem, ha nincs legalább négy védőangyalom, akkor egy sem. Totálisan dekoncentrált vagyok, ha biciklizek, meg ha sétálok, meg ha csak úgy egyszerűen magam vagyok. Németül beszélek, gondolkozok, versekről meg elméletekről, főleg most, télen, sál meg fülvédő meg kabát, nem is érzékelem a környezetet igazán. Vagy kifelé, vagy befelé bambulok. (Erre a legszebb példa az a bizonyos villamosos eset a két Orsolyával, még Pesten, amikor most nyár elején az a hatalmas áradás volt. Álltunk ott a parton, ahol a villamos jár, mert a sínek mellett, ahol a korlát volt, azonnal kezdődött a víz. Álltunk ott néztünk a vizet, lenyűgöző volt, épp valami palackposta gyanús üveg úszott el ott, és egyszercsak feltűnt, hogy minden ember eltűnt körülöttünk. A lányok még a vizet nézik, én meg látom, jön a villamos, sejtem, hogy ez így nem lesz jó, ha mi itt állunk, mert elsodor, de az is lehet, hogy nem. És akkor megkérdeztem tőlük, hogy: Maguk szerint jó lesz, ha itt állunk most, hogy jön a villamos? Mire ők azonnal át akartak rohanni a síneken, a villamos végülis megállt és átengedett minket, aztán az Orsolyák még vagy negyed óráig a demokratikus és maguknak mi a véleménye? kérdésemen röhögtek.)
Ahol az ivrit óra van, az egy olyan terem, aminek az egyik ablak boltíves. Ha kinézel ezen az ablakon, akkor épp a dóm kupoláját látod: mintha egy képkeretbe lenne foglalva, és a falon függne. Ez a teológiai kar itt Berlinben, a lehető legszebb helyen, teljesen elképesztő. És a kurzusra jár Steffi is, a lány, akit a dómból ismerek. Nem is tudtuk, hogy mindketten fölvettük, véletlenül találkoztunk ott pénteken, aztán még egész este együtt voltunk. Találtunk egy nagyon hangulatos pizzériát, ahol 17 óráig a 15 eurós pizzák is csak 5 euróba kerülnek, a legfinomabb jazz zene szól, mélyzöld falak és gyertyák, kint meg esik az eső, és ha az ablak mellett ülsz, nézheted az utcát, az embereket ahogy szaladnak: igen, ez pl. egy olyan késődélután volt, amikor semmiféle hiány és sóvárgás (úgy szeretem ezeket a szavakat németül:Mangel und Sehnsucht) nem létezett.
Van Celannek egy mondata, amit a híres Meridian-beszédben mondott. Ezt a beszéd akkor született, amikor 1960 körül (1-2-3?) neki ítélték a Georg Büchner díjat. A mondat így hangzik:Wer auf dem Kopf geht, der hat den Himmel als Abgrund unter sich.
Ami valami olyasmit jelent, hogy aki fejen jár (feje tetejére fordítva), annak az ég a talaj. (Majd egyszer kitalálok ide egy szép fordítást.)
És ez szerintem olyan szép, de olyan szép, és olyan izgalmas, hogy nem is bánom, hogy soha nem érzek szilárdat a lábam alatt. Amíg működnek az őrangyalok, addig bátran járhatok a fejem tetején, nincs is annál szebb, mint az eget érezni a cipősarkak alatt.
szerda
Harmadik, bizonyos értelemben az első
3.
In die Sonne kann man blicken
aber zuschauen wie aus dem Korn
Brot wird fällt einem schwer.
Die Hinterhöfe eines Altbaus
kann man mit Licht erfüllen
aber die Löcher in der Wand
werden jeden Tag mehr.
Ich kann dir Wörter sagen
die wir beide kennen
und hoffen das Tisch und Fenster
für dich das Selbe bedeutet -
aber kann nichts gegen diesem Ringen
was Knie und Kopf
Rücken und Oberschenkel
zur Erde beuget.
Ich öffne das Fenster - das Zimmer
ist leer wie ein Nest im herbstlichen Morgenrot.
Schau die Blätter schaukeln im Wind
doch lassen sie die Zweige noch nicht los.
In die Sonne kann man blicken
aber zuschauen wie aus dem Korn
Brot wird fällt einem schwer.
Die Hinterhöfe eines Altbaus
kann man mit Licht erfüllen
aber die Löcher in der Wand
werden jeden Tag mehr.
Ich kann dir Wörter sagen
die wir beide kennen
und hoffen das Tisch und Fenster
für dich das Selbe bedeutet -
aber kann nichts gegen diesem Ringen
was Knie und Kopf
Rücken und Oberschenkel
zur Erde beuget.
Ich öffne das Fenster - das Zimmer
ist leer wie ein Nest im herbstlichen Morgenrot.
Schau die Blätter schaukeln im Wind
doch lassen sie die Zweige noch nicht los.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)