Három per bé

Szóval az idézet:

"Die Philosophen haben die Welt nur verschieden interpretiert,
es kommt aber darauf an, sie zu verändern."
(ami valami olyasmit jelent, hogy: A filozófusok mindössze annyit tettek, hogy
különféle módokon értelmezték a világot -- pedig a lényeg a világ megváltoztatása.)
Mindez arany betűkkel, márványba vésve, mellette pici táblán, milyen megjegyzést fűzött Engels ehhez a mondathoz.

Mikor rájöttem, hogy nincs meg a mappám, visszamentem a Hauptbahnhofra. Ha valahol hagytam, akkor az csak ott lehetett, mert ott még elővettem az iratokat belőle, aztán pedig már nem mentem máshová. Igazából nem volt pótolhatatlan, mert a pénzem és igazolványom nem volt benne, csak az ösztöndíjjal kapcsolatos anyagok, meg az ideiglenes igazolás, hogy ösztöndíjas vagyok. És gondoltam, ha ott hagytam, akkor biztos meg is lesz. Hát meg is lett. Szuper.

És ha már ott voltam, akkor elsétáltam a parlamenthez. És ha már ott voltam, elsétáltam a Brandenburgi kapuig. És ha már ott voltam, megnéztem a Peter Eisenman féle zsidó emlékművet.

A parlament valami egészen természetes. Persze, nem olyan pompás, mint a mienk, de nekem azt hiszem jobban tetszik ez a hétköznapiság. Kígyózó sorokban állnak előtte az emberek, hogy feljuthassanak a kupolába, az épület előtti parkban meg sárkányt eregetnek, meg ott hesszelnek a fűben a fiatalok, klassz. (Nálunk meg néha a kordonok...)
Onnan, egy kis erdőn keresztül, kb. 300 méter a Kapu. Nem tudom, mi van velem, de valahogy olyan természetesen érint itt minden. Lehet, hogy azért, mert tele van emberekkel, vagy hát nem is tudom, talán bennem kicsi az ámulatba esési készség. De azért persze jó ezeket látni. A fal állítólag három méter széles (vagy magas?) volt a kapu előtt, de ebből már csak nagyon keveset látni, az is olyan idomított, barátságos kis falacska. Holnap este viszont Kreuzbergbe megyünk a többiekkel, állítólag a falleomlás előtt ide menekültek a különcök, ezt a részt mindkét oldalán körbevette a fal -- szóval itt majd biztosan többet fogok belőle látni.

A Peter Eisenman féle emlékmű...maga az emlékmű annyi, hogy oszlopok, szürke gránit(?) oszlopok vannak elrendezve egymástól egyenlő távolságban, de ezek különböző magasságúak és a talaj alattuk olyan, mint ha egy nagyon hepehupás úton mennél. Tulajdonképpen egy labirintussal van az embernek dolga. Aztán egy részen lemehetsz a föld alá, ahol meg kiállítás van, az egész náci "mű" összefoglalása, az egyes országokból deportált családok életének felvillantásával. (Magyarországból egy békéscsabai család.) Fotók, és lágernapló jegyzetek a földön, kivilágított üveglapok alatt. Nem tudtam az egészet végig olvasni, hányingerem lett.
Maga ez az egész tömeggyilkosság borzasztó, de akkor válik igazán szörnyűvé, amikor meglátod benne az emberek arcát. Ahogy valaki azt írja a lányának, hogy már nincs kedve élni. Ahogy valaki azt írja, hogy kiért és miért élje túl ezt az egészet, ha már senki és semmi nincs meg az életéből? Vagy valaki arról ír, hogy: azért ölnek meg, mert az vagy, aki - zsidó - és bármerre teszel is egy lépést, bántani fognak, mert az vagy, aki. És azok a válogatott technikák, ahogy megalázták ezeket az embereket. Van egy fotó, egy rabbit vesz körbe vagy 9 gyönyörű német tiszt, a rabbi kb. a nyakukig ér, és vágják le a pajeszát. A tisztek arcán mosoly, valami elképzelhetetlen örömmel. Azt hiszem, ennél a fotónál lettem először rosszul.
És akkor visszamész a felszínre, és ott meg lökött kamaszok rohangálnak az oszlopok között, na, az csak az igazán illúzióromboló...

Ma este a családom felhívott. Nagyon vacakul működik a skájpom, maximum öt percet bír ki szakadás nélkül. Így, hogy hallottam a hangjukat, még messzibnek tűntek. Ahogy meséltek arról, mi van otthon, a házzal, még jobban hiányozni kezdett mind az, ami a sajátom ott, valahol, ezer kilóméternyire.

És hülye lennék, ha nem venném észre, hogyan gondoskodik itt rólam Isten. Tényleg, olyan apróságok történnek, amik mellett nem tudok elmenni, és nem gondolhatom, hogy véletlenek. És igazából jól is érzem magam, lassan fölveszem a saját tempómat -- de közben azt is érzem, hogy ez a saját engem szorongással tölt el. Hogy ez így vajon mire elég. Mennyire jó. Mire való az élet nagy egészét nézve?
Otthon ki lehet takarni ezt a sajátot a mindennapos rutinnal. Ez a kitakarásból fakadó nyugalom hiányzik. Ez az otthonosság. Mert most itt van ez az unheimlich. Ami természetesen óriási lehetőség - az jut eszembe, ahogy Hölderlin azt írja, hogy állni kell a nyitott ég alatt és ki kell állni a zivatart. Bacsó meg azt mondta, mikor erről beszélt, hogy tapasztaljuk meg, milyen jó bőrig elázni, amikor már nem számít, hogy vizes vagy, amikor már nem aggódsz emiatt...most nyáron, a Balatonnál kipróbáltam. Elindultam a legnagyobb esőben. Bugyiig eláztam, de tényleg jó volt.

És azon is gondolkoztam, amit az egyik üveg alatt olvastam, ezt, hogy minek éljek, ha nincs kinek, kiért élni? Hogy mennyire így van ez. Az ember magáért minek csináljon dolgokat? Én nem tudok anélkül meglenni, hogy ne a mások iránti szeretet motiváljon - és nem azért, mert olyan különösen jó lennék, hanem azért, mert egyedül ez ad motivációt számomra. Ezért emlékezem rád akkor is, amikor te elfelejtesz.

És közben megesik, hogy magamat felejtem el éppen emiatt, mert én a másikhoz, a kapcsolatokhoz menekülök.