Lassan teljesen bekómálok. Az éjjel összesen két órát aludtam, úgy, hogy elalvás előtt két órát végigsírtam, közben pakoltam (ami anyuval együtt is teljesíthetetlen feladatnak tűnt) és kiabáltam, mert az orvos tegnap betömte a fülemet valami antibiotikumos krémmel, hogy hamarabb gyógyuljon -- én meg nem hallottam szinte semmit és még süketebbnek éreztem magam, mint már napok óta.

Ma reggel a repülőgépen azon gondolkoztam, hogy soha ilyen nehéz nem volt még az indulás. Pedig az nekem mindig nehéz, nem szeretek elmenni, de ez sok volt. A nyár az összes feszültségével, hogy ahonnan ma hajnalban eljöttem, oda már soha többet vissza nem megyek, a félelem az idegentől, a szomorúság az otthonos elvesztése miatt, meg a szorongás a fülbegetség miatt és minden megspékelve valami magyarázhatatlan kétségbeeséssel: azt hiszem, tegnap kisírtam magamból a nyarat.

És ahogy ezen gondolkoztam a repülőn, azt is gondoltam, hogy minden nehéz elindulásból nagy örömmel tértem haza, olyan sokat adott az, hogy ott voltam. Ha ma soha-ilyen-nehéz-még-nem-volt az elindulás, akkor ebből logikusan az következik, hogy soha-ilyen-sok-öröm még nem volt, mint ami itt vár.

A szobám csöndes, egy belső udvarra néz, fényes, mióta megérkeztem (délelőtt fél tíz körül) azóta süt itt a nap. Lejártam a lábam, vettem telefont, voltam az egyetemen, holnap megyek bejelentkezni a hivatalban és akkor már nyithatok folyószámlát is. Vettem az egyetem előtti könyv kirakodáson egy Duden-helyesírási szótárt 3 euróért. Ez egy vicc ennyiért.

Az egyetem meg valami hihetetlen, meg ez az egész város, és az, hogy én benne vagyok. A kollégiumtól kb. 50 méter a Spree. Ugyanolyan illata van, mint a Dunának. 200 méter sincs a Museuminsel és néhány száz méter az egyetem. Minden itt van, bejárható távolságban. Már a H&Met is megtaláltam, lesz ruhám is. Meg bevásárolni is voltam, a Friedrichstrasse-i nagy pályaudvarban mindenféle boltok vannak. Bérletet is vettem. Most itt sorolom ezt a sok, számotokra tutira lényegtelen infót.

Ami inkább érdekes, hogy hogy megy itt minden. Szinte már idegesítően udvariasak. Az eladók mosolyognak, köszönnek és elköszönnek és megköszönnek, és nem dobálják az árut a kosárba, hanem nyugodtan teszik a dolgukat. Mindenütt lényegre törően de alaposan tájékoztatnak, és komolyan, a tanulmányi osztálytól az ösztöndíj kifizető fiúig, mindenki mosolyog. A telefonvásárlásnál már kicsit sok lett a dolog, mert még azt is megkérdezték, kávét vagy vizet kérek-e, és hoztak egy nagy pohár vizet, meg nápolyit, döbbenet. Azon gondolkozom, hogy otthon sokat panaszkodunk arra, milyen bunkók a kiszolgálók akárhol, hogy nem veszik figyelembe az embert. Itt sem tudom, hogy észre veszik-e az embert, vagy ez csak valami általános, végtelen udvariasság?

Persze azért nincs igazam teljesen. Az egyetemen keringtem, hatalmas épület (Marx idézettel találod magad szembe, ha belépsz, de nem tudom pontosan idézni hogyan szól), megkérdeztem egy fiút, hol találom a szobát, amit keresek. Nagy mosoly, és elindult velem, hogy megmutassa merre menjek tovább. Aztán még mindig bolyongtam, és akkor odajött hozzám egy lány, hogy mit keresek. Az ösztöndíjkifizető kasszánál az előttem álló férfi felfüggeszti a saját kifizetését, csak hogy az ifjú hölgy ne várjon annyit. A legmeglepőbb meg még délelőtt volt, megyek az utcán, megszólít egy kb. velem egyidős fiú, hogy elnézést - nézek rá, mit akarhat. Maga olyan szép - és mosolyog és megy tovább. Fel sem fogtam először mit mond, aztán végre kinyögtem, teljesen zavarodottan, hogy köszönöm mire ő mosolyog tovább, és látja, hogy mennyire zavarban vagyok, hát csak modhat már ilyet az ember, nem? és mosolyog és megy tovább. Azóta hogy ez történt, talán tényleg szép vagyok, mert ő annak látott én meg elhittem neki, úgy meglepett.

Néha úgy hallom, hogy magyarul beszélnek körülöttem. Persze nem. Én a boltban magyarul motyogom magam elé, amit keresek, akár csak otthon. Nagyon elfáradtam a német beszédben, de eddig akárkivel beszéltem, mind meglepődve dicsért, hogy milyen jól beszélek. Pedig dehogy, csak a stressz. Az adrenalin. (Mint hogy a játszótéri fiúk elől menekülve futottam egész életemben a leggyorsabban, 10 éves koromban.)

A koli nagyon tetszik. Heten lakunk a szinten, fiúk lányok, közös a fürdőnk meg a konyhánk. Minden olyan kis normális. Egészen mások itt a szagok, mint otthon. Eddig kb. öt emberrel találkoztam, itt csak októberben kezdődik a tanév, addig nincs teltház. Falk, a szembeszomszédom beállította a netet, adott még egy polifómot, mondta, hogy az elején két hétig ő is azon aludt. 15-én vagy 16-án lesz bútorom.

A taxis reggel - első berlini élmény - nagyon furcsa kiejtéssel beszélt, körbeudvarolt, beszélgettünk, míg ideértünk. Azt mondta, hogy most már én is egy berliner vagyok. Hát majd meglátjuk. Azért jó lenne, ha itt lennétek, és együtt nézhetnénk ezt a csodát, ami ez itt.

Néztem a Spree-t és arra gondoltam, hogy most van egy hónapom, míg elkezdődik az egyetem. Addig nyugisabb időszak van, legalábbis hétfőig biztos -- akkor fogom megismerni az ösztöndíjas társaim. (Az egyik amerikai fiúval, Patrickkal viszont ma összefutottam az egyetemen. Tehát egy valakit már ismerek.) Szóval néhány napom egyedül van ebben az idegenségben. Mit kezdek vele? Azon túl, hogy elintézem folyó ügyeim...néha arra gondolok, hogy ezt az évet ajándékba kaptam, hogy csak úgy legyek, és azt csináljam, amit én szeretnék. Oda menjek, ahová szeretnék. És tanuljam meg élvezni az egyedüllétet, azt, hogy nem viszek másokat a vállamon.
Emberek közül jövök, emberek közé megyek vissza, most itt valamit magamról tanulok. Minden adott, pénz, az egyetemen meg olyan órákat vehetek föl, amilyet csak szeretnék. Két sarokra van a Staatsbibliothek. Fillérbe kerülnek antikváriumban azok a könyvek, amiket otthon nagyítóval sem találni.
De meg tudok-e gyűrkőzni önmagammal? Mert a másokkal való foglalkozás sokszor takarózás is, és a saját elintézetlen belső ügyeimmel nem kell szembenéznem.


Gyönyörű volt a repülés. Soha nem gondoltam, hogy ilyen élmény. Azt gondoltam, hogy jó, hogy Isten szereti az embert, máskülönben olyan perspektívából, aminek én csak az ezrelékét tapasztaltam meg ma, szóval olyan nézőpontból le se szarna minket, mert minek. Jó dolog ez a szeretet.

Falknak mondtam reggel, hogy szeretnék biciklit szerezni. Mostmeg beállított egy újsággal, fel is hívott már egy hirdetést, de az a bicikli már nincs meg, mert már lecsaptak rá, ugyanis INGYEn volt. (Van itt egy rovat ebben a hirdetési újságban, hogy:elajándékozom.) Mondom én, hogy ezek betegesen udvariasak itten, a nagy büdös buzifővárosban...